Átlagos szombatnak indult ez is. Felvette hétvégi öltözetét, egy kényelmes mackónadrágot, és egy bő pólót. Így egészen emberien festett, mondhatni normálisnak hatott. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor ő is, ahogy a legtöbb ember arrafelé, sonkás tojással szerette indítani a hétvégét. Unott és lassú léptekkel kinyitotta a kis konyhai ablakot, mélyet szippantott a megdöbbentően kellemes londoni levegőből, majd visszafordult a lakásba, hogy nekiláthasson reggelijének elkészítéséhez. A hűtő ajtajának kitárása után csapott belé a felismerés. A szörnyű igazság, mely már nem maradhatott tovább titokban. A szörnyű valóság, miszerint… nem volt otthon tojás!

A sokkhatást kemény hivatalnoki kiképzésének hála, végül csak sikeresen legyűrte, és elhatározta hogy ebben az esetben a legszerencsésebb megoldás az volna, ha leugrana a boltba, venni néhány tojást. Zsenialitásának adózott egy röpke percnyi csönddel, aztán magára kapott egy kabátot, belebújt sportcipőjébe, és már neki is iramodott a lépcsőháznak. Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, teljesen ledöbbent! Földbe gyökerezett a lába! Aztán visszament a lakásához, bezárta az ajtót, majd már sokkal elégedettebben távozott! Elvégre ki tudja milyen tolvajok járnak errefelé!

A forgalom és az emberek teljes hiányát betudta a szombat korareggeli időpontnak. Először akkor kezdett el gyanakodni, amikor Dick nem volt a szokott helyén. Dick egy hajléktalan volt, akivel Daniel néha elbeszélgetett a Waterloo-i csatáról, hiszen a szegény ember meggyőződésesen hitt abban, hogy ő maga Bonaparte Napóleon! Ez persze csak egy beteg elme tévképzete volt. Habár, így jobban belegondolva, ki tudhatja? Elvégre nem most tűnt el minden ember a Földről? Ilyen erővel Dick is lehetett Napóleon! Mindesetre a hajléktalan eltűnése felkeltette főhősünk figyelmét. Körbenézett. Körbeszagolt. Aztán megint. Majd megint. Aztán jobbról-balra haladva megint. Senki sem volt sehol!

Mr. Broadwick agyában kusza gondolatok száguldoztak azzal a céllal, hogy megtalálják az ideillő legalkalmasabb szót. Aztán megszületett az eredmény, és Daniel csak annyit mondott, halkan, szinte némán:

– Basszus!