A darabok szétesnek, én sikítva
menekülök a rám hulló szilánkok elől;
madárrá válok hát - lenyelem az eget,
s a levelek közt bujdosva figyelem,
ahogy az emberiség a megmaradt
rím-romok közt ténfereg;
tudatom göcsörtös ágain egymás hegyére-
hátára vetve ücsörgő szerelmek
vitatkozását hallgatom, és

szavaiktól megbomlik minden.

Tudom, hogy a darabok összeillenek -
láttam őket egészként, majd mikor parázslón
lehullva széttörtek; s akkor engem

a Kert hangjai tartottak egyben:
almafa szív rezzen az almafa testben,
vízcsepp kopog – közben magam is
nyárfa-dallamokat dúdolok, majd ez
is lassan megbomlott, s
felnyög a hársfa virága,
kifeszített fűzfák zokogása
visszhangzik már a Kertben;
majd vége,

a szerelemtől széthullott minden.

Az ágak közt megbúvó költözőmadár-
szerelmek tükörbe néztek és elporladtak, s
a fűzfa-könnyek kifakították a színeket;

most csönd van, a szilánkok
bolygókká tömörültek idegvégződéseim
magányában; tudom, hogy a bolygók
egyszer újra rendszerbe fogják a
Mindenséget, s az üresség hangtalan
statikáját eltörli a születés mámora:
szeretkeznek az égitestek, majd
megszületik az első esőcsepp,
lehull, s hulltában világra hozza
a világot;

tudom, hogy a darabok összeillenek -
láttam őket egészként, majd mikor parázslón
lehullva széttörtek;

tudom, hogy a darabok összeillenek -
láttam őket megszületni egy vízcseppben, s
most a fák ágai közt megbújva figyelem, ahogy

mi - a két állítólagos szerelmes - vakon
tévelygünk a Mindenség két kitárt kezében,
közöttünk nem marad semmi, csak a tudat, hogy

a darabok összeillenek.