Két progresszív mestermunka (Matt Fax - Story of the Fall / aname - Beautiful World)

Írta Pactolous Dátum 2023-10-30 20:20 Hozzászólás 0 Olvasta 572 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

A progresszív trance/house stílus ereje teljében van és persze ez azzal is jár, hogy temérdek kevésbé érdekes és kategorikusan rossz muzsika is megjelenik, szerencsére szép számmal akadnak jó vagy egészen kiváló alkotások is. Most két olyan albumot mutatnék be, ami az idei év legjobbjai közt biztosan ott lesznek, nálam mindenképpen!

Matt Fax - Story of the Fall

Szeretem, amikor egy előadó összekapja magát; nyilván nem az én kritikus soraim hatására gondolkodnak el, de már annyi zenésznél, zenekarnál éreztem azt, hogy nem tudják megismételni nagy sikereiket, üdítő néha az ellenkezőjét megtapasztalni. Matt Fax magasabb fokozatba kapcsolt és leszállította az év egyik legjobb progresszív lemezét!


A 2020-as Progressions némiképp szigorúan pontoztam, de egyáltalán nem bánom, ugyanis a Story of the Fall erősségei így még inkább feltűnnek. Pedig Matt Fax nem változtatott sokat a recepten vagy a hangzáson, nagyjából ugyanazt a hangulatot és stílust kapjuk, mint az előző lemezen, de az erős húzóslágereknek és az albumot összetartó kohéziónak köszönhetően ütősebb, érettebb alkotást kaptunk.

Sejtelmesen, szépen emelkedő vonósokkal indít a lemez a Beyond Belief képében, ami kiteljesedésében sem okoz csalódást. Ennél jobb kezdést aligha lehetne elképzelni! Némi meglepetésre egy feldolgozással folytatódik a dalok sora, méghozzá a ritkán hallott Behind Blue Eyes került elő. Ez az ősrégi (1971-es) The Who szám 2003-ban kapott új erőre (ennek is már húsz éve, te jó ég...) a Limp Bizkit által, és Matt Fax átértelmezése ezt is veszi alapul. Korrekt átirat, halvány piros pont jár a választásért, mert ez aztán tényleg nincs agyonkoptatva. Bár az ének kissé zavaróan túleffektezett, a Shield tartogat érdekes hangszerelési megoldásokat. 2023 egyik legjobb progresszív száma szerintem az Under Your Disguise, egyszerűen minden benne van, amit ebben a stílusban imádok: remek, megjegyezhető ének, isteni zongorák, príma akkordok, harmóniák és érdekes beindulás. Így kell ezt! A High & Dry melankolikusabb húrokat penget meg, négynegyedre meg harmadolós szintiket pakolgat (mint Cosmic Gate-ék tették a Just the Beginning esetében). Mondhatni rá, hogy semmi extra, de engem mégis megfogott benne valami. Príma basszusok dolgoznak az Eclipse című nótában, de összességében egy kicsit többet vártam tőle előzetesen. Nagyon finoman indít viszont a Twilight, amit külön kiemelnék az az ügyes és ízléses szintetizátor hangok kiválasztása és ahogyan az akkordok váltakoznak.


A Best Days of Our Lives végre hoz némi változatosságot, hiszen lassabb tempójú, mint társai. Az ének (és a vokálok) továbbra is nagyszerűek, de engem ismét az emelkedő hangszerelés nyűgözött le. Ahogy a vonósok, fúvósok bekapcsolódnak az elektromos hangszínek közé, majd leül az egész és egy újabb szinti veszi át a főszerepet és minden visszatér egy kis időre még... húú! Az Into Dust és képes volt pár helyen meglepni, amikor nem arra kanyarodtak a harmóniák, amerre a fülem gondolta volna. A dal végén megjelenő szétszabdalt, break részről nem is beszélve! A kiállás pedig megint arról tanúskodik, hogy Matt Fax megkedvelte a magasztos, filmzenei hangulatokat, aminek én nagyon örülök! Idén sok DJ pörgette rádióműsorában a The Abyss-t, amit nem csodálok, mert egy picit veretősebb társainál. Korrekt kiállás, de a dal legnagyobb erénye a tényleg feszes, morcos basszussal ellátott kvázi dallamtalan része. Néha kell ilyen is. Nagy valószínűséggel a Fire lesz a következő single, mert már hallottam ezt is mások által. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a szokásos Matt Fax minőségű, slágeres dal, amiben mind az ének, mind a hangszerelés terén találunk elegendő, szemöldököt felemelő újdonságot. A dicséretek sora még nem ér véget, mert jön a a másik kedvencem, az Underwater. Amellett, hogy ez is egy bitang jó nóta, kiváló énekkel, néhol még egészen trance-es hangszínek is elő-előkúsznak a szoftverekből. Enyhén Coldplay jellegű a Waiting on You, legalábbis ami Niclas Lundin énekét illeti, természetesen minden más matt faxes. Nem rossz, nem rossz, egy pici extra valami hiányzik belőle, ami az előző két dalban benne volt, így halványabb a fénye. A Somber már a kezdő cinekkel sejteti, hogy ez megint valami más lesz és valóban! Meg is ijedtem először, hogy ez valami trap szörnyűség lesz, de a zongorák és a vonósok (sőt, még kórus is van!) megnyugtattak. Aztán jött az elvetemült electro/dubstep rész, a maga karcolós bassszusaival, széttördelt hangszerelésével. Akármennyire is értékelem a változatosságra való törekvést és tetszenek egyes részei, én pontokon már soknak érzem és ki is lóg kicsit az albumról. A This Time viszont hamar helyre tesz mindent, mert Matt Fax kiválóan ráérzett, milyen szám kell zárásként. Lassabb tempó, tört ütemek, majdnem szintipopos hangulat és persze príma ének!


A 15 szám elsőre soknak tűnt, a Progressions is attól szenvedett, hogy lehetett volna rajta vágni, de itt végre szépen összeáll minden. Az énekes dalok szinte egytől-egyig bombák, igazán rossz tétel egyáltalán nincs a lemezen és az unalmasabb, szürke töltelékdalok is elmaradoztak. Persze, vannak olyanok, amiket kevésbé dicsértem, de egyrészt tényleg nem sok, másrészt azok sem kapufák. Borzasztó mód örülök annak, hogy Matt Fax végre vette a fáradságot és rendesen meghangszerelte a dalokat: nem elégedett meg egy ötlettel, egy arpeggióval, hanem igenis vannak rendes dallamok, apró színesítések, építkezések valamint képes volt többször is meglepni. Mindenképpen hallgatásra érdemes darab a lassab bpm-ek kedvelőinek, ott lesz az év legjobbjai közt egy másikkal egyetemben (na vajon melyik lehet az...?)!

01. Beyond Belief
02. Behind Blue Eyes (with Chris Howard)
03. Shield
04. Under Your Disguise
05. High & Dry
06. Eclipse
07. Twilight
08. Best Days of Our Lives (with H.E.A.R.T.S.)
09. Into Dust
10. The Abyss
11. Fire (with Ladina Viva)
12. Underwater (with x.o.anne)
13. Waiting on You (with Niclas Lundin)
14. Somber
15. This Time (with Dan Soleil)


aname - Beautiful World

Lassan elmondható, hogy Marcus Schössow sűrűbben vált formációkat, mint a Scooter billentyűsöket. A gardenstate duóját kilépésével egy (elvileg) egyszemélyes produkcióvá redukálta, és régi harcostársával, Thomas Sagstaddal szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül alapította meg az anamē nevű új társulást, ami már sikert sikerre halmoz, nem véletlenül! És lám, a gyorsaság nem hagyott alább, máris itt a debütáló lemez!

Az anamē (mert hogy így írják, de ha a címben is így írtam volna, a rendszer sosem engedné meg kirakni a cikket) lényegében a gardenstate spirituális örököse, lényegi folytatása. Erről árulkodik Marcus rendkívül gyors kiválása és a dalok hangzásának ismerős mivolta. Ez valahol kár, mert a gardenstate albumnál azzal búcsúztam, hogy nagy jövő áll a srácok előtt, ha így folytatják, viszont egyúttal örülhetünk is, mert a jóslat bevált. Marcus és Thomas jobbnál jobb számokkal ajándékoztak meg minket a lemez előtt, szinte már olyan mennyiségben, hogy aggódtam, az albumra (amit elsőre még korainak is gondoltam) alig lesz valami. Gondoljunk csak bele: az Above & Beyondékkal tető alá hozott Gratitude úgy gyönyörű ahogy van (és ha jól emlékszem, 2021 végén még talán gardenstate is volt megjelölve anamē helyett), de az Anywhere (Road Trippin'), a Someone We Used to Love, a Must Be Dreaming is kiváló folytatásai voltak a díszmenetnek. Hogyan lehet ezt fokozni vagy egyáltalán csak a szintet tartani? Nos, a Beautiful World megmutatja hogyan!


Ahogy már említettem, az Anywhere (Road Trippin') egy igazán pompás szám, annyira, hogy én 2023 kedvencei közé is besorolom. Az ének, a harmóniák, a kedves hangulat, a megjegyezhető dallamok teszik naggyá, nem is kezdhetett volna ütősebb nótával az album. Érdekes helyzetben van a Someone We Used to Love ugyanis elsőre (főleg az Anywhere után, lévén single-ként is egymás után érkeztek) nem is igazán fogott meg. Aztán felfigyeltem a szókimondó és érdekes dalszövegre valamint Lydmor énekére, és azt mondtam magamnak, ilyet már rég nem hallottam ebben a műfajban! Mint kiderült nem véletlenül éreztem így, hiszen a srácok igazából csak megremixelték Lydmor egy korábbi dalát. Láttunk már ilyet korábban is, szerencsére eléggé eltértek az eredetitől és végül úgyis az számít, hogy tetszik-e vagy sem a végeredmény. És tetszik! Sorban érkeznek a kislemezek főszereplői, a Must Be Dreaming viszont egy újabb telitalálat. Hangulata ügyesen lavíroz az aranyos és a negédes között, de mit tegyek, ha akárhányszor meghallom én is Biennel együtt éneklek? Meglepő módon a fiúk a Bermondsey Bendert választották a következő single-nek, vakartam is a fejem először, hogy tényleg egy elvontabb, breakes ütemmel felöltöztetett számot akartak kiadni valamelyik másik potenciális slágervárományos helyett? Aztán ez is megkedveltette magát velem, talán pont a nem szokványos hangszerelés miatt. Slágernek mondjuk még így sem nevezném, ellenben tökéletesen megmutatja, hogy az anamē, mint formáció meddig képes elmenni zeneileg. A Closer már sokkal inkább lehetne egy újabb kislemez, és nem csak azért, mert van ének benne; annyira örülök, hogy a srácok figyelnek arra, legyen karaktere a daloknak, legyen miről megjegyezni őket! Elfér egy plusz szintidallam? Akkor rakjunk bele! Más lemezeknél mennyire hiányolom ezt sokszor...! A Gravity tovább folytatja a meglepetések sorát: akusztikus gitárokkal startol el, majd bejönnek a szokásos anamē-féle dobok, és bár nincs néven nevezve, énekest is kapunk. Direkt hamiskás szintetizátor dallam veszi át aztán a főszerepet, Gabriel & Dresden felhangokat kölcsönözve ezzel a dalnak.


Feszesebbre lett véve a Patched, és tartottam tőle, hogy végig ugyanaz fog szólni, de ezúttal sem kellett csalódnom. Nem sokkal a közepétől elkezd kiteljesedni és emelkedni a dal, amit szerencsére nem csaptak le egy unalmas droppal, hanem folytatódik szépen tovább. Ugye, hogy így is lehet ezt? Ha rajtam múlna én a Hurt You című dalt tenném meg a következő kislemeznek: kellőképpen elüt az eddigiektől, de mégis fülbemászó, mellette viszont eléggé melankolikus is. Pont az én világom! Ha már eddig ennyire patika az album, vajon a címadó tétel mennyire felel meg az elvárásoknak? Nos, a Beautiful World komolyan vette a feladatot a maga 6 percével, de a hangszerelés, az ének, az akkordok is teszik a dolgukat rendesen. Arról nem is beszélve, milyen ívet ír le a dal; van dramaturgiája! Nincs semmi túlbonyolítva persze, de összességében méltón viseli a lemez címét! A Fiji ismét megtöri az ütemeket, érdekes apróságokkal bolondítja meg a receptet, de elég sokáig abban a hitben tart, hogy túl sok minden nem fog történni. A végére persze megint rá kell jönnöm, hogy tévedtem, bár azért egy nagyon halvány „töltelékszám” jelleget érzek rajta, de egyáltalán nem vészes, van benne elég érdekes elem. Az Escape szinti központúságával lopta be magát a szívembe, pedig nagy megfejtések itt sincsenek, egyszerűen csak teszi a dolgát a nóta. Az utolsó előtti helyen egy átvezető található, a Couples Therapy (Interlude) főszerepében Lydmor beszél arról, mennyire megrendítő ahogy egy párterápián az egykor szerelmes felek hirtelen, a legapróbb kis megjegyzésre a legádázabb ellenségekké válnak. Így úszunk át a zárószámba, a Peaceful Avenuesba, ami rögtön világossá teszi, miért is volt az előző egyperces tétel. Szomorkás, de mégis gyönyörű szám, ami nem csak arra döbbent rá, hogy imádom Lydmor szövegvilágát, ahogy formálja a szavakat, mondatokat, leír helyzeteket, de arra is, hogy több ilyen költőiség kellene ebbe a stílusba. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó dalt sem rontották el Marcusék. Mit is lehetne még ide írni? Álló ováció, taps, főhajtás!


A Beautiful World számomra az év egyik legkellemesebb meglepetése, ahogy az anamē menetelése is. Hiszen oké, tavaly a Gratitude ütött rendesen, de ilyenkor mit szoktunk látni? Azt, hogy addig fejik a tehenet a producerek, amíg csak lehet, majd kijönnek egy nagy büszkén meghirdetett szerzői lemezzel, ami vagy közepes vagy kicsit jobb annál és elturnéznak vele másfél évig, míg ki nem jönnek a következővel (ha addig fel nem oszlanak). Ehhez képest Marcus és Thomas folyamatosan feljebb és feljebb rakták a lécet, az albumukkal pedig büszkén megkoronázták az egészet. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: rég hallottam már ennyire egyben lévő lemezt! Az elejétől a végéig patent, szinte egy felesleges hangjegy nincs rajta, ráadásul a hosszát és a tracklista mennyiségét is sikerült végre eltalálni (ugye, hogy nem kell 16-18 dal?). Távol álljon tőlem, hogy nagy szavakkal dobálózzak, de a Beautiful World a 2023-as esztendő egyik (ha nem a) legerősebb albuma! Még több ilyen meglepetést!

01. Anywhere (Road Trippin')
02. Someone We Used to Love (with Lydmor)
03. Must Be Dreaming (with Bien)
04. Bermondsey Bender
05. Closer (with shobi)
06. Gravity
07. Patched
08. Hurt You (with AN21 & Lya Adams)
09. Beautiful World (with Steve Smith)
10. Fiji
11. Escape
12. Couples Therapy (Interlude) (with Lydmor)
13. Peaceful Avenues (with Lydmor)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!