Oliver Smith tulajdonképpen az Anjunabeats kiadó első leszerződtetett producere volt, a mai napig kiemelt előadójuk, nem mellesleg pedig Above & Beyondék jóbarátja. Karrierjét Mark Pledgerrel együtt kezdte még a Smith & Pledger formáció keretein belül, ez kitermelt egy-két aliast (Aspekt, White Water), majd 2006-tól már teljes nevén, szólóban is egyre jobban ismertté vált. Hatalmas számokat adományozott a stílusnak, a teljesség igénye nélkül íme pár kedvencem tőle: Sunrise, Chordplay, Endorphin, On the Moon, Lovingly, Atacama, Warehouse, Snowfall, Everything. Kiváló remixer is és olyan előadókkal is összeállt, mint például Ilan Bluestone, Boom Jinx, Andrew Bayer vagy SØNIN. Az idén kiadott számai is tetszetősek voltak (Breathe, Rely on Me), így igencsak kíváncsi voltam, vajon az új Footprints címre hallgató album hozza a kötelezőt?

Egy rövid, de hangulatos intró után (Signals) rögtön a más ismert Rely on Me következik. Róla már írtam a januári mixemben, egy igazán szerethető dal, ami főleg az éneknek köszönhető, egyből megjegyezhető, maga a hangszerelés Oliver Smith-hez képest pedig visszafogottabb. A Wash Away ügyesen vegyíti a 90-es évek megszólalását az emberünkre jellemző stílusvilággal, nem lennék meglepve, ha ez is a DJ-k kedvence lenne. Ha már nosztalgia: az akkori dance számok egyik leggyakrabban használt basszusa, a LatelyBass hangszín elég sokszor kerül elő az albumon, nyilván nem véletlen. A Miss You is használja, mellé pedig más finom hangszínek és zongorák is előkerülnek, viszont engem most az ének itt nem fogott meg annyira. Az It Is What It Is kicsit javít a csorbán, lelkemnek tetszetősebb darab, bár szerintem több szintit elviselt volna. A Don't Hold Back már-már deep house számokat megidéző módon kezd, de a beindulásra megérkezik az Oliver Smith hangulat. Korrektnek korrekt, de nem vágott a falhoz, és így ez már a második olyan nóta, amiben Benjamin Roustaing énekel és mellettem elment.

A Love is a Feeling is nosztalgikus húrokat pendít meg a már említett ikonikus basszussal és zongorákkal. Emlékezetessé mégis az ének teszi, de hát Susie Ledge ilyen téren általában odateszi magát. Egy kicsit megvariálja az eddigi formulát az Open Up érdekes szintijeivel, gitárszerű hangszíneivel és nem annyira dallamos énekével. Jó ötletnek tartom azt is, hogy csak a végén jön a beindulás, és az sem teljes eufória, mert a basszus megmarad az alaphangon, nem követi az akkordokat. Nem lesz belőle sláger, albumra viszont pont, hogy kellenek az ilyen szabályellenes számok. A Legacy szépséges, vonós és zongorás kiállásával már szerzett nálam pár piros pontot és katicanyomdát, ezúttal viszont a kiteljesedés sikerült egy pöppet megúszósra. A harmadik Benjamin Roustaingos dal, a Be the One a legszimpatikusabb számomra a trióból, bár hozzá kell tennem, hatalmas megfejtések azért itt sincsenek. Klasszikus Anjunabeats-féle fődallam, progresszív basszusok, house zongorák, de a legjobban talán itt áll össze az egész. Ha nem számoljuk az intrót, akkor a Redline az egyetlen (!) instrumentális szám az albumon, ami egészen meglepő. Oliver Smithtől megszokott stílus, régebbi számaira emlékeztet, de igazából semmi kiemelkedőt nem tud felmutatni. A korrektnél sajnos nem több. A záró Breathe viszont szintén szerepelt egy mixemben, eléggé szeretem. Midnite Amity (aki egyébként Shawn Mitiska felesége) remek éneke rögtön emlékeinkbe vésődik, a beindulás pedig a basszussal együtt húz rendesen.

Gondban vagyok, ugyanis Oliver Smith munkásságát kedvelem, ahogy az albumon szereplő számok nem elhanyagolható részét is, de a Footprints számomra végül egy kisebb csalódás lett. Ha első szerzői lemezként nem is vagyok vele annyira szigorú, még akkor is többet vártam. Lehetett volna egynél több ének nélküli szám, felkerülhetett volna más stílusú dal is (mondjuk breakbeat vagy ambien/chillout beütésű), ami a változatosságon lendített volna. Esetleg a számok felépítésén lehetett volna többet variálni, mert így túlságosan egy kaptafára épülnek. Félreértés ne essék: tulajdonképpen nincs rossz dal ezen a lemezen és Oliver abszolút büszke lehet rá! Én viszont úgy gondolom, hogy ekkora karrierrel a háta mögött, és a fentebb említett kedvenceim után emberünk nem feltétlenül a legerősebb oldalát mutatta meg nekünk. Kapkodás? Túlzott lelkesedés okozta sietség? Időhiány? Nem tudom. Talán majd a második albumon. Minden erénye ellenére nekem egyelőre a Footprints egy homokba és nem betonba vájt lábnyom.