„Sajnos” társasjátékgyűjtő lettem. Idézőjelesen persze, mert imádom minden pillanatát: az újak beszerzését, a régiek előszedését, a tanításukat, új emberek bevonását a hobbiba, stb. De egy 140+-os készlet felhalmozása azért már kezd sok lenni, legfőképpen a helyhiány miatt. De hát mindig jönnek újak, érdekesek, szépek...! Ezek mellett pedig szeretek toplistákat is készíteni és a már általam birtokolt társasjátékokból is létezik egy a gépemen, mégsem érzem még késznek. Úgy érzem alapvető játékokkal nem játszottam még, meg különben is, mekkora rálátásom lenne erre a világra? Mindenesetre első helyen még így is a HEAT: Padlógáz tanyázik és szerintem hosszú ideig nem is távozik onnan. De miért is? Anélkül, hogy a felesleges hype csapdájába esnék, én azért tartom őt az egyik legjobb társasjátéknak, mert amellett, hogy gyönyörűen néz ki, egyszerűen tanítható és kiválóan átadja a versenyzés izgalmát. A szakma erre azt mondja, tematikus. A témája átjön a játékos által alkalmazott mechanikákon keresztül.

A HEAT kinézetében az 1960-as évek Formula 1 világát idézi fel: mindenféle modern technológiát mellőző szivarautók volánja mögé ülünk, amikor még a pilóta karrier legalább annyira veszélyes volt, mint a színvak bombaszakértőké. Ügyes húzás volt egy ilyen nosztalgikus korba elhelyezni a játékot, Vincent Dutrait gyönyörű és elsőre felismerhető illusztrációi pedig remekül átadják az éra hangulatát. Azt hiszem itt döntöttem el, hogy ő lesz az egyik kedvenc művészem a társasjátékok világából. Öröm ránézni a dobozra, a pályára, a kártyákra; a HEAT tipikusan az a játék, ami vonzza a kíváncsi tekinteteket. De mit ér a szépséges kinézet, ha mögötte nincs vagy gyér a tartalom? Szerencsére ez nincs így, sokféleképpen élvezhetjük a versengést, de előtte vegyük át, hogy is néz ki a játékmenet!

A HEAT meglepő módon egy kártyajáték, tehát nem a klasszikusnak gondolt „dobok-lépek” mechanikát használja (nincs is dobókocka), amit még ma is rengetegen alapvetésnek gondolnak. Vannak számokkal ellátott sebességkártyáink, fejlesztéskártyáink (róluk majd később), stressz- és hőkártyáink; az első kettőt lényegében a pályán való előrehaladásra használjuk, akárcsak a stresszkártyákat, csak esetükben nem tudjuk előre, hogy mekkora lesz a sebességünk. A hőkártyák viszont semmire sem jók, kijátszani nem tudjuk őket, így lényegében más, hasznosabb lapok elől foglalják el a helyet a kezünkben, csak hűtés során tudunk megszabadulni tőlük. Jelenlétük a motor terhelését szimbolizálja és akkor is kerülnek hozzánk, amikor valami kockázatos manővert hajtunk végre (például erőteljesebb váltáskor vagy kanyarbevételkor).

Apropó váltás: sebességfokozatunk egyesből indul és négyesben végződik, ezt körünk elején meg is kell határoznunk, ugyanis ez dönti el, mennyi kártyát játszhatunk ki a kezünkből. Ha négyesben vagyunk, akkor négyet, ezáltal jó nagy sebességre tehetünk szert, messzire eljuthatunk, kettesben viszont csak kettőt, egyesben meg csak egyet. Hosszú, egyenes szakaszokban érdemes felváltani, hiszen így sok kártyát felhasználhatunk, ellenben a kanyarok bevétele előtt viszont szinte kötelező a lassítás és leváltás, hiszen nem jó ötlet gyorsabban bevenni őket a kelleténél, különben megterheljük a motort (és kapjuk a hőkártyákat), rosszabb esetben pedig ki is sodródhatunk, ami semmilyen körülmények között nem előnyös. A táblán láthatunk a kanyaroknál számértékeket, ezek mutatják meg azt a sebességet, ami fölé nem mehetünk: egy 3-as kanyart megpróbálhatunk 3-asban bevenni, ami ilyenkor három kártya kijátszását teszi lehetővé, de azok összértéke nem lehet nagyobb háromnál. „Ne mondd meg, hogy mit tehetek meg és mit nem, nem vagy az anyám!” - mordulhat fel persze a bátor pilóta, és igen, belecsúszhatunk gyorsabban egy kanyarba, de akkor a különbözetet hőkártyákkal kell kifizetni, annyit kell átpakolni a kis motorterünkről a dobópakliba, amennyivel meghaladtuk az ajánlott sebességet. Néha érdemes kockáztatni, de előbb-utóbb ezek a hőkártyák a dobópakliból átkerülnek a felhúzandók közé, onnan pedig a kezünkbe. Szóval csak csínján, már csak azért is, mert ha elfogynak a hőkártyáink, akkor jön a már említett kisodródás. Még szerencse, hogy bizonyos helyzetekben hűthetünk, ilyenkor a kezünkben lévő, semmire sem jó lapoktól megszabadulhatunk, amik így visszakerülnek a motortérbe.

Persze egyéb ügyes eszközök is a segítségünkre lehetnek menet közben, említettem például a fejlesztéskártyákat. Az első játékoknál ezek sima sebességkártyák 0, 1 és 5 értékben, de ha már feljebb lépnénk egy szinttel, akkor jöhetnek a spécibb alkatrészek. Van, amelyik például négy értéket tartalmaz, így kanyar előtt kiválaszthatjuk, hogy milyen sebességet ér az a kártya. Vagy van, amelyik extra hűtést biztosít. Persze a világ kegyetlen, így amelyik előnyt ad, az hátrányt is; mi éri meg jobban, mit áldozzak fel az előrejutásért, ezek mérlegelése is a mi feladatunk lesz. A stresszkártyákkal is érdemes játszani, hiszen ilyenkor a húzópaklinkból csapunk fel kártyákat; igaz, ebben az esetben nem tudjuk, hogy mik jönnek fel, azaz nem tudjuk, milyen sebességgel haladunk, de ha nagyjából sejtjük, mi lehet a felhúzandó lapok között, akkor még jól is járhatunk. Vagy bízhatunk a szerencsében (muhaha!). Ha pedig jól beérkezünk egy másik autó mellé vagy mögé, a szélárnyékot kihasználva előrébb juthatunk, ráadásul ilyenkor nem kell figyelni a kanyar sebességhatáraira. Mondanom sem kell, az utolsó pillanatban szélárnyékkal átcsúszni egy éles kanyaron felemelő érzés!

A játék hihetetlen nagy vonzereje a bőséges tartalom, amivel kiegészítők nélkül is rendelkezik. A speciális fejlesztéskártyákat az egyedi alkatrészekkel már említettem, de dolgunkat nehezíthetjük időjárási viszonyokkal is. Túl könnyű a játék? Ha esős időt állítunk be valamelyik pályára, akkor a különböző szakaszok máshogy viselkednek, amiket figyelembe kell vennünk. Nincs elegendő játékos? Semmi baj, nem-játékos karakterekkel, úgynevezett legendákkal feldúsíthatjuk a rajtnál álló kocsikat (rájuk külön szabályok vonatkoznak, de meglepően könnyű a menedzselésük, ellenben bitang jól haladnak), így akár ketten, sőt egyedül is tökéletesen játszható és izgalmas marad a HEAT. És akkor még nem is említettem, hogy bajnokságot is el lehet indítani, ahol már különböző célokat is kell teljesíteni, előkerülnek a szponzorkártyák, megjelenik a média és természetesen „el is menthető” a játék, hogy bármikor folytathassuk. A később megjelent két kiegészítő, az Esőfutam és a Hajtűkanyar pedig további pályákkal, azokon belül új veszélyekkel (sikánokkal, vizfolyásokkal, alagutakkal) és kártyákkal bővíti az alapjátékot, amit így akár már nyolcan is játszhatunk.

Remélem sikerült átadnom, miért rajongok ezért a játékért. Gyönyörű az asztalképe, logikusak és könnyen megérthetőek a szabályai, és ha igény van rá egyszerűen nehezíthető, plusz minden játékosszámmal remekül működik. Igazán jól játszani pedig trükkös feladat, de nem nehéz a sikerélmény elérése. Ha valaki megkérdi, mégis mi értelme felnőttként társasjátékozni, akkor először is lenyelném felháborodásom, utána pedig elővenném a HEATet. Minden benne van, ami miatt a modern társasjátékozás egy gyönyörű hobbi!