Hét éve már annak, hogy teljes értékű nagylemezt adott ki ez a három úriember, Paavo, Jono és Tony, hiszen a Common Grounds után megjelent, chillout album, a Flow State és a két Tranquility Base EP rövid távon gyógyírt jelenthettek a zenére éhes lelkeknek, de azért mindenki a főfogásra várt. Félreértés ne essék, ezek a kiadványok is tartalmaztak szép és érdekes muzsikákat, de tudjuk jól, a trió akkor remekel igazán, amikor maximális figyelmet szánnak a munkájukra. A Bigger Than All of Us első fecskéi, ha nem is feltétlenül adtak okot az aggodalomra, de óvatosságra intettek engem. A Quicksand (Don't Go) többszöri hallgatásra nyílt csak meg és nem az éneke miatt, a Carry Me Home már könnyebben adta magát, a Start a Fire meg szép ívet írt le a végletek, az „ebben azért több volt” és a „ezt de szépen lehet énekelni!” között. A lemez címadó dala nyugtatott meg végleg, pedig az meg teljesen le van csupaszítva, csak a napokban jött ki hozzá Club Mix. Na de most akkor összejött a srácoknak ismét vagy mi van már? Jogos a felháborodás, lássuk a dalokat!

Stepping In

Az elmaradhatatlan intrós kezdés, ahogy azt már megszokhattuk. Sejtelmesen kezd, gyönyörűen emelkedik és teljesedik ki, ilyennek kell lennie egy album kezdésnek!

Start a Fire (feat. Richard Bedford)

Kedvenc énekeseink is visszatértek a fiúkhoz, aminek én személy szerint nagyon örülök; bírtam az Alex Vargas, Marty Longstaff korszakokat is, de van valami mágikus Richard hangjában. Ez a dal harmadikként jelent meg a kislemezek sorában és igen csak csodálkoztam rajta, hogy igazi vezérdallam szinte nincs is, az alap meglehetősen visszafogott, teljesen az énekre helyezték a hangsúlyt. Aztán a hiányérzet eltűnt, szerintem ez az egyik legénekelhetőbb A&B dal az utóbbi időkből, a hangszerelés pedig pont a puhasága, személyessége miatt működik.

Carry Me Home (with Zoë Johnston)

Folytatva a single-k és a visszatérő énekesek sorát, ezúttal Zoë jön oda a mikrofonhoz egy, azóta már ismerőssé vált dalban. Befigyelnek enyhe Gabriel & Dresden hatások (ami lehet nem is csoda, hiszen Dave Dresden segített be a fiúknak, mint A&R menedzser), főleg a basszusok terén, ügyes váltás érkezik a dal közepén, amitől igazán himnikussá válik. Szépséges nóta!

Everywhere I Go

A kevés instrumentális dalok egyike egy igen érdekesen szétszabdalt kezdéssel késztet minket fejvakarásra: mire készülnek itt a fiúk? Aztán összeáll a kép a basszusok és a zongorák által, még egy egészen korrekt beindulás is megérkezik. Kicsit hiányzik az erő belőle, de talán nem akarták túl mufurccá tenni, azok menjenek csak a Tranquility Base EP-kre.

When You Believe (with Victoria Horn)

Csodás vonósokkal kezd a dal, ígéretes az ének, nekem valahogy mégis a refrénre esik szét az egész. A második kanyarra már több hangszín is becsatlakozik, ami egy picit javít az összképen, mégsem tudtam úgy igazán megszeretni. Talán idővel...

Quicksand (Don't Go) (with Zoë Johnston)

Őt is ismerjük, lévén elsőként adta a világ tudtára, jön az új A&B lemez. A hangszerelés és a beindulás tetszett már debütáláskor is, valahogy az éneket nem tudtam hova tenni. Kevés megjegyezhető motívumot találtam benne. Azóta már túl vagyok pár hallgatáson és összebarátkoztunk a dallal, csak annyit sajnálok, hogy elsőként kellett kijönnie.

Bigger Than All of Us (with Justine Suissa)

Szinte minden A&B albumnál megsiratom a tényt, hogy valószínűleg sosem kapunk már egy új OceanLab lemezt. Kár, de legalább Justine Suissa is vissza-visszatér egy-egy dal erejéig és olyankor lehet örülni. Bár lassú szám, büszkén viselheti a lemez címét, mert elképesztően gyönyörű és felemelő dal lett. Aki pedig bulizna rá, annak ajánlom a nemrég kijött Club Mixet.

Blood from a Stone (feat. Richard Bedford)

Nem rémlik, hogy drum 'n bass számmal jelentkeztek volna a srácok, de most már ezt is ki lehet pipálni a listáról. Persze visszafogott a megszólalás, a saját képükre formálták, a végére pedig ez a nóta is emelkedetté válik. A szövegben vannak szokatlan fordulatok, egyedül ezeket kellett nekem szokni, de a dal jelenlétének nagyon örülök, pontosan az ilyen tételeket hiányolom, amikor a változatosság hiányáról papolok másoknál.

Into the Light

Szinte észrevétlenül csúszunk át ebbe az átvezető trekkbe, ami gyönyörű vonósokból, szinti szőnyegekből és zongorából áll. Sokat nem lehet róla szólni, inkább csak a levezetése az előző dalnak.

Letting Go (with Malou)

Egy szokványosabb A&B szám, de ez ezúttal nem elmarasztalás, nekem a szép emlékű és nagy kedvenc Group Therapy albumot juttatta eszembe. Nosztalgikus hangvétel, príma ének, én szerintem megvan benne az erő, hogy kislemez legyen belőle!

Here Before (with Oliver Smith and Opposite the Other)

Az oly sokat kért és várt Oliver Smith kollaboráció végre megérkezett, úgy tűnik az albumkészítési kedv közben jutott idő végre a közös stúdiómunkára is. Csalódás lett? Részemről egyáltalán nem, nyilván az Anjunabeats kezdeti éveiben más produkciót hallhattunk volna tőlük, de ha a mostani hangzásukat veszem figyelembe, ez egy tökéletes egyensúllyal eltalált dal lett. Az ének is teljesen rendben van, karakteres, megjegyezhető, talán dallamilag lehetett volna kevésbé megúszós, de még ezt is hajlamos vagyok neki megbocsátani, annyira fülbemászó.

Sailing Off the End of the World (feat. Richard Bedford)

Elsőre megijedtem, hogy nem túl sok újdonságot hoz majd ez a szám, így sokadikként az album vége felé, de szerencsére a mindenkit megmentő Bruce Will... izé, harmóniaváltás pont jókor érkezett. Lehet egyszerű vagyok zeneileg, de ezzel engem le lehet kenyerezni, ha nincs túlzásba víve. A hosszú cím előnye, hogy szépen lehet széttárt karokkal énekelni a kiállásnál. Egy rendes fődallam azonban hiányzik, szóval egy Club Mixes törődést ő is elviselne.

Ride at Dawn (with Zoë Johnston)

Érdekes, hogy az album megjelenése után a rádióműsorok ezt kapták fel, pedig meglehetősen csendes darab, Adele számokat idéző zongorával és a szokásos, ismerős négy akkorddal. Nekem utóbbiak miatt nehéz megkedvelni, inkább egy elfeledett Dash Berlin szám, mint egy igazán jó Above & Beyond dal. Tény, hogy vannak erényei, és idővel lehet, hogy megkedvelem, mert nem szívesen haragszok rá, de most még sajnos igen.

Heartland (with Justine Suissa)

Úgy látszik Justine örökre a lassú számok mezejére száműzték, de amíg így sikerülnek, csak egy picit bánom. Szépséges, főképp zongorára épülő dal, ami a refrénnél irigylésre méltó módon teljesül ki. Vajon lesz ebből is másik verzió?

'Til I'm Home (feat. Richard Bedford)

Lám, ismét egy classic trance hangzású darab, ami mégsem egy az egyben másolja le az akkori hangzást, fellelhető a modern kori A&B megszólalás is. Kár, hogy ehhez viszont sikerült a trance stílus leginkább elcsépelt akkordmenetét felhasználni (ezúttal másikat, lásd például Delerium – Silence Tiesto remixében). Valahogy az ének sem annyira erős, hogy ezt elfeledtesse, úgyhogy itt már éreztem, hogy pár számtól megválhattunk volna egy feszesebb és ütősebb album reményében.

Lullaby (with Zoë Johnston)

A zárószám szerencsére megfelel szerepének, merengős, lassú hangszerelésével egy kiváló búcsú, némileg Michael Jackson Stranger in Moscowját idézte fel benne, de nem hasonlóságaival, hanem hangulatában. Csodás, gyönyörű és ideillő.

A Bigger Than All of Us egy remek dalcsokor, albumhoz méltó formában tálalva, a srácoktól megszokott minőségben. Szerintem ennyi elég is, ha meg akarjuk hallgatni. Ha elhelyeznénk az életműben, akkor sajnos azt mondanám, hogy minden dicséretem ellenére trónfosztás nem történt, nem üt akkorát, mint mondjuk a Tri-State vagy a Group Therapy. Szerintem túl bőkezűek voltak a srácok, pár dal a vágóasztalon végezhette volna, esetleg a kísérletezgetős kitérők lehettek volna merészebbek, ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy ilyen minőségben és ennyire értő módon kevés tálentum lep meg minket Albummal. Így, nagy betűvel. Egynémely dal lehetett volna akár több is, de amit kaptunk, az sem kevés. Mindenképp kiérdemli a figyelmünket!