A Sunlounger név sokáig egyet jelentett a minőségi, naplementés, koktélozós, gitárdús, beach hangulatot árasztó, úgynevezett balearic trance zenével, ami olyan alapvetésekkel véste kőbe a nevét, mint a White Sand, az Another Day on the Terrace, a Lost vagy a éppen a kvázi folytatása, a Found (valamint az OK, a Run, a The Sun Will Rise Again, a Come As You Are, az If You Were Here, a Glitter & Gold, a Breaking Waves, a Keep Our Ring... és ezek csak a személyes kedvenceim). Ennyi dal felsorolása után azt hiszem egyértelmű, hogy kifejezetten szeretem Roger Shah ezen mellékprojektjét (írtam is róluk többször, például a Sunsets & Bonfires kapcsán, a Balearic Beauty megjelenésekor és a második album, a Sunny Tales debütálásakor, amely írás sajnos nem öregedett jól részemről) és hatalmas elvárásokat támasztok vele szemben. Ehhez képest az elmúlt időszakban azt érzékeltem, hogy a Sunlounger név alatt megjelenő alkotások (kevés kivételtől eltekintve) meglehetősen laposkásak. A legjobb esetben is csak korrektek. Ez pedig baj, és én megijedtem! Most pedig itt a Distant Memories, ami annyira a fű alatt jött ki, hogy nem is idei, hanem tavalyi megjelenés. Egyszerűen semmi hír nem érkezett róla, nem indult be a marketinggépezet és húzóslágerek sem hívták fel rá a figyelmet. Ennyi red flag után lehet ez még jó album?

Sajnos nem, és emiatt én nagyon el vagyok keseredve. Voltak olyan Sunlounger lemezek, amik kevésbé lettek ütősek (főleg mondjuk a zseniális, első albumhoz, az Another Day on the Terrace-hez képest), de ennyire dögunalmas és egysíkú, mint ez, egyik sem volt. Elnézést kérek a pongyola és durva szavakért, de sajnos így gondolom és mérhetetlenül mérges voltam, amikor a lemezt hallgattam. Az a Roger Shah, aki a fentebb megemlített csodák mellett a szóló munkásságában is megszámlálhatatlan slágert ajándékozott a trance szerető embereknek, mégis hogyan tudott egy ennyire ötlettelen valamit kiadni a keze közül? Vagy már a borítók mellett a zenéit is AI generálja? Hol ment félre a dolog?

Véleményem szerint már a koncepció mentén. Ahogy megszokhattuk, ismét 2 részre oszlik az album, de mindkettőn ugyanazok a dalok szerepelnek, más-más változatban. Az elsőn a chillesebb, visszacsupaszított verziók kaptak helyet, míg a másodikon a klubokba szánt átértelmezések. Ez eddig is így volt, nem is ebben leledzik a probléma. Valamilyen elgondolás alapján Shah úgy gondolta, hogy az első korongon legyen minden még üresebb, még visszafogottabb, ez már a megnevezésem is látszódik: nem chillout mixek ezek, hanem Meditation, azaz meditációra szánt verziók. Végeláthatatlan szintiszőnyegek, ritkán visszatérő motívumok, semmi dob vagy ritmusszekció. Mondanom sem kell, hogy az amúgy sem izgalmas dallamvilág ezzel a hangszereléssel inkább az alvást segíti elő, mint a meditálást. Még mielőtt nekem esne pár ember: nincs ezzel a műfajjal semmi bajom. Shah egyszer már kijött egy ilyen felfogású albummal 2016-ban, ez volt a Music for Meditation,Yoga & Any Other Wellbeing Moments. Érdekes koncepció, zenei játék, de már a cím sem árul zsákbamacskát, elfogadta az ember, hogy most egy ilyen kívánkozott ki belőle. Sunlounger név alatt viszont több izgalmat várunk.

Apropó izgalom, ahogy mondtam, a Club Mixek sem emelik az egekbe a vérnyomásunkat. Shah bácsit is elérte a melodic techno láz, így az összes klisé szembejön velünk, a melódiák pedig valahogy elköszöntek és leléptek idő előtt. Itt vannak persze az elmaradhatatlan gitárhangok, de mit ér az egész, ha nem játszanak semmi megjegyezhetőt, dúdolhatót, karaktereset? Miért kell 2*16 szám egy lemezre, amikor az Another Day on the Terrace-en elég volt csak 12-11? Akadnak persze finom darabok, ez tény. A True Kindness például hozza az elvárt minőséget, sok hangszert behoz, egészen merengős, tényleg alkalmas arra, hogy ellazuljunk egy tengerparton. Az Inner Essence beindulása teljesen rendben van, a Beachwalkban és a Vacationben is van potenciál. A Recharge viszont sokkal több is lehetett volna, ha a gitár nem csak egy-egy hangot pengetne, hanem rendesen kidolgozott melódiákkal dolgozna, ahogy az Auspicious Day is, ha a furulya és a vonósok mellett egy rendes szintit kapott volna. A többi viszont vagy kihagyott ziccer vagy pedig totális szürkeség.

Döbbenten állok azelőtt is, hogy énekes dalok nem szerepelnek a lemezen. Ez akkora öngól, hogy még a magyar válogatott is megirigyelhetné (vagy most éppen jók vagyunk?). Nem tért vissza sem Susie Ledge, sem Inger Hansen, sem Zara Taylor, de senki más sem, sem újak, sem régiek. Ambedo persze itt van, akit már a Tribute to Earth Shah albumon is eléggé untam, de az ő próza részei aligha váltják ki az éneket. Vajon a meditációs változatok koncepciójába nem fért bele a danolászás? Az már túlságosan elterelte volna a figyelmünket? Felfoghatatlan! Az egésznek így olyan érzete van, mintha kiadói nyomásra, kényszerből jelent volna meg a lemez. Nem érzek a dalok mögött szenvedélyt, zeneszeretetet!

A Distant Memories önmagában egy közepes album, kevés izgalmas momentummal, de hazudnék, ha azt állítanám, senki sem talál rajta kedvére valót. Sunlounger albumként viszont kész bukás! Sajnos több ebből vérzik, érthetetlen hiányosságok mételyezik létét és úgy az egész alapjában véve unalmas. Én állítom, hogy a melodic techno megszólalás is csak árt neki, ha mindenképpen trendeket követünk, akkor legalább csináljuk jól! Arról nem is beszélve, hogy az organic house stílusában sokkal közelebb áll a Sunlounger hangzáshoz, lehet, hogy inkább érdemesebb lett volna azzal kísérletezni. Talán majd a következő albumon...