Excaliburt egy milliárdos építette miután felesége meghalt. A szegény asszonyt elrabolták, hogy férjét zsarolják, és a rendőri mentőakció során egy kósza golyó eltalálta és végzett vele. A milliárdos ezek után szépen lassan megcsömörlött, utálni kezdte a világot s benne minden embert. Teljes vagyonát egy olyan közösség létrehozására, és megvédésére szentelte, ami szerinte a társadalom értékes tagjaiból áll. Így született meg az Excalibur, s lett tudósok, művészek, filozófusok, mesteremberek otthona.

A létesítmény egyik végétől a másikig eljutni még folyamatos sprinteléssel is legalább egy napba telne. És akkor az ember csak a felszínen látható két szintet járta be. A föld alatt helyezkedett el ugyanis a várost ellátó irdatlan méretű generátor, valamint a megfelelő csőhálózat, hogy a víz és az energia eljusson mindenhová. A földszinten voltak a laborok, művészeti stúdiók, étkezdék, kertek és a vágóhíd. Mind-mind a falakon belül. Az emelet a lakásoknak adott otthont, melyek többsége inkább praktikus, mintsem fényűző volt. Excalibur szívében pedig egy óriási park állt, mely fölött nyitható volt a komplexum teteje, és egy pompázatos szobor ábrázolta a milliárdos elhunyt feleségét.

Védelmi szempontból a városban egyetlen lőfegyver sem volt. Mindent a falakra hagytak, hiszen azok még a legpesszimistább számítások szerint is kibírtak volna egy közvetlen légitámadást, vagy egy közelben robbanó atombombát. Akit nem akartak beengedni, az sosem juthatott be. Kimenni pedig senki sem akart. A béke és harmónia ezen kis szigetén olyan találmányok születtek, olyan csodálatos képzőművészeti alkotások teremtődtek, amilyeneket rég nem látott a világ. Az Excalibur tényleg elhozta a fényt, az egyre sötétedő világba.

A milliárdos öt évvel a komplexum megépítése után elhunyt. Halála után a különböző csoportok egy-egy vezetőt jelöltek ki maguk közül, akik egy tanácsot alkotva irányították az Excalibur mindennapi életét. Szinte alig akadt dolguk. Döntőbírák voltak, de szinte senki sem vitázott; ők feleltek azért, hogy mindig legyen étel, víz és energia, de ezzel sosem volt gond; az egyetlen feladatuk az volt, hogy szavazást hirdessenek, ha esetleg egy új ember, vagy család kívánt belépni a közösségbe. Az ilyen esetekben a jelentkezőnek alaposan utána jártak és végül az Excalibur teljes lakossága döntött arról, hogy beléphet-e. A szavazás szigorú volt, hiszen ha csak 10% utasította el a kérést, akkor a jelentkezőnek máris megüzenték, hogy kívül tágasabb.

Az évek teltek s múltak, Excalibur lakosainak is már az ötödik generációja élt a városban, teljesen gondtalanul. Itt csatlakozunk be a létesítmény történetébe, egy kora reggel, egy hétfői napon. A tanács egyik tagjának szobáját látjuk. Ő felel az egész komplexum elektromos hálózatáért, s otthona mégis csak az ágyat tartalmazó hálószobából, egy nagyon helytakarékos fürdőszobából, valamint egy kis fogadóirodából állt. Ma reggel is a rádióra ébredt. A bentlakók közül sokan voltak zenészek, így sosem vált monotonná a felhozatal. A lágy dallamok szépen lassan visszahozzák őt az álmok birodalmából. Megdörzsölgeti szemét, nyújtózkodik, aztán az irodájába megy. Unott képpel kapcsolja be a vezérlőkonzolját, valamint a kávéfőzőt. Amíg a forró, fekete ital elkészül az asztal mögötti ablakhoz lép. Egy gombnyomással elintézi, hogy a falakhoz hasonló vastagságú redőny elkezdjen kinyílni. Az automatikus jelzőrendszer épp ekkor szólal meg.

- Figyelem, az energiaellátás kritikus. Oxigénszint a javasolt százalék alatt...
- Mondj valami újat!

Kis közbevetésével elhallgattatja a gépies hangot, ő maga pedig kitekint a külvilágba, az üszkösödött tájon itt-ott örökké égő lángokra és a parázsló égboltra. Pont úgy, ahogy az utóbbi tíz évben minden nap tette.