A honlapon is többször írtam már Madonnáról, így visszakövethető, hogy az utóbbi lemezeitől egyáltalán nem voltam elájulva, még ha akadtak is rajtuk egészen élvezhető szerzemények. A 2019-es Madame X volt az a pont, ahol azt mondtam, erről írni sem érdemes, én annyira botrányosnak találtam. Aztán jöttek a hírek, hogy Madonna mennyire furcsán viselkedik a közösségi médiában, mennyire szét van plasztikázva az arca, stb. Ezek persze nem kéne, hogy foglalkoztassanak, ha egyszer csak a zenéje érdekel, ugyanakkor nem voltak éppen pozitív előjelek sem. Innen szép visszajönni, igaz?

Nos, ha nem is jött vissza 100%-osan, a CONFESSIONS II egy igazán szép mentés és kellemes meglepetés. Pedig már az ötlet is eleve furcsa, folytatást készíteni a 2005-ös nagy sikerhez, a Confessions on a Dancefloorhoz. Ezt annyira komolyan gondolták, hogy maga Stuart Price is visszatért, mint fő producer, de az albumon olyan szakemberek is közreműködtek, mint pl. Martin Garrix, Sabrina Carpenter, sőt, egy dal erejéig Madonna lánya is énekel. A mottó az volt, hogy mivel a világ annyira zavarossá és depresszívvé vált, épp itt az ideje egy felemelő és pozitív albumnak, ami eltereli a figyelmet a bajokról, gondokról és talán mi, emberek is újra egymásra találunk. Ez mondjuk azért is érdekes, mert a lemez valóban úgy indul, mintha visszarepültünk volna a 90-es évekbe, de a végére belassulunk és Madonna már-már zavarba ejtően őszintén nyílik meg nekünk. Ez is az utazás része vagy koncepció hiba? Felülmúlja az album így a 2005-ös eredetit vagy csak ráerőltették a folytatás jelleget? Egyáltalán hogyan sikerült a CONFESSIONS II?

A lemezindító I Feel So Free nem teketóriázik, egyértelművé teszi, hogy itt most mi is következik, bemutatja a ránk váró hangulatot és zenei világot. Ez bizony nem a Confession on the Dancefloor könnyed, diszkóvilága, ez inkább a 90-es évek klubzenéje, erős house és enyhe acid hatásokkal. Ahogy Madonna vallomásait halljuk a valódi énekes részek közben még az Erotica album is beugrik. Nem pont erre számítottam, de egyáltalán nem rossz! A Good for the Soul egészen felemelő és dúdolható refrénű szám, néhol még a Ray of Light időszak is felsejlik, amit én a legjobban szeretek Madonnától. Egyedül az énekbe tudok belekötni, az én ízlésemnek kicsit sok az effekt, túlságosan robotikus, AI-szerű lett (ez visszatérő szívfájdalmam lesz), ami tudom, hogy ebben a műfajban belefér, mert hozzáad az elektronikus hangulathoz, engem mégis zavar. Hipnotikus, kevés szövegű szám lett a One Step Away, de talán épp ezért tetszik nekem. Kifejezetten érdekes hangszínekkel dobták fel, a harmóniák is jófélék, ha lenne belőle egy extended verzió eskü még egy mixbe is beleraknám. A Bring Your Love talán az első dal, amit igazán slágernek lehet nevezni és felérhet az első Confessions éra könnyedségéhez. Sabrina Carpenter jó választás volt társnak ide, az ő finomabb hangja kiválóan passzol Madonnáéhoz. Hogy most mennyit ollóztak... izé, mennyi inspirációt gyűjtöttek más számokból, legyenek azok tényleg 90-es évekbeliek vagy manapság divatosan retrók, azt fedje jótékony homály. Amúgy meglehetősen ízletes darab!

A nosztalgia végét nem a Danceteria hozza el; ez csodásan idézi meg a kilencvenes évek végét, kétezres évek elejét meghatározó funky house műfaját, a diszkóhangulat, mint a tömény dohányfüst szinte vágható. Madonna életrajzi elemeket is bevitt a szövegbe, a cím pedig konkrétan arra a klubra utal, ahol felfedezték és elindult a karrierje. Minden ízében kellemes darab és tetszik, hogy néhol egész kísérletezgetős is, például a basszusgitár elmászkál érdekes helyekre és a végén jelentkező, kicsit electrós, szaggatott hangszínek is jókor jönnek be. A Read My Lips a house és latin stílusokat ötvözi, de utóbbi szerencsére nincs annyira és bántóan jelen, mint a Madame X albumon. A refrén kifejezetten tetszik, a basszusok ismét pazarok, viszont ismét túl sok az effekt Madonna hangján. Én mondjuk a spanyol nyelvű szekciótól is megszabadultam volna, de hát ez már tényleg csak a saját hiányosságom... Az Everything kapcsán kicsit zavarba jöttem; bár a tempó egész feszes, a basszusok karcolnak, a végén egész dallamossá is válik, valahogy ledobja magáról a témát a nóta. Ez az egész „jajj az emberek nem mennek ki a természetbe, a fénybe, mindenki a képernyőre mered” borzasztó banális módon fogalmazódik meg és a hangszerelés sem passzol hozzá. Most a klubban eresztjük el magunkat este, a füstben, a lézerek között vagy füzérrel a fejünkön ünnepeljük az Anyaföldet a napfényben? Ha pedig inkább Ozora fesztivál hangulatot akarunk közvetíteni, akkor valami meditatívabb, Ray of Light-szerű, szakrális-electro atmoszférát kellett volna megteremteni szerintem...

Ismételten az ezredforduló környéki, klasszikus house dalokat idézi fel a Love Sensation, kevés variálással, tulajdonképpen csak két akkordból, de pont emiatt működik. Úgy szól, ahogy annak idején és a megfelelő húrokat pengeti meg a lélekben. A Love Without Words környékén érződik talán egy picinyke megfáradás. Nem vészesen szerencsére, mert a húzás most is rendben van és amikor rendes melódiákat hallani, akkor megint visszarepülünk a múltba, ilyenkor szépen csillog a nóta. Ugyanakkor muszáj megemlíteni, hogy vannak olyan részei, amik inkább fárasztóak, mint érdekesek vagy élvezetesek. Érződik Martin Garrix keze a Bizarre hangszerelésben; bár megmaradt a klubos hangulat, a szintetizátorok és a vezérdallamok mégis karakteresebbek. Nem mondanám ezt rossz húzásnak, a refrén is szerethető, összességében mégis – talán a korszerűsége miatt - kicsit talán szokványos. A School szexisen indul, de hamar átesik a ló túlsó oldalára. Kevés a variálás, az egész el van nyújtva, Madonna hangját pedig többször pitchelték lefelé, mint amennyit elviselt volna a dal. Mindezek miatt főleg idegesítő, mint kellemes.

A Fragile dallal indul el az album érzékeny része, itt már a stílus is változik. Madonna 2024-ben elhunyt öccséről, Christopher Cicconéról szól a dal, az énekesnő saját bevallása szerint utolsó telefonbeszélgetésük után szinte egyből megíródott a szám. Kapcsolatuk nem volt éppen zökkenőmentes, csak az utóbbi időben békültek ki és valahogy minden fájdalom és megbánás kiérződik a dalból. Szerencsére ezt a rendkívül személyes témát nem bújtatták klubos köntösbe; bár a körítés elektronikus, azért akusztikus gitárok is megszólalnak és a melódiák, a harmóniák kerültek előtérbe. Szimpatikus szám, én azért még mindig főképp ilyeneket várnék Madonnától. Stromae, belga énekes, dalszerző, producer és rapper működik közre a My Sins are My Saviorben, ami a Bedtime Stories korszakot idézi meg, de ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy inkább a Suzanne Vega Tom's Dineréből készült és híressé vált DNA remixét tekintette fő ihlető forrásnak. Nem túl izgalmas, furcsa felépítésű szám, de még így is van egyfajta hangulata. A melankólia végleg átvette a stafétabotot, ez hamar világossá válik a Betrayal esetében. Az Erik Satie, francia zeneszerző Gnosseinnes No.1 című zongoraművén alapuló trip-hop stílusú dal Madonna nevelőanyjáról szól, pontosabban a vele való viharos kapcsolatáról. Megint csak meglepően őszinte sorok hangzanak el, miközben a zongorafutamok, mint őszi esőcseppek csilingelnek az éterben. Sajnos ismét túlzásba estek a hangmérnökök ami az effekteket illeti Madonna hangján, ami tud zavaró lenni, főleg amikor csak őt halljuk. 

Az album végi vallomásoknak (hehh, confessions ismét...) újabb állomása a The Test című duett, amiben Madonna a lányával énekel együtt. Megható, ahogy Madonna már az első sorokban visszautal az 1998-as Ray of Lighton szereplő Little Starra, ami akkor még egy egyfajta altatódal volt Lourdesnek, azaz Lolának, most meg már együtt énekelnek ebben a számban. Repül az idő, ugye? Ugyanakkor ez nem csak egy „Ó Anya/Ó Lányom!” momentum; a Madonna és Lola közötti kötelék komplikálttá vált az idők során, híres ember lányának lenni minden kényelem és csillogás ellenére sem könnyű dolog, főleg ha az anyuka Madonna. Ez a dal egyfajta terápia, ami újra összehozta őket és bár zeneileg nem túl érdekes (szinte csak az énekdallamok megjegyezhetők), így is üde színfoltja a lemeznek. Utolsóként pedig a legkellemesebb pofon érte arcomat, a L.E.S. Girl. Nem gondoltam volna, hogy egészen visszafogott, gitárközpontú, meglepő akkordokkal dolgozó dal zárja a lemezt, amiben ráadásul Madonna mindenféle (észrevehető) effektek nélkül énekel. Légies hangulat, már majdnem folk-pop, és ez annyira jól áll neki! Párszor már jeleztem, hogy ennyi idősen simán készíthetne ilyen muzsikákat is és igazán lemondhatna már az ifjúság kergetéséről. És hogy mennyire passzol ide a CONFESSIONS II végére? Az már nehezebb kérdés, mindenesetre örültem ennek a dalnak.

Mindent összevetve én hálás vagyok a véletlennek, hogy érdekességképpen belehallgattam az albumba, mert egyáltalán nem vártam ilyen minőségi munkát és élvezetes végeredményt Madonnától. A CONFESSION II közel sem tökéletes: vannak dalok, amik mellémentek és a koncepció is megbicsaklik a végére. Mintha rájöttek volna, hogy nincs elég múltidéző diszkószám és gyorsan a lemez végére csapták Madonna dédelgetett kis göngyszemeit. Vagy ez tudatos lenne? Ámíthatjuk magunkat azzal, hogy nem törődünk semmivel, kizárjuk a világot és csak táncolunk, táncolunk, de ettől még mozog és változik minden körülöttünk. A legvégén úgyis csak a hozzánk közel állókra számíthatunk, de mi van ha ők már elmentek vagy megbántottuk őket? Lehet, hogy többet látok bele, mint amennyi itt van, de mindegy is. A számok többsége simán élvezhető, vannak nagy meglepetések is és az utóbbi albumok tükrében azt hiszem ennél nagyobb dicséretet aligha oszthatok ki, ezért az értékelést is felfelé kerekítettem.

01. I Feel So Free

02. Good for the Soul    

03. One Step Away    

04. Bring Your Love (with Sabrina Carpenter)    

05. Danceteria    

06. Read My Lips (with Feid)    

07. Everything               

08. Love Sensation    

09. Love Without Words

10. Bizarre (with Martin Garrix)

11. School

12. Fragile         

13. My Sins Are My Savior (feat. Stromae)           

14. Betrayal        

15. The Test (with Lola Leon)        

16. L.E.S. Girl