Nem blockbuster, csak B-mozi (Lordi - Screem Writers Guild)
Pactolous
2023-07-10 21:33 
0
782
| Rovat: Mit tegyen egy elmebeteg zenekar, amikor látszólag már kimaxolta az összes lehetséges ötletet? Tud még valami meglepőt hozni? Vagy elég, ha visszatér a szokásos recepthez? A Lordi egyszerre akarta concept és klasszikus lemezzel meglepni a rajongókat, de lehetséges, hogy a két szék és a pad közmondásos esete áll fenn.
Nehéz helyzetben volt a zenekar, hiszen a szörnyekhez méltó emberfeletti teljesítmény, azaz a 7 album kiadása után Amen, a banda oszlopos (obeliszkes?), a kezdetek óta jelenlévő gitárosa kivált az együttesből. Persze a Lordiban az évek során sűrűbben cserélődtek tagok, mint a Scooterben, de Amen távozása mégis csak szíven ütött mindenkit, annak ellenére, hogy számos interjúban kiderült, nem igazán lelte örömét már a zenekarban. Ikonikus jelenléte hiányozni fog, azonban Kone személyében sikerült egy kellően másfajta stílussal megáldott gitárost találni a helyére és épp emiatt kíváncsian vártam, hogy mennyire fog megváltozni a Lordi hangzása. Talán emiatt is csalódtam egy kicsikét: Kone jelenléte kétségkívül érzékelhető a szólóknál, de a Screem Writers Guild olyan, mintha a Lordiversity válogatásról lemaradt dalokból építkezne.  Dead Again Jayne A túlságosan is elnyújtott és nem túl izgalmas, egy perces bevezető után (ami nem SCG) egy tipikus Lordi szám jön, de ebbe csak a pozitívat lássuk bele! Mr. Lordi és együttese ismét csuklóból kirázták azt, ami tőlük elvár az ember: koszos riffek, fülbemászó refrének és bár Amen távozását megkönnyeztük, Kone érkezését is, igaz, ezek örömkönnyek! A szólói érezhetően különböznek elődjétől, az ujjai gyorsabban pásztáznak a gitár nyakán, kíváncsian várom, hogy még mit tesz hozzá a banda hangzásához! SCG XVIII: Nosferuiz Horror Show Meglepő módon második számként jön az elmaradhatatlan Scartic Circle Gathering, az intró, ami ezúttal egyfajta Mesék a kriptából hangulatot áraszt. Semmi extra, semmi hatalmas poén, haladhatunk is tovább. Unliving Picture Show Isteni szintikkel indít a dal (talán már kicsit túlságosan is az előtérben vannak, a gitárok kárára), a szövegek ismét frappáns módon mesélnek el egy rövid horrorsztorit, amiben az autósmozi szörnyei kelnek életre és vetnek véget a főszereplők életének. Korrekt darab! Inhumanoid Mintha csak a Biomechanical Man folytatása lenne (talán nem véletlen a kezdeti hangeffektek kiválasztása), bár annál kevésbé dögös. A refrén ismét jóféle, a szokásos 80-as évekbeli stíl, összességében viszont nem is annyira kiemelkedő. Ez is egy tisztes iparosmunka. Thing in the Cage Egy percnyi – eléggé felesleges – bevezetővel kezd a dal, amit leginkább mongol torokénekléshez tudnék hasonlítani. Rendben, ad egyfajta rituálé hangulatot a dalnak, de szerintem eredeti céljához képest túl lett nyújtva. Utána elindul a rendes dal, ami mintha a Lordiversity diszkós Superflytrap lemezéről kúszott volna át ide. A szintik, a teltebb vokálok, egynémely akkordváltás mind erre enged következtetni. A korrektnél erősebb dal: lehetne keményebb, tényleg kicsit még diszkósnak tűnik, de a dallamok és a refrén mindenért kárpótolnak. Vampyro Fang Club Egy másik nóta, ami szerintem a Lordiversity-ről maradt le, a Humanimalsról. A dob megszólalása és a finom, 80-as évekbeli refrén erre utalnak (és mintha a verzéknél is lennének újrahasznosított dallamok, de erre nem vennék mérget). Nem túlságosan zavar, mert az volt a kedvencem a kollekcióból, de ha igazam van, akkor megértem, miért maradt le, a többi mellett nem ragyogott volna olyan fényesen. Hozzáteszem, semmi baj nincsen vele, itt pont jó helye van. The Bride Az nem újdonság nekünk, Lordi hallgatóknak, hogy a banda a balladákban is otthon van, igaz, ezt a műfajt is kifacsarják, hogy passzoljon a horror kategóriába. Azt viszont biztos állíthatom, hogy sem az It Snows in Hell, sem az Evilyn, sem a Call off the Wedding vagy a Hurricane of the Slain nem volt ennyire zavarbaejtően szép. Már ha persze a finom utalásokat és fenyegetéseket nem csípjük el a szövegben. De a legmeglepőbb mégis csak az, ahogy Mr. Lordi a szokásos hangján kezd, majd az első refrénnél átvált a normális (!) énekhangjára. Ilyen tisztán őt még nem hallhattuk egyik számban sem (néhol azért ki-kihallani némi korrekciót)! Az meg már tényleg csak cseresznye a habon, hogy maga a dal eszméletlen, finom gitárokkal, zongorákkal, kidolgozott vokálokkal. Előfordulhat az, hogy egy lassú tétel lesz a kedvencem a lemezről? Lucyfer Prime Evil Talán ez volt az első dal, amiben Konét hallhattuk végre és megnyugodhattunk, hogy Amen helyére egy méltó örökös érkezett. Szép, hosszú műsoridőt kapott a szóló résznél és szerencsére maga a nóta is több, mint korrekt. Scarecrow Mr. Lordi szövegeit mindig az azért bírtam, mert ha egy rövid horror sztorit mesélnek el, általában van egy csavar benne, amit imádok. A Scarecrow beleillik a sorba: nem annyira kemény nóta, viszont a szöveg mellett a refrén is ül rendesen. Lycantropical Island Teljesen jó refrénű dal, de ez már tényleg a sokadik olyan nóta, ami mellőzi a keménységet és csak simán egy korrekt rock nóta. Kötve hiszem, hogy bármikor is előkerülne, akár egy koncerten, vagy éppen egy Lordi maratonon. In the Castle of Dracoolove Középlassú szám, rengeteg nosztalgiával átitatva, ami a szóló környékén ismét kiteljesedik. Összességében viszont egyáltalán nem kiemelkedő, tényleg az az érzése az embernek, hogy a sokadik lemaradt szám került fel a lemezre. The SCG Awards Egy fiktív film díjátadó ünnepség, ami természetesen Nosferuiz segítségével hamar káoszba fullad. Egy másfél perces, aprócska semmiség, de istenem, azok a filmcímek, rendezőik és a kis, bejátszott részletek belőlük...! A The Dyslexorcist címűn például fuldokoltam a nevetéstől! Heavengeance Nem távolodtunk el az ismerős érzésektől, viszont legalább az egyes zenei részek kellően érdekesek: a refrén jó, az őt követő részek is, talán a gitárok lehettek volna ismét erősebbek. End Credits Mr. Lordi szerint ez lesz az a dal, ami a saját temetésén fog szólni és valóban, ennyire személyes jellegű és komoly (!) dalszöveget talán még sosem hallhattunk tőle. A témához mérten letisztult, balladisztikus, sokáig be sem induló, csak zongorára épülő hangszereléssel ruházták fel, de aztán lesznek itt kérem ének- és gitárszólók, kórusok... huhh! Azt hiszem a sok humorkodás mellett elfér az albumon egy ilyen is, főleg ha zárószám, nem igaz? Zavarban vagyok, ugyanis nem szívesen írom le, de minden pozitívum ellenére is a Screem Writers Guild enyhén megúszós. Mintha Amen távozását és Kone érkezését egy albummal kívánták volna tompítani/elfogadtatni, de a hozzá való matéria már szűkös volt és a leeső morzsákból csipkedték össze a kitöltő anyagot. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez egy rossz lemez lenne, de még most, a zárás megírásakor és a cikk átnézésekor sem tudtam mindegyik dalt visszaidézni magamban. Ez pedig valahol baj, főleg ha Lordiról van szó. Remélem ez nem egy újabb konfliktusos időszak előjele, Hella mesélte egy interjúban, hogy ezúttal Mr. Lordi már kész, kidolgozott ötletekkel jött, amikhez a többiek nem sokat tettek hozzá, de ő legalábbis biztosan nem. Kár lenne a zenekari egységet megbolygatni egy ember egója miatt, de remélem csak én látok bele feleslegesen többet. Majd a következő albumnál kiderül!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!