Régi vitatéma a társasjátékoknál, hogy a tematika és a játékmenet mennyire jár kéz a kézben. Általánosságban elmondható, hogy a szárazabb, számolgatósabb euró vagy absztrakt típusú játékokról hamar leesik a téma és marad az ikonok figyelgetése, pontok nyilvántartása, míg a véletlenszerűbb, kaotikusabb ameri játékok tocsognak a körítésben, cserébe kevésbé matekosak, tervezhetőek. Bár az utóbbi hozzám közelebb áll, nem szoktam félredobni azokat a játékokat, amelyek csak külsejükben és pár színesítő mondat erejéig helyezik el magukat valamilyen időben, környezetben. Jelen írásom tárgya, a PARKS is megkapta többször, hogy hiába csodaszép, témáját elég lazán viseli magán. Megértem, miért mondják ezt rá, én viszont most megírnám, hogy miért tetszik így is.

A PARKSban túrázókként navigálunk négy évszakon át egy egyre hosszabbodó túraútvonalon, miközben kulacsunkba vizet gyűjtögetünk, hátizsákunkba meg különböző nyersanyagokat, amiket beváltva meglátogathatjuk az USA legszebb, legnagyobb és „leglegebb” nemzeti parkjait. Kellemes, nyugodt, lazulós kikapcsolódás, ellentétben a valós életbeli megfelelőjével (bár itt most a nagy természetjárók biztos felhördülnek, bocsi), a másik játékos elől csak mezőket foglalhatunk el, illetve kártyákat vehetünk el, így még akkora konfliktus sem alakul ki. A központi mezőn, a túraútvonalon két figurát mozgatunk és csak előre mehetünk, viszont mi döntjük el, hogy mennyit lépünk. Ez azért fontos, mert aki elsőként ér a legutolsó helyszínre, zsíros bónuszokat kap, de nagyon sietni sem érdemes, mert akkor meg a forduló közbeni járandóságokról maradunk le. Figyelni kell a többiek és a magunk ritmusát, ami már egy finom döntési helyzet. Emellett a játékban vannak célkártyák is, amik extra pontokat biztosítanak, amennyiben teljesítettük őket, csak győzzük figyelemmel!

Szóval lépünk, kapjuk sorban a felhalmozható majd elkölthető dolgokat, közben figyelgetünk a céljainkra és megpróbáljuk a lehetőségekből kihozni a legjobbat, hiszen a végén az győz, aki a legtöbb győzelmi pontot szerezte meg. És itt akkor most kanyarodjunk vissza a bevezetőre: tematikus ez? Nem vagyok nagy túrázós (sőt, kicsi sem), de nem hinném. Már eleve az, hogy egymástól hatalmas távolságra lévő parkokat is meglátogathatunk nem stimmel, de az meg pláne nem, hogy mindehhez olyan nyersanyagokat kell összeszednünk, mint például napsugarak, fák, hegyek (?). Rendben, készíthetünk fotókat meg van tábortüzünk, de előbbi igazából csak plusz pontokat ad, utóbbi meg arra szolgál, hogy már foglalt mezőket is meglátogathassunk, azaz játéktechnikai jelentőségük van. A téma a megjelenésben mutatkozik meg, a grafikákban és az alkatrészekben, mi magunk inkább csak az ikonokra figyelünk, a bónuszokra, meg, hogy ne maradjunk le a többiektől. Nem azt érezzük, hogy utazunk, hanem, hogy egy hatékony gépezetet működtetünk, aminek a célja a legoptimálisabb nyersanyag kereskedelem. De vajon mekkora baj ez?    

Meglepő módon engem annyira nem zavar. Kezdjük azzal, hogy a PARKS, ahogy azt már érintőlegesen említettem, egyszerűen gyönyörű! Rengeteg különböző művészt kértek fel a kártyák megrajzolásához, így nem csak színvilágukban, de stílusukban, hangulatukban is eltérőek, természetesen egészséges keretek között. Hiába, ez még a nagy AI hullám előtt jelent meg! Öröm kézbe venni, vizsgálgatni ezeket a kártyákat és izgalommal teli várakozással felhúzni a pakliból a következőt, hogy az vajon melyik parkot ábrázolja, mit lehet tudni róla és hogyan is néz ki. Kipakolás után bizsergető érzés az asztalra nézni, a komponensek minősége pazar. Emellett ki kell még emelnem a sajnos ritkaságszámba menő kiváló inzertet is: mindennek megvan a helye, a ki- és elpakolás egyáltalán nem tűnik munkának! Mindezen összhatások miatt tényleg kényelembe tudjuk magunkat helyezni és átadhatjuk magunkat ennek a chilles játékélménynek. Hacsak nem vagy nagyon számolgatós, a győzelemre ráfeszülős játékos, itt nem fogsz idegeskedni.

A másik szempont, ami miatt nem tudok haragudni a PARKSra, hogy ettől a téma leeséstől sok másik játék is „szenved”. Egy Mansions of Madness jobban beránt a történetmesélős, applikáció vezérelt, folyamatosan feszült játékmenetével, ez tény, de például az Azulnál ki érzi azt, hogy portugál csempézők bőrébe bújtunk? A The Crew kooperatív ütés-vívős játékmenet közben tényleg űrhajósnak érezzük magunkat? A legtöbb játékomnak azt sem tudom mi a háttérsztorija, milyen színesítő szöveggel akarnak minket a készítők hangulatba ringatni. A PARKS szerencsésebb ilyen téren, mert kinézetében legalább próbálja azt az atmoszférát megteremteni. Lehet, hogy ez egyfajta hamis ígéret és egyesek becsapva érezhetik magukat ezáltal, épp ezért írtam, hogy megértem, ha valaki emiatt csalódik benne. Én nekem viszont egyelőre ennyi elég tőle.

Bár sajnos a PARKS nem jött ki itthon magyar fordításban, mégis tudom ajánlani az érdeklődőknek, mert viszonylag kevés angol szöveggel találkozhatunk, a játék főleg ikonokkal dolgozik, de a tarsasjatekok.com oldalán fellelhetők mind a szabálykönyv, mind a kártyák fordításai. Viszont elképzelhető, hogy ez hamarosan változni fog, ugyanis idén megjelent a Second Edition, azaz a második kiadás, ami kicsit változtat, finomít a szabályokon és - nagy sajnálatomra - átvariálja a játék kinézetét. Más grafikai stílus, más borító, más kinézet, más hangulat. Hogy kap-e magyar fordítást, azt még nem tudni, de aki ki akarja próbálni, az pár kivételtől eltekintve (kölcsönzés,társasjáték kávézó, használt piac) már csak az újat tudja majd.

Összességében én nagyon szeretem a PARKSot, amit nyugodt játékmenetének és pazar kinézetének köszönhet. Nem túl agyalós, nem kell kismillió szabályt megjegyezni, tipikus késő tavaszi, kora őszi játék, amit ráadásul tanítani sem nehéz, az a kevés angol szöveg pedig bármikor lefordítható egy zsebből előkapható Google Translate segítségével, ha a fentebb említett fordításokat nem szedjük le, nyomtatjuk ki. Ha valahol látod és felkeltettem az érdeklődésedet, akkor mindenképp próbáld ki!