A 2023-ban megjelent Beautiful World tőlem is megkapta a ritkán kiosztott 10/10-et, de nem volt itt semmi korrupció vagy részrehajlás, megérdemelte. A duó debütáló nagylemeze jobbnál jobb slágereket termelt ki magából és ami talán még fontosabb, albumként is helytállt. Ezt a szintet kellett legalább hozni és én egy cseppet sem féltem attól, hogy ebbe a küldetésbe belebuknak a srácok. Már csak azért sem, mert az első, beharangozó dalok ismét kiválóak lettek, de az én szememben mégis akkor nőtt elképesztően nagyot a csapat, amikor megnéztem a Group Therapy 600 fellépésüket. Ez ugyanis kérem szépen nem csak egy sima DJ szett volt, hanem élő elemekkel átszőtt műsor, aminek a közepénél megjelenik Lydmor is, hogy énekével és színpadi jelenlétével a sztratoszférába emelje a show minőségét. Ezen a (nyugodtan mondjuk ki) koncerten már felcsendültek új számok is, közülük nem egyet már kifejezetten vártam, és íme, a böjt véget ért! Lehet habzsolni, a Hopes & Fears album itt van előttünk!

Csodás szintivonósokkal indít a lemez, és a Cloudwalking akár szokványosnak is tűnhet elsőre, de teszi a dolgát, hangulatba ringat és a simogató basszusok mellé egy remek fődallam is beúszik. Érdekes módon ez az egyetlen instrumentális szám, én azért örültem volna még ilyen tételeknek. A Colder már megtette a becsületköreit a toplistákon, és ez aligha okozhat meglepetést: Moyka éneke pazar, a megszólalás profi, nincs sehol semmi felesleges sallang. Harmadolós ritmus uralkodik az It Can Be Better Now című dalban, amitől én annyira nem szoktam hanyatt vágódni, mert véleményem szerint eléggé korlátok közé szorítja a hangszerelést. A srácok ezt a problémát karakteres énekkel, finom dallamokkal és apró díszítésekkel kerülték meg. A dalindító zongoráért külön pacsi jár! A Tennessee Bloom nyitja a tört alapú nóták sorát; szép, telt a hangzás, de talán egy hangyányit kevésbé megkapó, az emlékezetemből legalábbis hamar megszökött. Viszont a Hero...! Húha! Tavaly decemberben jött ki és a tény, hogy Lydmor nevét is mellé biggyesztették már elég volt ahhoz, hogy izgatottá váljak. Nem kellett csalódnom, elképesztő ez a dal! Maradunk a tört alapoknál, az Életrevalók filmzenéjére emlékeztető zongorával kezd, majd egy olyan főtéma jön be Lydmor éneke után, hogy önkéntesen megkopaszodtam, azaz letettem a hajam! Zseniális darab! Az Electric Lights újabb meglepetéssel szolgál, ugyanis lassabb tempója és synthwave számokat felidéző szintijei a nyolcvanas évekbe repítenek vissza. Amúgy meg a szokásos, szerintem már mindenki unja: príma ének, varázslatos hangulat, stb. 

Bien is visszatért egy dal erejéig, ő a Happy to Be Alive számban simogat elképesztően békés énekével. Akárcsak az előző lemezről a Must Be Dreaming, ez is egy aranyos, szépséges nóta, ami talán nem ér fel hozzá, de akár még az is lehet, hogy idővel beér. Ami viszont már az említett fellépésen beért, az az Astronauts. 115 BPM-ével nem is annyira tempós, viszont így legalább tud témájához hűen lebegős-merengős lenni, Lydmor éneke meg hát úgy pazar, ahogy van! Imádom! Kislemezes trekk a Break the Silence is, és elsőre meg kell, hogy mondjam annyira nem fogott meg. Aztán persze utat tört magának, annyi rádióműsorban, mixben előkerült, és most már nem értem, mi tartott ennyi ideig. Felületesen hallgatva a hangszerelése nem tartogat semmi igazán különlegeset, de a vonósok, az ének és az alatta felcsilingelő apró hangfoszlányok egy meglepően törékeny harmóniába állnak össze, ami viszont már elég egyediséget ad a dalnak. A Seraph egy fokkal karcosabb, mint az eddigi számok, de azért a durvulástól távol vagyunk szerencsére. Ízléses zongorák itt is megszólalnak, ötletes megoldások is akadnak, nekem mégis inkább a mérlegnek abba a serpenyőjébe megy, amibe a Tennessee Bloom is bekerült. A lemez végére Lydmor tér vissza, először a What About Me című számban, ami minden egyes hallgatással egyre jobban tetszik. Az akkordok bársonyosak, a hangulat ölelget és cirógat, pedig a dalszöveg most sem vidám (és ismét hadd jegyezzem meg, hogy imádom Lydmor szóképeit, erős mondatait). Keserédes nóta, nagyon erős atmoszférával. Utolsóként viszont a Hopeful érkezik, őt szintén lehetett a  Group Therapy 600-on látni és hallani, és hát szerelembe esni vele. Nemcsak zárásként csodálatos, élettel és reménnyel teli remekmű, de önállóan is megáll a lábán, sőt! Nálam tuti, hogy ott lesz az idei kedvencek között, az év végi top 20-ban!

Az anamē folytatja a diadalmenetét, nem adta meg semelyik kárörvendőnek azt az élvezetet, hogy mellélőjenek. Már ha egyáltalán vannak ilyenek. Mindenesetre a Hopes & Fears méltó folytatása az első albumnak, és bár a maximális pontszám kiosztásának hiánya azt sugallja, a csoda ezúttal elmaradt, ez tévedés! Hatásában nem mérhető a debütáló lemezhez, túlszárnyalni pedig nem sikerült, és nekem egy kicsit hiányoznak az ének nélküli, elvontabb dalok, de hasonlóan fontos és jelentős alkotás, és díjazni kell azt is, hogy minőségben a fiúk nem adták lejjebb. Az év eddigi legjobb progresszív dobása, 2025 ismét az anamē éve lesz!