Deep a nyúl ürege (Markus Schulz - The Rabbit Hole Circus)
Pactolous
2023-09-06 20:39 
0
704
| Rovat: Markus Schulz lemezei általában nem gyújtanak lángra bennem előzetesen tüzet, de aztán a megjelenés előtt mégis felfokozódik bennem a kíváncsiság, ezúttal vajon mennyire erőlteti meg magát az úriember? Hajlamos ugyanis az albumjaira kínosan erőltetett "csakazértis sláger leszek" jellegű számokat felpakolni, amire szerintem egyáltalán nem lenne szükség. Annak ígérete, hogy ez egyszer talán nem történik meg, mindig is benne volt, és amikor beharangozta, hogy az új alkotás elvontabb lesz, némi félelemmel együtt, de hevesebben kezdett el parázslani a tűz helye.
Az egész jó We are the Light és a nem annyira meggyőző Escape után nem is tudtam, hogy mire számítsak Markustól. Míg a különálló single-k illetve kollaborációk kifejezetten erősek szoktak lenni, albumokon sokszor csapongó képet mutat emberünk. A Global DJ Broadcast rádióműsor egyik szegmensétől megörökölt nevű The Rabbit Hole Circus már címével is valami egészen mást sejtet, bár megmondom az őszintét, én egy kicsit tartottam is az egésztől. Markus hajlamos olyankor lemenni a nyúl üregébe, amikor a rádióműsorában és a szettjeiben elmegy a durvulós, kvázi-technó irányába, amiből én bizony nem akarok egy egész albumnyit. Szerencsére nem is így lett, a stílus inkább a finomabb, progresszív hangulatokat hozza el, néhol nosztalgikus húrokat megpengetve, de nagyjából úgy, ahogy azt ma elég sokan teszik. Elég jó ajánlólevél!  Death of a Star (with HALIENE) A kezdés egész finom, leszámítva a szokásos Wicked Games megidézést, amiről nem csak az akkordok tehetnek, de némiképp HALIENE éneke is, de most már tényleg elnézést kérek, hogy ezt mindig meg kell említenem. Ettől függetlenül a dal igen korrekt, szépséges, igényesen megszerkesztett darab, sehol sem lóg ki a lóláb. Stay Gold (with Melody Mane) Egy akár szokványosnak mondható, mai progresszív szám, olyan, amilyet például Matt Fax, Scorz vagy Tinlicker is megálmodhatott volna. Teljesen rendben van, némi pluszt még elviselt volna, valami szintetizátor dallamot vagy egyéb, apró de karakteres színesítéseket. Light On (with Sarah De Warren) Szép vonósokkal indít a dal, Sarah éneke lágyan simogat, mint szinte minden olyan dalban, amiben ő énekel. Némiképp most is azt érzem, hogy akkor teljesedne ki a nóta, ha még becsatlakoznának más hangszínek is az eddigiek mellé. Ilyenkor szoktam azt írni, hogy majd talán egy remix, de hiába került kislemezre, egyelőre nem kaptunk más átértelmezést. Eternally (with Diandra Faye) Az első hírnöke a lemeznek, ebből már megtudhattuk, milyen irányba mozdult el Markus. Mindenképp szimpatikus volt már elsőre is, de annyira nem ragadott magával, ugyanazon okok miatt, amiket már az előző két számnál is felsoroltam: kicsit üresnek hat a hangszerelés. Azóta már megbékéltem vele (mivel már rengeteg rádióműsorban hallottam), az ének pedig ismét kifejezetten jó. Stolen (with Pretty Poison) Enyhén popos (szintipopos?) ének, már-már egészen trance-es hangszínek, jópofa basszus: alakulunk, alakulunk, de érzésem szerint még mindig egy csöppet alulteljesít az album, emberünkben és ebben a stílusban sokkal több van ennél. More Than This (with Dan Soleil) Mintha csak az előző mondatomra reagálna a dalcím, megérkeztünk az első, igazán bizsergető élményhez. Tisztán emlékszem, ahogy a kocsiban, hallgatás közben szépen, fokozatosan felkúszott a vigyor az arcomra. Az építkezés mesteri, a hangulat csodálatos, Dan mintha saját magával énekelne duettet, a végén pedig végre (!) bejön egy príma szinti! Bravó! Guide Me (with Shaun Jacobs) Míg a Stolenben inkább az ének hangulata idézte meg a 80-as éveket, itt már a hangszerelés olyan, mintha egy keményebb synthwave szám lenne. Igen kellemes darab, amondó vagyok, ha már slágeresebb számokat írunk, akkor inkább ez legyen a követendő út. I Fly to You (with Radmila Lolly) Attól nem kell aggódnunk, hogy elfelejtjük a dal szövegét, mert csak a címből áll, semmi másból. De egy ilyen elvontabb darabhoz ennyi elég is. Kicsit a Cosmic Gate-féle progresszív vonalat juttatta eszembe: kevés dallam, inkább érdekes (és random) szintik egymásutánisága. Albumra elfér, de nem lesz a kedvencem. Voiceless Egy újabb kislemez az albumról, ami egy érdekes elgondolás Markus részéről, azt hinné az ember valamelyik könnyebben befogadható számot választja ki erre a célra. A kiállása egészen jóféle, megdicsérem a szintik használatát (éljen a pitch bender) a dropot pedig egy morcos basszus hozza el nekünk. Keményebb, már amennyire egy ilyen progresszív muzsika kemény lehet. Till We Fade (with Emma Hewitt) Toronymagasan a legjobb és legérdekesebb zene számomra a lemezről ez a nóta. Már a bemutatkozó basszusok is kiváltották a „Váó” effektust, Emma éneke csodás, de hát ez már megszokott. A kiállás után jön az a rész, aminek én nagyon megörültem: a basszust Emma énekéből kiragadott részletek erősítik meg, mintha szintik lennének. Közben megmarad ez a fagyosabb, távolságtartó hangulat; veszettül jó! Sláger? Rohadtul nem. Titkos kedvenc? Az bizony! Liquid Night Ha ki kéne jelölnöm egy dalt a lemezről, amit inkább a fiókban hagytam volna, akkor erre esnek a választásom. Eléggé szürke egérke, nem csak a többi mellett, de a Till We Fade utáni katarzis után különösen, ráadásul pont azt hozza, amit mostanság nem annyira kedvelek bizonyos progresszív muzsikákban: kevés igazi dallam, csak egy monoton basszus és rengeteg véletlenszerű hang, szinti. Waves of High (with Adina Butar) Schulzné is tiszteletét teszi, méghozzá a zárásnál és nem is akárhogy, az énekre bizony semmi panasz nem érkezhet, sőt, nekem az utóbbi időszak egyik legjobbja tőle! Szerencsére a dal is megállja a helyét: ismerős sablonokat puffogtat ezekkel a gyorsan váltakozó, lenyugvó basszus-szintikkel, de a végeredmény kifejezetten ízletes lett, még ha kissé rövid is. A The Rabbit Hole Circus hála az égnek nem lett egy techno album, viszont bármennyire is ezt sugallja a címe, a cirkuszi zsongás sem hatja át teljesen. Nyilván nem a bohóc muzsikát és a trombitákat hiányolom, hanem azt a kellemesen jóleső érzést, ami a More Than This és a Till We Fade esetében jelentkezett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak ez a két szám érdemes a figyelemre, dehogyis! Markus Schulz egy több, mint korrekt lemezt tett le elénk, remek dalokkal, igazi nyári hallgatnivaló. Nem sodort el, nem állított fel új sztenderdet, de az Escape után ez egy minőségi ugrás, valamint az idei progresszív lemezek között is tisztességesen helytáll. Én egyáltalán nem bánnám, ha Markus még egyszer elkészítene ilyen stílusban egy albumot!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!