Pactolous

Vélemények, zenék, hírek, kritikák, értékelések

Családi üzelmek (The Warning - Everything's Falling)

Pactolous 2026. nov. 21., szo 18:45 36 0
A mexikói The Warningról még sosem írtam hosszabban, maximum említés szintjén került elő a nevük, pedig a Villareal nővérek megérdemlik a törődést; szerencsére az új album megjelenése ideális apropót szolgáltatott ehhez!

Daniela (gitár, ének), Paulina (dobok, ének, vokál, néha zongora) és Alejandra (basszusgitár, vokál) triójának története mesébe illő. A három leányzó korán megismerkedett a zenével, már kicsi korukban elkezdtek különböző hangszereken tanulni, de a rockzene egészen addig nem is érdekelte őket, amíg ki nem próbálták a Rock Band nevű videojátékot. Ez egy, a 2010-es években népszerű ritmusjáték sorozat volt, amiben műanyag gitárokon, dobokon lehetett híres számokon keresztül imitálni, vagyis bocsánat, átélni a rocksztár életérzést, akárcsak a Guitar Heroban és egyéb vadhajtásaiban. Ez elég inspirációt nyújtott a lányoknak, hogy igazi hangszerekkel is megpróbálkozzanak, így megalapítva a 2013-ban a The Warning névre keresztelt együttest. 2014-ben (manapság divatos és utált kifejezéssel élve) kis híján felrobbantották az internetet, amikor feltöltötték YouTube-ra az Enter Sandman feldolgozásukat, ami szinte azonnal bejárta a világot. Ekkor Dany 14, Pau 12 és Ale 9 évesek voltak még csak (!). A hírnév így gyorsan rájuk talált, szerepeltek Ellen DeGeneres műsorában, tartottak előadást/koncertet TEDx konferenciákon, és idővel természetesen megkezdődtek az albumfelvételek is.

2015-ben egy EP nyitotta meg a diszkográfiájukat, az Escape the Mind, ami egy aranyos debütálás volt az ekkor még szemtelenül fiatal tesóktól, de azért a két évvel későbbi XXI Century Blood már egy magabiztosabb zenekar benyomását keltette. Innen a lemez címadó (és kellően dögös) dalán kívül még a szépen beinduló Survive, a remek sodrású Black Holes (Don't Hold On) és az akusztikus hangszerelésben is jól szóló When I'm Alone került elő a közelmúltban, tehát látható, hogy egyáltalán nem szégyellik a lányok ezeket a korai zsengéket. A 2018-as Queen of the Murder Scene azért is volt érdekes, mert lényegében egy koncepciós lemez: a főszerepben egy bomlott elméjű nő áll, az ő érzelmei és fájdalmai jelennek meg a dalokban, amit a viszonzatlan szerelem vált ki belőle. Meglehetősen sötét és tragikus hangvételű album, nem happy endinggel; nyilván nem egy doom metál alkotás, de ilyen fiatalon azért ez elég merész lépés volt a lányoktól! A vészjósló Dust to Dust, a tempós Dull Knives (Cut Better) (ezt a kettőt egybe is olvasztják koncerten) és a meglepően sötét és súlyos Queen of the Murder Scene mindenképpen érdemes a figyelmünkre!



A 2022-ben megjelent Error egy tucatnyi slágert és koncertkedvencet adott nekünk, és itt már nyugodtan nevezhetjük rocksztároknak az immár hölgyekké vált lányokat. A meglepő akkordokkal dolgozó Disciple, az elképesztő énekkel felvértezett Choke, a szellemes Money, a szívszorító 23 (és a bónusz szám Breathe) mellett kihagyhatatlan alapmű az Evolve és a Z; előbbit az MTV gála élő változatában érdemes felkeresni Pau miatt, utóbbit meg a Pepsi Centerben előadott koncertverziójában. És bár a hölgyek kiválóan beszélnek angolul, ez az első album, ahol már spanyol nyelvű számuk, a Martirio is szerepel a többi között (technikailag a Narcisista volt az első ilyen daluk 2019-ben, de az csak kislemezen jelent meg). Két évvel ezelőtt a Keep Me Fed folytatta a diadalutat, ahol már a stúdiómunka is felért végre minőségben a dalokhoz; az eddig megjelent lemezek sem szóltak éppenséggel rosszul, de az élő verziók klasszisokkal jobbak voltak. Innen a koszos, dögös S!ck, a mufurc és érdekes helyekre hajló More, a talán legjobb és legerősebb daluk, a Hell You Call a Dream és a bólogatós Automatic Sun lettek a kedvenceim. Még ebben az évben összeálltak a BAND-MAIDdel és kiadták a SHOW THEM című közös számukat, erről már írtam a japán cselédlányokról szóló cikkemben is. A 2025-ben megjelent első koncertlemezük is, a Live from Auditorio Nacional, CDMX, ezen szinte az összes olyan daluk szerepel, amit bátran ajánlhatok a velük ismerkedőknek, ahogy a már említett Pepsi Center-féle fellépésüket is, ami nem mellesleg ingyen megnézheő a YouTube-on, teljes terjedelmében.



Még mielőtt rátérnék az új The Warning albumra, ami az Everything's Falling címet kapta, hadd írjam le, miért is kedvelte meg a világ és én is ezt a bandát. Hiába próbálja az AI kiölni az emberekből a kreativitást és a művészetek iránt érzett elismerést, azért a többség még mindig élvezi, ha tehetséges előadókat láthat, akik csodás alkotásokkal villogtatják meg képességeiket. Én kifejezetten szeretem, ha egy együttes csak női tagokból áll és ezt nem csak az obligát hímsovinizmusom mondatja velem: igenis, több hölgynek kell teret, illetve színpadot biztosítanunk, hogy hallassák a hangjukat. Szerencsére ezt kiharcolják maguk is és ha megnézzük mondjuk az Evolve vagy a Hell You Call a Dream koncertfelvételét, nincs kétség, a Villareal nővérek berúgták a rockzene ajtaját és jelentős tényezőkké váltak. Az egy dolog, hogy fülbemászó slágereket írnak, amik jól szólnak, és kellően érdekesek is, ennyi sajnos még nem lenne elég a sikerhez. Dany hangja csodálatos, tud tiszta lenni, de be is rekeszt, ha kell és irigylésre méltó magasságokba is képes szárnyalni. Lehet, hogy gitárosként nem Eddie Van Halen újkori reinkarnációja, azaz vad szólókat nem hallunk majd tőle (sokszor), de a színpadi jelenléte erős, megragadja a közönség figyelmét és nem is ereszti, a már most is hallható fiatalkori kvalitásai pedig ígéretes jövőt vetít előre. Pau egy harcos amazon a dobok mögött és az, hogy mellette még nem csak a háttérvokálokért felel, hanem nem egy dalban a fő énekért is (dobolás mellett!), az kivételes tehetségről árulkodik. Ale igéző és pontos basszusjátéka kiváló alapot biztosít a The Warning zenéjének, remélem, hogy idővel ő is kinyílik, hiszen már korántsem annyira félénk, mint régebben, az újabb koncerteken volt, hogy az Egóban ő énekelte például a verzéket. Ezek összessége, plusz a lányok alázata, szerethetősége teszi a zenekart igazán kiemelkedővé és akkor most, hogy ennyit dicsértem őket, tényleg térjünk rá az új anyagra! 

A Ritual nem kopogtat, nem csönget, a lemez ezzel a dallal egyből az arcunkba rúgja az ajtót. Az eddig ismert számokhoz képest nem változott sok minden, klasszikus felépítés mentén áll össze a dal. A refrén természetesen telitalálat, a hangszerek jól és kellőképpen koszosan szólnak és van elég bólogatós rész is. Örültem annak is, hogy a lányok mernek újfajta dolgokkal kísérletezni, legyenek azok gitárriffek vagy ritmikai megoldások. Eddig minden rendben! A Perfect Daughter esetében sem vettek vissza semmiből a hölgyek, sőt, még egy kicsit oda is szólogatnak azoknak, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy itt már nem 3 tinédzser zenél nekünk, hanem felnőtt nők. Meglepően sok váltás van, amikor visszavesznek mindenből és csak torzan-halkan szólnak a háttérben a hangszerek, majd bekövetkezik a szonikus robbanás mondjuk a refrénnél vagy a bridge második részénél. Ennek sokszori használata mondjuk visszatérő gyermekbetegsége lesz a lemeznek, de erről majd később. A The Cranberries Zombie-ját idézi meg az Everything's Falling nyitó gitártémája, de szerencsére nem kell a plágium plecsnit előkészíteni. Energiában mondjuk felér az ír csapat klasszikusához, a refrén eszméletlenül erős, a hangszerek is ütnek rendesen. Tetszik, hogy vonósok és zongorák is hallhatók ott, ahol indokoltak. Igen, ilyennek kell lennie annak a nótának, ami az album címét is viseli! Amikor eljutottam a Why Do You Like It When I Cry? című dalhoz, akkor olyan széles vigyor ült fel arcomra, hogy kilátszódott az autóból; azt hiszem ez az album legjobbja! Tudom, tudom, ott van még a Kerosene, amit már ismerünk, de szerintem ez a nóta még annál is jobb! A fő riff az bizony masszív! Nem is keménységben, hanem a melódia, amit játszik: dög! A basszus és a gitár mellé pedig menetelnek rendesen a dobok és szerencsére a verzéknél, valamint a refrénnél sem hanyatlik a minőség, mindkettő telitalálat, ahogy az elmaradhatatlan bridge rész is, ott is bólogathatunk nyakfájásig (Pau itt üvölt is párat nekünk). Külön kiemelném Dany énekét, nyilatkozta is, hogy ez volt számára a legmegterhelőbb feladat, mert olyan magasságokba kellett elmennie, ahová nem sokszor merészkedett, de kénytelen volt, mert lejjebb transzponálva a szám nem hangzott elég jól. Nos, megoldotta! Megjegyzem a BAND-MAIDdel közös számukban, a SHOW THEMben is jó magasan énekel, és amúgy én ki is hallok onnan ismerős frazírokat itten, vajon csak képzelődnék...? Kíváncsi leszek, hogy élőben ez miképp megy majd neki!



Újabb odamondós dal lett a Bite My Tongue, ami pont arról szól, hogy... nos, ne mondjunk oda, hiszen vannak emberek, akikkel nem érdemes leállni vitatkozni. A hangzás kemény, a váltások jók, szellemes megakasztások is vannak, egyedüli szívfájdalmam csak, hogy amikor kiürül minden és jön a refrén a dalcímmel, azt bizony üvölteni kéne. Vagy legalábbis kiabálni, ahogy Dany szokta. Kamerás felvételekből az jön le, hogy koncerteken menni fog ez, de kár, hogy a stúdió változat megint kissé heréltre sikerült (mint mondjuk a korábbi albumoknál). A Kill or Be Killed a sokadik erőteljes szövegű nóta a lemezen, de egyáltalán nem bánom, jó fordulatokkal dolgoznak a lányok. Sok újat nem tudok elmondani, mert minden stimmel ismételten: a refrén üt, a hangzás erős, talán a tehénkolomp hangosabb a kelleténél néhol, de a producer biztos kért még belőle a stúdióban (aki érti, érti...). A – mostanra hagyománnyá vált – elmaradhatatlan spanyol nyelvű szám az Ego képében érkezik meg, ami szerintem nyugodtan pályázhatna a legzúzósabb The Warning nóta címére. Hasít, karcol, agresszív, de érzésem szerint nagy árat fizettek a lányok, ugyanis meglehetősen monoton és különösebb dallam nélküli alkotássá vált így. Örülök, hogy Pau ismét üvölt, hogy a lányok elmerészkednek keményebb területekre is és nem vagyok ellene az ilyen daloknak sem, csak sajnálom, hogy a végeredmény nem lett izgalmasabb. Kellemes, dallamos lett a Bloodsport, semmi kirívó hiba nincs benne, a bridge rész kifejezetten ötletes szerintem, mégis valahogy erőtlennek érzem. Ide érkezve a lemez hallgatásakor már feltűnnek a szokásos panelek, más számokból ismerős megoldások, a formula megfáradni látszik. Mindettől függetlenül önmagában nem rossz, és biztos vagyok benne, hogy egy esetleges koncertverzió ezen a nótán is segítene.



A dicsérő jelzők ismét előkerülhetnek a Breaknél, mert végre hallhatunk mást is, olyat, amit eddig nem (legalábbis ezen a lemezen), például akusztikus gitárok szólnak a verzék alatt; hát igen, egy-egy dal erejéig igazán megszólalhatnak ők is. Aztán: van gitárszóló! Tudom, hogy Dany nem feltétlenül a virtuóz gitártudásával nyűgöz le minket, de igazán lehetne több szóló is! Amúgy a refrén ismét kiváló, tetszenek a harmóniaváltások, talán a tempó lehetne kevésbé vontatott. Először a Bruisesnél gondolkodtam el, hogy ha meg kellett volna vágni a lemezt, akkor akár lehetett volna ez az egyik leeső sorja. Másodjára viszont eléggé megharagudtam magamra emiatt. Tény, hogy ahogy már fentebb is említettem, észrevehető egyfajta mintázat, ahogy felépülnek a The Warning dalok, főleg ezen az albumon; mintha a lányok most a biztosra mentek volna inkább. És mégis, kénytelen vagyok magamat is ismételni, a refrén megint üt, a gitárok érdekes hangokat csikarnak ki magukból és jól szól az egész. Kár, hogy egy kicsit már ismerős mindez. A Waste Your Time on Me az első dal, amiben elhangzik Dany szájából egy fuck; ezt is megértük! Mondjuk passzol is egy olyan dalhoz, ami a digitális addikció témakörét járja körbe. Amíg a Breaknél nem voltam annyira biztos a tempóban, itt bizony egyértelmű, hogy ez nem is szólhatna másképpen! Mi lehet vajon ez, pop-punk vagy emo-punk? Tiszta Paramore feeling! Mit mondhatnék még? A refrén csodás ismét, a hangzás príma, talán a kiürülések közbeni torzított basszust tartom már sokadjára ellőtt ötletnek. Érdekes elgondolás az első kislemezzel zárni az albumot, de legalább egy valódi telitalálattal búcsúzunk el a lányoktól. A Kerosene egy igazán király nóta, ami így a lemezen, utolsóként szintén tartalmaz ismerős elemeket, de már nem érdekel különösebben: zúz, húz, nyúz. Dany végre kiereszti a hangját rendesen, a gitár és basszustémák a Queens of the Stone Age-et idézik meg, a bridge rész pedig szellemes, nem véletlen találtak ki hozzá egy TikTok kompatibilis koreográfiát is. Mert igen, most már kell ilyen is...



Az Everything's Falling szerintem méltó folytatása a Keep Me Fednek, és egyes internetes véleményekkel ellentétben én nem érzem, hogy a nővérek eladták volna a lelküket, vagy behódoltak volna a tömeg akaratának. Ismét adtak nekünk egy olyan lemezt, amin jobbnál-jobb rock slágerek szerepelnek, a szövegek és a hangszerelések erősek (még ha utóbbiban érezhetők is ismétlések) és biztos, hogy az élő változataik is népszerűek lesznek. Azt egy kicsit sajnálom, hogy nagyobb kockázatot nem mertek vállalni: nincsenek lecsupaszított balladák, nincsenek meglepő stílusgyakorlatok. Talán úgy érezték, hogy ennek még nincs itt az ideje, egyelőre adjanak nekünk olyat, amiben igazán kiválóak. Lehet kísérletezni később is, hiszen még fiatalok. Egy biztos, én szeretném, ha idős korukig boldogítanának minket zenéjükkel! 




Hozzászólások