Bárányhabcsók úszkál fenn az égen,
sötét titkok tudója volt régen…
A sok átkot, miket látott, még nem
heverte ki.

Ezer éves óriástölgy-erdő
ágai közt vaníliafelhő –
édes mérgét megízlelni meddő
próbálkozás.

Fényes patak szalad le egy dombon,
sebes sodrás hozza kis korongon
a fekete, kérges forrás orron
alvadt vérét.

Madárdal szól messzi hegyek ormán,
hirtelen csend – megakad a torkán
egy színes, fényes, kitinhátú bogár.
Gyorsan meghal.

* * *

Füst ereszkedik kis világomra.
A szürkeség örökre elmossa,
elássa, eltöri, megeszi a
lélektájam.