Az acélszerkezet mozdul - kattognak a
fogaskerekek. Megrázkódik. Megáll.
A fémkoponyába épített kicsiny érzékelővel
érdeklődve tekint előre.

Mozdul a másik is.

Tőle nem messze - fél méter sincs, talán
csak néhány centi - egyre közelebb van már.

Libabőrös a testét borító műanyaglemez,
a fém állkapocs lassan közelít, ott
lobog a tűz a hideg mellkasban,
lassú, szenvedélyes kattanások...

Mindjárt elérik egymást.

Összeolvadtak. A két fémkéz átkarolja a fémtestet.
Kikapcsolnak az érzékelők. Nincs semmi, csak
két összeolvadt robotszáj.

Nincs semmi, csak a csönd, s így múlnak.
Akár szobrok most, s én csak csodálom őket,
- nézem a rajtuk heverő évszázados rozsdát -
őket, az összeolvadt szeretőket.