A harmadik nagylemeznek mindig nehéz dolga van: ha egy erős debütálás utáni csalódást kell enyhíteni, akkor azért, ha pedig egy sikerszériát folytatni, akkor meg azért. Nem is irigyeltem Ilan Bluestone-t, pedig látszólag „csak” ugyanazt kellene hoznia, mint a Scars vagy az Impulse esetében. De elegendő lenne így cselekednie vagy valamennyivel többre vágyunk? Szerintem az az egészséges, ha a jellegzetes hangzás megmarad, de az kibővül más elemekkel, tovább fejlődik, és ezek mellett a már fentebb említett változatosságra is törekedünk, de ebben Ilan mondjuk még nem okozott eddig csalódást. Hogy mindez összeáll-e valami kerek egésszé az már más kérdés, de ne szaladjunk még ennyire előre, lássuk, mit kínál nekünk az új, az a bizonyos harmadik szerzői album, az Ignite.

Az elindítással semmi probléma nincsen és akkor itt most eléggé visszafogtam magam, ugyanis a 40, amiről már írtam az április trance mixemnél, nálam eddig az Év Dala! Bizony! Elképesztően csodás vonós hangszerelés jellemzi (ezért társult be Jasper Blunk, aki főleg samplinggel azaz zenei mintavételezéssel foglalkozik), a dallamok mesteriek, a beindulás pedig tipikusan Bluestone-os és pont emiatt zseniális! Imádom minden pillanatát! Ilan rezidens énekese, Giuseppe De Luca is visszatért, nélküle tán már nem is létezhet Bluestone album, itt a Tethered to the Flame az első, amiben énekel. Furcsa a hangszerelése, nem ez a megszokott emberünktől, de feszesebb tempója és a kattogósabb megszólalása egyáltalán nem rossz. Szintik terén nem túl erős, de az ének kellemes és úgy összességében kifejezetten szerethető szám. Harmadjára már bólogattam rá, ami jó jel. A Paradise elég nagy publicitást kapott, kislemezre került albumbeharangozóként nem is csoda, de jó ének ide, ALPHA 9 (azaz Arty) oda, engem valahogy nem fogott meg. Teljesen rendben van, profi munka, de nekem hiányzik belőle valami. A Pause & Breathe meglepően trance-es, még azt is megengedem magamnak, hogy már-már nosztalgikus. Ennek lehetne örülni is, de akárcsak az új Above & Beyond albumnál a 'Til I'm Home, ez is abba a hibába esik, hogy a legsablonosabb trance alap akkordmenetet veszi alapul. Én konkrétan azt hittem, hogy Ilan „kontrolcé-kontrolvézte” ATB 'Let U Go'-jának a kiállását a Wippenberg remixből. Nagyon nagy kár ezért, én nem értem, ha a stúdiózás közben kibukik, hogy a nóta túlságosan is hasonlít egy (pontosabban vagy száz) másikra, akkor miért nem lehet elölről kezdeni a projektet? Progresszívebb vizekre evez az Africana, ez a fajta finomabb világ újdonság Ilantól, ugyanakkor üdvözölve fogadom. Címéhez hűen enyhe afrikai, törzsi hangulat lengi át, de nem lassul be organic house tempóra és nem is tömi tele a hangszerelést tradicionális hangszerekkel. Érzésem szerint még több ötletet bele lehetett volna vinni, de így sem rossz. Egy szép hagyomány tört volna meg, ha nem szerepel ezen a lemezen egy vérbeli, 80-as éveket megidéző synthwave nóta, de a Slow Down képében ezt is megkaptuk. Ezúttal Gid Sedgwick énekel benne, mint mindig most is kiválóan. Lehet egyeseknek ez szentségtörés, mit keres ez egy trance lemezen? Én viszont imádom ezeket a stílusgyakorlatokat, ahogy ezt a műfajt is és a végeredmény most sem lett gagyi, kínos vagy erőltetett. Örülnék, ha megmaradna ez a hagyomány!

A címadó Ignite egy meglehetősen érdekes darab (és ő is szerepelt már mixemben): egyszerre érzelmes, elszállós, durvulós, de mégis, mintha egy kitörni készülő szellemet próbálnánk meg a palackban tartani. Szerencsére a (sokszor) mindent elrontó drop elmarad, himnikus kiállása miatt pedig méltón viselheti az album címét. A This Town egy rendesen lecsupaszított, lassú darab, Giuseppe pedig annyira más módon énekel, hogy először fel sem ismertem. Mondjuk csak halkan tenném hozzá, a hangjára pakolt effektektől meg is szabadulhattunk volna... Visszatérve a dalra, annak ellenére, hogy nem gyorsul be és megmarad egy kvázi Lana Del Rey dalnak (a zongorák és a vonósok őt juttatták eszembe), egyáltalán nem tartom unalmasnak, sőt, inkább emiatt érdekes. A Mewo Fie is hallható volt az album megjelenése előtt, ami viszont még inkább afrikai, mint az Africana. Nem is csoda, Ilan testvére, Jonny az afro-house stílus nagy rajongója és szeretője, évekig rágta emberünk fülét, hogy készítsen egy ilyen trekket és most végre sikerült! Nekem ez jobban is tetszik, kellemesen simogat, sehol sem tolakodó és az éneket is karakteresebbnek tartom. A Heaven Needed You More már címével felkeltette a figyelmemet, aztán egy picit megijedtem, mert FiL Straughan énekére is felkerült valamiféle effekt, ami irritált. FiL egy afro-amerikai, R&B és soul énekes, szóval így is épp eléggé karakteres hangja van, kevés trance dalt hallani, amiben ilyen művészek szerepelnek, kár volt belepiszkálni erőteljes előadásmódjába. Mindenesetre sokat nem von le az összértékből, az viszont már igen, hogy még így sem lett annyira magával ragadó a dal. Innen is hiányzik (még mindig) valami, ami elsöprővé tehette volna a nótát. Esetleg majd egy remix?

A The Waves képében ismét egy visszafogott, nem túldíszített dal érkezik meg, tipikusan warm-up szettekbe passzoló trekk. Elsőre én hiányoltam is belőle dolgokat, de most már megbarátkoztam vele, itt gondolom ez volt a koncepció: az ének a főszereplő valamint a háttérben megbúvó hangfoszlányok. Az igazi meglepetés viszont a Move All Night (Italodisco), ami egy az egyben hozza a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji funky house számok hangulatát. Beugrottak számok erre a jellemzésre? Igen? Na, ez pont olyan! Széleseket vigyorogtam, ez már tényleg a határok feszegetése, megértem, ha valakinek már sok, én viszont rengeteg ilyen zenét hallgattam annak idején (Roxy rádió, valaki?), úgyhogy ez nekem hatalmas nosztalgia. Ráadásul jól is sikerült! A Last Man Standing viszont megnyugtathat mindenkit, mert ízig-vérig Bluestone szám, olyan megoldásokkal, amiket megszokhattunk tőle, az ének is pazar, tulajdonképpen hibátlan! Amíg az előző szám szellemességével varázsolt mosolyt arcomra, itt az elégedettség miatt ért fültől fülig a szám. A Safe & Sound szám képében megidéződik emberünk álnevének, a Stoneblue-nak a hangzása, azaz megérkeztünk a gyorsabb, már-már uplifting trance világába. Az ének remek, a megszólalás patent, szerintem ezt is felkapják majd a rádiók és a DJ-k. A dalok sorát és egyúttal a lemezt a Turiya zárja, és ezzel ismét egy hagyomány teremtődött, hiszen ez is egy triphop beütésű, Enigma, Schiller, Conjure One, Delerium számokat megidéző, nyugodtabb tétel. A lehető legjobb helyre került így, Giuseppe éneke csodásan passzol ide és végre nincs semmi kínos lopkodás (mint az Impulse lemezről a Santo esetében), legalábbis én nem ismertem fel egyet sem.

A Scars egy erős debütálás volt, az Impulse-ről pedig rengeteg számot szerettem; az Ignite úgy folytatja a sort, hogy megmaradtak az ismerős elemek és imitt-amott frissebbnek és érettebbnek hat. Azt a szokásos egy-két számot, amit nem simogattam körbe, akár le is hagyhattuk volna és akkor egy rövidebb, de feszesebb albumot kaptunk volna, de Ilannak így sem kell szégyenkezve a háta mögé bújtatnia legújabb alkotását. Én nagyon bírom benne, hogy képes fejleszteni a stílusát, makacs módon ragaszkodik a saját kis vicceihez és komolyan veszi az albumot, mint formátumot. A változatosságra pedig nincs panasz, és én úgy gondolom, ez az egész össze is állt rendesen. Sorjától nem mentes, de meghallgatása igencsak ajánlott!