Micha Heyboer és Jordi Van Achthoven sokáig csak ketten működtek, de 2025 októberében, a velük már többször kollaboráló Hero Baldwint is bevették a bandába, ezzel állandó énekesre szert téve. A This is Not Our Universe és az In Another Lifetime igazán pazar korongok voltak, tele finom deep/progresszív trance/house, melodic techno muzsikákkal, utóbbi esetében anno azt is írtam, hogy a Tinlicker elérte a csúcsot, de ettől még célba vehetik a kék eget és még magasabbra törhetnek. A 2024-ben kijött Cold Enough for Snowról sajnos nem írtam (akkor volt hosszabb szünet a honlap történetében), pedig megérdemelte volna. Csodálatos énekes számok szerepeltek rajta és nem gondoltam volna, hogy a Rebirth után jöhet még egy instant libabőr, de a Tom Smith által elénekelt This Life és a Circa Waves-zel közösen előadott Nothing to Lose rácáfolt erre a tévképzetemre. Úgy tűnik, hogy a „konzervnyalogatók” nem tudnak hibázni, de vajon ez az állítás megáll most az új album, a Dreams of the Machine esetében is?

Az Awake Conciousness meglepően szokványos, már-már a 2008-as éra progresszív trance számait idézi fel, amikor mindenki a deadmau5 hangzást koppintotta le. Szerencsére Tinlickerék az alapra kellően lebegős szintiket is felhúztak, így bevezető számnak tökéletesen megfelel. És nincs még ének, szóval azoknak sem kell félni, akik tartottak attól, hogy Hero megérkezésével eltűnnek az instrumentális számok. Az I Want My Freedom viszont már használja őkelme hangszalagjait, az első zongora akkordoknál pedig meg is nyugszik az ember; nincs itt semmi baj! A beszédes című Melancholia valóban nem egy vidám party himnusz, ellenben szépen építkezik, a hangszínek kellemesek, a zongorák pont jókor érkeznek meg és a végére megint egy kicsit megváltozik az egész. Sötétebb hangulatú a Dancing in the Dark, néhol nekem Nancy Sinatra Bang Bang (My Baby Shot Me Down) című számát juttatta eszembe. A harmadolós ritmika miatt mondjuk nem tapsikoltam örömömben, szerintem korlátok közé szorítja a hangszerelési lehetőségeket és már hallottunk hasonlót azért (pl. Staring Down Sunset az előző albumról).

A Release pazar basszussal indít, aztán Hero érkezik meg, aki viszont nem énekel, hanem... beszél? Rappel? Prózázik? Később persze danolászik nekünk egy keveset a kiállásban, de azt kell, hogy mondjam, zeneileg sajnos számomra ez nem igazán érdekes. Viszont értékelem, hogy kipróbálnak merőben más dolgokat, még ha ez most nem is jött annyira össze. Fura módon hasonló hangulatú számmal folytatódik az album, a God in You mégis klasszisokkal jobb. Egyetlen problémám vele, hogy az a kevés szöveg is túl sokszor ismétlődik, de úgy látom ez a koncepció része volt. A megszólalás viszont tele van apró finomságokkal, ez az, amit a Release is el kívánt érni, csak nem sikerült. Visszagondolva a korábbi lemezekre valahol kb. itt tört rám a felismerés, hogy a bandára jellemző break alapú szám még nem volt. A pótlást a Choosing Life intézi el, enyhe Faithless / Felix / Pendulum áthallásokkal, de nem vészesen. Az ének rendben van, a szintik jófélék, kicsit több variálást esetleg elviselt volna.

Szépen indít majd enyhén bekeményedik a Mothership, és igazából ez a két világ mutatkozik meg végig. Lehetett volna több, nem kérdés, de ugyanakkor nekem így is tetszik. A Surrender nem rossz, de senki sem sértődött volna meg, ha véletlenül a fiókban marad. Vagy ha több törődést kap. Érdekes akkordokkal dolgozik a 4AM, és bár végig ugyanott mozgolódik, az összkép ügyesen variálódik, a hangszerelés néhol visszahúzódik, máshol felenged. Sajnos a Spirit of Time a monotonitás mintaképe; Tinlickeréknek egy ötletük volt és arra húzták fel azt a keveset, amijük volt. Egy kidolgozatlan demo hatását kelti, legalább egy érzelmesebb kiállást elviselt volna, mint anno a Healing Forest. A Glow folytatja a sort, de atmoszféra tekintetében szerencsére inkább a 4AMhez hasonlít, ugyanakkor nem vagyok boldog, hogy ennyi, ilyen jellegű szám torlódott össze a lemez második felére. A Calling jelentősen javít az összképen: az ének is pazar és a hangszerelés is eltér az előző pár tételtől. Ezen a dalon tényleg érezni, hogy közös stúdiózás eredménye. Az albumot a Reborn zárja, amiről azt hinné az ember, hogy a Rebirth egyfajta folytatása, de teljesen más a hangulata és ének sem szerepel benne (igaz, eredetileg abban sem volt). Sötétebb, fenyegetőbb, a végére pedig kifejezetten trance-essé válik.

A Dreams of the Machine egy átmeneti lemez benyomását kelti. Gyengébbnek érzem az előző kettőtől, mintha több olyan számot is felraktak volna a korongra, ami nem igazán érdemelte meg, hogy teljes értékű dallá váljon. Kicsit szomorkás a hangulatom máma amiatt is, hogy olyan eksztázist okozó, gyönyörű számok nincsenek rajta, mint az írásom elején megemlített This Life vagy Rebirth. Gyorsan ki akartak volna jönni vele? Hero mellett nem akartak más énekessel együtt dolgozni, cserébe viszont ő „csak” ennyit tudott hozzátenni a munkákhoz? Vagy még nem csiszolódtak össze, és a következő albumra erősebb, ütősebb számokkal készülnek? Csak az idő a megmondhatója, de én azért bízom bennük. Egyelőre mérsékeltebb lelkesedéssel ajánlom ezt a dobásukat, mert egyértelműen haloványabb fényű, de ha nem hasonlítgatja az ember az előzőekhez, tud ez is élménnyel szolgálni.

01. Awake Conciousness

02. I Want My Freedom

03. Melancholia

04. Dancing in the Dark

05. Release

06. God in You

07. Choosing Life

08. Mothership

09. Surrender

10. 4AM

11. Spirit of Time

12. Glow

13. Calling

14. Reborn