Otthon újra. A nappal történt dolgok felelevenítése után igyekszem magamra is szánni némi időt. Gyakran azonban már arra sem marad erőm, hogy a televízió, vagy a monitorom képét bámuljam. Elnyúlok csupán és remélem, nem leszek még sokkal éhesebb, mert akkor kemény éjszakának néznék elébe. Nagy nehezen, a testi és szellemi egészségemet szem előtt tartó elmém kérésére, bekászálódok a kis kádba. Meleg vizet engedek, ami jelképesen leégeti, leforrázza rólam a nappal rám került koszt. Szeretek itt időzni, a gőzben, a fürdőben, még akkor is, ha a kád mérete miatt mindez nem éppen túl kényelmes. Valahogy megnyugtatja az agyam, és lehetőséget ad a gondolkozásra. Gondolkodni írásokon, a nappal történteken, a holnapon, egyszóval mindenen.

Megtörölközöm, aztán egy darabig arcom figyelem a tükörben. A hőmérséklettől bepárásodott üvegfelület sokkal inkább belsőmről, mint külsőmről ad képet. Elmélázok, aztán egy bohókás mozdulattal megtisztítom a tükröt. És rögvest arra gondolok: talán jobb lett volna úgy hagyni. Nem tetszik amit látok, de én tettem magam ilyenné! Egészen kellemes megjelenésű ember lennék, ha az volnék, ám nem vagyok. Elgondolkozom hogy vajon mások hogyan láthatnak engem. Mindig azt mondogatom magamnak, hogy ez egyáltalán nem fontos, de azért piszkosul kíváncsi vagyok rá! Az viszont biztos, még a legdurvább vélemény sem lehet olyan lesújtó, mint a sajátom. Nem jó érzés, ám ha érzem hogy fáj, akkor legalább tudom, hogy még itt vagyok!

Unalmas kis semmittevéssel mulatom azt a rövid időt, mely talán elég ahhoz, hogy elmém is ráálljon az alvás gondolatára. Mikor úgy érzem, eljött a megfelelő idő, ledőlök az ágyba. Betakarózok és minden erőmmel igyekszem elnyomni a gondolataim, amik csak ébrenlétbe kergetnének. Valamibe, amire egy újabb hosszú nap előtt semmiképp nincs szükségem! Ez persze elég ritkán sikerül. De mikor elérem ezt a pontot, nem vár rám semmi más, csak egy álmatlan, erőltetett alvással töltött éjszaka, melynek végén ismét eljön a reggel.