Nem katasztrófa – csak karácsony

Láászt kriszmösz áj gév jú máj haaart… ó igen, a dal, amit normális ember az esztendőnek csak egy időszakában hall (nem, nem az éves George Michael hasonmásversenyre gondolok) – decemberben. Decemberben, a hosszú télikabátok, csinos csizmák és a forralt bor havában. Decemberben, mikor ránk sóznák a törött porcelánt is, és mikor a reklámidő 80%-át adományozó, társadalmi célú hirdetések birtokolják, megszakítva az unalomig ismételt, szirupos tanmeséket. Mikor jön a Mikulás. Meg a Jézuska. Meg az életmentő, regeneráló, hidratáló (majd szilveszterkor dehidratáló) téli szünet. Ó, igen.

Láászt kriszmösz – s már dúdolom én is; kis genyó ez a nóta, az emberek 49%-a szereti, ugyanennyi szerint annyira rossz, hogy már jó, a maradék kettő pedig valószínűleg a CIA titkos kísérleti alanya, akiket már csecsemőkorukban beoltottak az érzelmes (a.k.a. gány, nyálas stb.) zene ellen.

Láászt kriszmösz – s már észre sem veszem, úgy próbál beslisszanni, át a hallójáraton, szétszaggatva a dobhártyát, majd üllő, kalapács, kengyel – s a triumvirátus úgy rúgja fenékbe az oktávokat, hogy csak úgy puffan, egyenesen a Letitsznó letitsznó letitsznó és a Kriszmösz iz óll aránd mí közé.

Láászt kriszmösz – végem van. Még javában rugdosom az aranybarna faleveleket a járdán, vékony kabátban, edzőcipőben. (És persze a többi, a társadalmi normák által megkívánt ruhadarabban.) November második hete. A kirakatokban izzósor – aranyos-sárgás, legalább megy a falevélhez –, a polcokon táncoló Télapó. Egy butikból a Száncsengőt és Hé, miszter hóembert elnyomva egy ismerős dal csendül fel… és igen. Fejemben a gondolat immár öntudatra ébredt. Már nem én irányítok, csak hallom, ahogy a szöveget átköltve kitör belőlem az ének:

„Last christmas… was in december, fuck!!!”

(A szerző a címet az Animal Cannibals-től nyúlta.)

Anita