A 2019-ben debütált Winterről azt írtam annak idején, hogy „sallangmentes trance muzsika, profin tálalva, amiből nem veszett ki a lélek”. Ha engednék az ünnepek utáni, januári lustaságnak, akkor mondhatnám, hogy ez a Mountain esetében is igaz, mindenkinek ölelés, csók/kézfogás, viszlát! De Cold Blue megérdemli, hogy hosszabban értekezzek róla, ugyanis manapság igenis fontos és megsüvegelendő, amikor egy trance lemez nem csak egy dalválogatás, hanem egy tényleges utazás.

Cold Blue ügyesen egybemixelte az album dalait, de nem DJ módra, nem mixlemezt hallgatunk, hanem ahogy azt egy szerzői alkotáson illik; a számok egymásba folynak, de mindegyiknek van eleje, vége. A dramaturgia pazar, a hangulat sehol sem törik meg, nem ragad ki az élményből semmi oda nem passzoló, zavaró tényező. Az első számtól kezdve megragadják a figyelmünket és csak az utolsó tétel taktusainál engedik azt el. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegyik dal a trance stílus magnum opusa, aminél jobbat, ütősebbet nem készíthet már senki, viszont a Mountain, mint élmény abszolút kiemelkedik a manapság megjelenő trance albumok tömegéből.

A We are Made of Love tökéletes nyitása a lemeznek: sejtelmes, lassan bekúszó darab, de nem él vissza a hallgató idejével, viszonylag hamar megérkeznek a trance hangszínek. Az egész albumra jellemző letisztult, de mégis organikus, rétegelt hangszerelés már itt megmutatkozik, a stúdiómunka kifogástalan! Szinte hihetetlen, de másodikként rögtön 2025 egyik legnagyobb dala érkezik (legalábbis nekem mindenképpen az), a Sunday Kiss. A melódiát először meghallván alig akartam elhinni, hogy manapság még vannak olyan producerek, akik ilyet megírnak? Egyszerűen csodás, nagybetűs trance! A Storm önmagával berezonáló szinti hangjai óriásiak, a tempó feszes, a fődallam fenomenális; nagyon remélem, hogy előbb-utóbb ez is kislemezre kerül egy hosszabbított verzió képében! Hasonló hangulattal folytatódik az Into the Rain, ami először betriggerelte nálam a „már megint egy Need to Feel Loved?” PTSD-t, de szerencsére erről szó sincs, még ha elsőre úgy is tűnik. Érdekes darab, de még mindig az előző kettő szám hatása alatt vagyok. Keményebb ütemeket hoz a Without You, a break-es kiállás tetszetős, de összességében keveselltem a melódiákat, így nem üt annyira a két világ kontrasztja. Az Escape ügyesebben oldotta meg ezt, némelyik megoldása pedig egészen feljebb emelte a szemöldökömet.

Az Into the Wild sajnos megint kevesebbet kapott a melódia-zsák tartalmából, így a maga 4 és fél percével inkább tűnik egyfajta átvezetésnek, mint teljes értékű dalnak. Pedig amit tényleg annak nevezhetünk, az a When Time Stands Still, amiben végig csak a szépen végigsimuló szintiszőnyegek szólalnak meg. A lemez egyetlen igazi nyugvópontja. A White Lights a leghosszabb tétel az albumon, és talán a legmonumentálisabb is. Gyönyörűen építkezik, ahogy megérkezünk a fődallamhoz, mintha már ismerős terepen is mozognánk. Ekkor jön egy finom harmóniaváltás, olyan érzés, mint amikor egy barlangból kilépve teljesen más tájra érkeztünk volna meg. A kiállással a kör újraindul, mi pedig örülünk és mosolygunk! Airbase is megirigyelhetné azokat a csodás szintetizátor dallamokat, amiket az Into the Sun hoz el nekünk! Amikor az ember azt hinné már, hogy biztos mindjárt megérkeznek a kifulladás első jelei, akkor ezzel a számmal Cold Blue rácáfol erre. Az album egyetlen énekes száma, a Radiate már ismerős lehet azoknak, akik rajta tartják ujjaikat a trance műfaj ütőerén, hiszen 2025-ben megjelent külön is. Nicole Willerton éneke telitalálat, és általában igénylem, hogy egynél több ilyen legyen egy lemezen, de valahogy itt nagyobb a hatása, egyedüliként. Ügyes stílusérzékkel a zárás, a For a Miracle egy tört ütemű dal, csodás hangszínekkel, lebegéssel, mindennel. Így kell ezt kérem szépen, így!

Ahogy látható, középtájékon érzékeltem egy kisebbfajta leülést, de egyáltalán nem éltem meg vészesnek vagy csalódásnak, másrészt a lemez „utazás” jellegén nem csorbított. A Mountain kisebb hibái ellenére is 2025 egyik legjobb trance alkotása, aminek szerintem a legnagyobb érdeme az, hogy ténylegesen lehet albumnak hívni. Én magam is unom ezeket a klisésnek ható frázisokat sokadjára leírni, de van vége, közepe, eleje, íve, a dalok nem csak követik egymást, hanem Cold Blue érezhető koncepció mentén válogatta ki őket, és nem esett túlzásba sehol sem, tehát nem került fel mindegyik tavalyi száma (vagy azelőtti és azelőtti). Lerí a lemezről, hogy Tobias azt engedte ki a kezéből, amit akart. Ahogy mondtam, sallangmentes trance. Ezek után izgatottan várom, hogy milyen lesz a harmadik album!