Az élet csak… Éjszaka volt, elfeketedett a sugártalan
tér, s vakon ingott a Föld-tengely. Bolygó csillagként
hunytunk ki, ember, állat, s az a képzet reszketett
koponyánk árnyai közt: „mi halhatatlanok vagyunk,
vagy nem? Hisz ezzel kérkedtünk a Sátánnak…”

Az élet csak… A sötét olyan, mint a világos, előttem
fény van, s te világtalanként pislogod a létet. Én
tüzet látok, te holt, jégszoborrá vált világot, s csak
nevetlek téged Ember. Kard a test, a szavak lándzsák,
s a lelkek valahol az útiláda mélyén remegnek.

Az élet csak… Az élet csak menekülés, az élet csak
lánctalplenyomatok a sárban, az élet csak féltő
gyöngédségben szép, az élet csak egy pislákoló utcalámpa.
Nem félek kitekinteni az ablakon, attól félek csupán,
amit kint látni fogok, s újra forradalmakat álmodok.

Rájöttem:

Az Élet csak egy álom, melyből egyszer mind felébredünk, s
akkor látjuk csak meg a valóságot. Saját megváltómként
imádkozom saját Istenemhez, s minden éjjelen újra eljövök,
valakinek utat mutatni is kell ingoványok kialvó lidércfényei
között, s keblemre ölellek, édes, édes világom.

Mosolygó világsziromként szállj, holdsugárként ölelj. Ne
a megváltásra várj, hisz az csak magad által jön el, s tudd:
gondolatod lét-kovács, s a világ, a világ a műhely.