Nem halott ügy (Depeche Mode - Memento Mori)

Írta Pactolous Dátum 2023-04-19 20:44 Hozzászólás 0 Olvasta 1254 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

Tavaly májusban elhunyt Andrew Fletcher, a Depeche Mode egyik alapítótagja, bástyája, kohéziós ereje és igen, viccelődhetnék én is egy sort, hogy zenésze is, bár senki sem tudja pontosan, mit is tett hozzá zeneileg a bandához, de ezen lépjünk túl. Én tényleg komolyan megrendültem, amikor elolvastam a gyászhírt és fogalmam sem volt, mi lesz ezután? Vajon akkor most az egyik kedvenc zenekarom végleg megszűnik? Vagy folytatják tovább? Azt hiszem - ezeket a sorokat olvasva - nem nagy meglepetés, hogy bizony folytatták tovább!

A duóvá fogyott DM (ami sajnos egyben már azt is jelenti, hogy Dave & Martin) elárulta, hogy már bőven Andy halála előtt elkészültek a demók, tervezték a lemezt, a cím is megszületett (emlékezz a halottakra), de a tragikus esemény után egészen más megvilágításba kerültek a dalok. Szerencsére nem csak azért folytatták, hogy ne vesszenek kárba a nóták, hanem azért is, mert úgy gondolták, ők ehhez értenek a legjobban, Andy is ezt szeretné, nincs értelme most abbahagyniuk. Én ennek csak örülni tudok, pedig a Memento Mori még mindig nem ülepedett le bennem. Ezért is rágódtam sokáig rajta, de erről majd később.


A Playing the Angel óta megszokott dolog, hogy Martin dalai mellett Dave (és szerzőtársai) is készül(nek) párral, ez most sem változott. Az viszont meglepő új fordulat volt, ami már az album beharangozó Ghosts Againnél világossá vált, hogy Martin mellett egy másik szerző is letette kézjegyét a kreatív folyamatoknál, még pedig Richard Butler, a The Psychedelic Furs énekese. Megmondom az őszintét, fogalmam sincs kicsoda őkelme, de az biztos, hogy kellőképpen érdekes és néha kifacsart szóképekkel segített be Martin szövegeinél. A lemez producere a Spiritnél is bábáskodó James Ford volt (ez egészen jó hír), mellé társult be az olasz Marta Salogni a mixelésbe, akinek egyéni, szalagokkal operáló visszhangos stílusa vissza is köszön pár dalban. Ezeket a száraz tényeket szinte minden kritika megemlíti és én is csak azért nem hagytam ki, mert majd szeretnék rájuk vissza-visszautalni.

Mielőtt rátérnék a dalokra ejtenék pár szót az előzetes várakozásokról. Mostanság napi szinten olvasgatom az Index Depeche Mode fórumát, dicséretesen nagy tudású rajongókból áll a társulata, és az enciklopédikus információ mennyiséghez olykor kegyetlennek tűnő kritikusi vénák társulnak. Az újkori DM albumokhoz különösen szőrös szívvel viseltetnek és én ezeket sokszor megértéssel, néha pedig megrökönyödéssel olvasom, mert szerintem közel sem annyira rossz a helyzet, sőt. Én szerettem a Sounds of the Universe, a Delta Machine és a Spirit albumokat is, igaz, aláírom, akadnak rajtuk gyengébb dalok vagy éppen olyanok, amikről ma már másképp vélekedem. Örök, visszatérő toposzok ezek (ahogy Alan Wilder szerepe is), ne menjünk bele, a megfelelően elhelyezett linkek segítségével mindenki képet kaphat a véleményemről. A Spirit viszont nekem bejött, még ha nem is hallgattam rongyosra, pár szám kifejezetten betalált róla (Going Backwards, Cover Me különösen), a sokak által kritizált politikus felhang kellőképpen rezonált nálam. A hangzás változott annyit a Ben Hillier korszakhoz képest, hogy kíváncsian várjam a James Ford által jegyzett második albumot. Mondjuk a Ghosts Again elsőre pont nem taglózott le: a dúr akkordok ellenére keserédes dal egy kellemes darab, de hiába hasonlítják a Precious-höz, szerintem nem sok köze van hozzá, ellenben a klip Andy hiánya miatt igencsak szomorkás. Nem sokkal az album debütálása előtt kilőtték Youtube-ra a My Cosmos is Mine című lemezindító nótát is, ami viszont totális ellentéte a Ghosts Againnek: sötét, antisláger, szembemegy minden prekoncepcióval. Mit is ad akkor a Memento Mori nekünk ezek után?

My Cosmos is Mine
Dark, nyomasztó, fullasztó, némiképp a Welcome to My World-öt idézi fel, de annál még hidegebb, még fenyegetőbb. Elsőre nem is tűnt izgalmasnak, lényegében két részből épül fel, de mostanra már nyugodtan elmondhatom, hogy imádom. A Pimpf patetikusságára emlékeztet a kétségbeesett, kántálós középrész, amiben a rendkívül szokatlan akkordok is megfogtak. A dal vége az, amin talán lehetett volna vágni, el van nyújtva rendesen, viszont Marta szalagos megoldásai gyönyörű kakofóniába taszítják a számot. Merész kezdés!

Don't play with my world
Don't mess with my mind
Don't question my spacetime
My cosmos is mine


Wagging Tongue
Szinte mindenki előhozakodott már a Kraftwerk Europe Endless című számával, miszerint a Wagging Tongue ezt másolja szolgai módon. Hallom a hasonlóságokat, még akár lehet tudatos is, de azért az elektronikus zenék többsége előszeretettel használ arpeggiokat, szekvenciákat, nem feltétlenül mondanám nyúlásnak. Persze lehet, ezt csak azért mondom, mert nem ismertem azt a bizonyos Kraftwerk nótát. Mindenesetre a pikáns címe ellenére nem egy vad darab, ami már azért is meglepő, mert Dave és Martin írták közösen. Oh well, hát nem egy Oh Well... bocs! Szerencsére a You Move-nál viszont jobb. Kellemes, egyszerű dal, semmiképpen sem slágeres és kevés igazán izgalmas pillanata van, de már énekelgetem, ha előkerül.

I'll meet you by the river
Or maybe on the other side
You find it hard to swallow
When you watch another angel die
Watch another angel die


Ghosts Again
Az első kislemez, ami még mindig nem jelent meg... Kockázatmentes popszám, ami már az elején a szívünkbe akar férkőzni, talán már túlságosan is. A Precioushöz nem ér fel, nem is igazán hasonlítható, most csak azért, mert ugyanúgy a 4/4-edet üti a lábdob, még nem lesz a kistesója. Mindezek ellenére megkedveltem, főképp a keserédes hangulata miatt, énekelni is könnyű, plusz kétszer is meglepnek minket egy tempósabb, csilingelős, szintis intermezzóval.

Faith is sleeping
Lovers, in the end
Whisper we'll be ghosts again


Don't Say You Love Me
Az első őszinte mosoly itt ült ki arcomra. Nem érdekel, hogy mennyire hozza a Soulsavers hangulatot (csak minimálisan, Dave projektje azért sokkal füstösebb), vagy hogy éppen a Poison Heart/The Worst Crime kópiája lenne (nem). Ez egy stílusgyakorlat a DM-től, és veszettül jól csinálják! A James Bond-os, filmzenés atmoszféra megidézése zseniálisra sikerült, „te ez vagy én ez” típusú dalszöveg nem egy helyen kifejezetten frappáns (ha ez köszönhető Richard Butlernek, akkor kérlek, maradj még!), és a vonós-fúvós szólórésznél már tényleg vigyorogtam, mint egy tejbetök!

You'll be the killer
I'll be the corpse
You'll be the laughter
And I'll be the punchline, of course


My Favourite Stranger
Baromi ígéretesen indul: a basszusmenet menő, az ütem betölti a teret, az ének sötét, és még érdekes (szerintem szinti/effektek á la Angel, mások szerint gitár) torzítások is színesítik az összképet. És ennyi, jól jegyezzük meg ezeket, bár tulajdonképpen nem is kell, mert végig ez fog szólni. Nincs egy újabb szintiszólam, nincs refrén, nincs csúcsra érkezés, katarzis. Középen még próbára is teszik a türelmünket, mert jól el is nyújtják a fémes nyikorgásokat. Sokkal, sokkal, többet is ki lehetett volna belőle hozni és ha összehasonlítom az előző lemezek vad/elvontabb dalaival (Scum, My Little Universe, The Sinner Inside, The Dead of Night) akkor sem végez előkelő helyen.

My favourite stranger
Stands in my mirror
Puts words in my mouth
All broke and bitter


Soul with Me
Ismét csak egyetlen egy Martin által elénekelt dal szerepel az albumon, viszont az az utóbbi idők legjobbja (pedig szerettem a Failt, vagy éppen a The Child Inside-ot is). Hatása hasonlatos volt, mint amit a Don't Say You Love Me esetében éreztem: filmzenés, sőt, inkább musical hangulatú dal, meglepő akkordokkal, dallamvezetéssel és végtelen öröm részemről. A szöveg az album témájához hűen szomorkás, elmúlással teli, mégis éneklésre késztet. Titkos kedvenc!

I'm ready for the final pages
Kiss goodbye to all my earthly cages
I'm climbing up the golden stairs


Caroline's Monkey
Bírtam, hogy előzetesen mindenki kiakadt a számcímeken, mondván ezek régi szövegekből származnak, tipikus DM kifejezések, frázisok, mondatok: a Don't Say You Love Me az It's No Goodból például, de a 'cosmos' és az 'always' szavak, valamint a Never Let Me Go és a People are Good összecsengése a Never Let Me Down Again és People are People dalokkal. Ha már olvastad pár írásomat, akkor tudhatod kedves Olvasó, hogy ha valamibe bele tudok kötni, abba bele is fogok. A szavakon illetve címeken való rugózás viszont nem az én műfajom, kicsit nevetségesnek is éreztem ezt az egészet. Egyetlen egy számon akadt meg a szemem: Alice után szabadon who the fuck is Caroline, azaz ki is ez a Caroline és mi van a majmával? Nos, a zavaros szövegből nem igazán derül ki, ha minden igaz köze van Richard Butler zenekarának egyik számához (Pretty in Pink), mindenesetre örülök, hogy akad egy bő szövegű szám is. Kár, hogy a sorok számához nem passzol egy izgalmas hangszerelés: a basszus a Poormanből maradt ránk, hiányoznak a karakteres szintik, a refrén pedig elsőre szellemesen minimalista, de azért érezzük, hogy ide még kívánkozna valami. Hosszúnak tűnik és ahhoz képest viszont nem nyújt sokat, viszont van benne valami hipnotikus erő, amitől nem csak szokhatóvá válik, hanem énekelhetővé is.

Caroline's monkey claws at her back
Colder than winter
Darker than black
Caroline's monkey is hungry again
Running with scissors
On needles and pins


Before We Drown
Dave jegyzi ezt a nótát a koncertbrigád maradék két tagjával közösen, Peter Gordenóval és Christian Eignerrel és meg kell, hogy mondjam, igencsak kellemes, sőt! A melódiák fülbemászóak, az elektronika finom, Martin is eléggé kiveszi a részét vokál ügyileg, főleg a végén ahol a nóta úgy igazán kiteljesedik. Kellemes meglepetés!

First we stand up, then we fall down
We have to move forward,
before we drown
We drown


People are Good
Ha a DM klasszikus People are People jut eszünkbe elsőre, nem hinném, hogy velünk van a probléma: Martin már kifejezetten nem szereti azt a számot, naivnak tartja és hát elég régóta nem fér már be a koncert repertoárba sem. Nos a kvázi folytatás a Spirit jegyében fogant és nem kicsit kiábrándult. Tetszetős a gondolatmenet és nem tudom, lehet képzelgés, de mintha a hangszerelésben is felfedezni vélnék utalásokat az 1984-es elődre, talán a fémes basszusok, a színtiszta elektronikus megszólalás miatt. Erősebb alapütemet elviselt volna még a dal, szó se róla, meg egy fokkal több variációt a vége felé, de igazából sok panaszra nincs okom. Szinte minden alkalommal bólogatok rá és dúdolgatom.

Keep telling myself
That people are good
Whisper it under my breath
So I don't forget
Keep fooling myself
That they do all they can
Sometimes they simply slip up
But it's not what they meant


Always You
Ezzel a dallal is úgy vagyok, hogy próbálom megfejteni, mi volt a céljuk vele, de elment mellettem. A verzék túlságosan ismétlődnek, Dave-nek kitaláltak egy énekdallamot és makacsul ragaszkodtak hozzá végig, a refrén pedig egy helyben toporog, hiába tűnik úgy, hogy emelkedik felfelé. Nem emel az összhatáson a Delta Machine gyengébb pillanatait megidéző, kaotikus dobszekció sem. B-oldal feeling sajnos, az aktuálisnak érződő szöveg ellenére mintha egy fiókban porosodott volna tíz éve...

My love, the world's upside down
My love, no solid ground
My love, there are no more facts
My love, reality's cracked

And then there's you
There's always you


Never Let Me Go
Az utóbbi lemezeken mindig akadt egy kijelölt tempós nóta, például a Soft Touch/Raw Nerve vagy a So Much Love, de enyhén fantáziatlan, erőtlen dobjaik miatt pont ezen céljuknak nem feleltek meg (igaz, élőben mindkettő jobban ült). Szerencsére most ezen a téren a Never Let Me Go nem gyengélkedik, tisztességes ütemmel bír, a dallamok viszont meglehetősen érdekesek. Poszt punk, ahogy a műveltebbek mondanák, mellőznek mindenféle simulékonyságot, még a gitár soundja is koszosabb (nekem egyből a Better Days című B-side jutott eszembe). A refrén sajnos ismét rövid, csak a dalcímből áll, ráadásul mintha nem is passzolna rendesen a basszusra, a Martinnal együtt énekelt középrész pedig visszatérhetett volna még legalább egyszer, de az is igaz, hogy második hallgatásra már sokkal kedvezőbb volt a benyomásom róla. Érthetetlen, miért nem játsszák a turnén...

We will be beacons
Shining so bright
Like stars in the darkness
For lovers at night

Never let me go


Speak to Me
Meglepő módon a zárásért ismét Dave és Christian felel, plusz a szerzők között még James Fordot és Marta Salognit is megjelölték (gondolom a zárás miatt), eddig még nem volt arra példa, hogy Dave-ék szállítsák le a záróakkordot. Tulajdonképpen a Cover Me spirituális (no pun intended) folytatása, hangulatában nagyon hasonló: nyugis, visszafogott kezdés, ami aztán átfordul egy totális zajtornádóba. A dallamok nagyon tetszenek és a nóta dramaturgiája is bejön, az utolsó percek disszonanciája példamutató! Olvastam olyan teóriákat, hogy a Memento Mori így kerül keretes szerkezetbe: amíg a My Cosmos is Mine zaklatott ütemre épül, addig a Speak to Me „kiegyenesedik”, és mint egy szívverés egyre erősebb, majd végül megáll. Akár igaz, akár nem, szép analógia!

Speak to me, in a language
That I can understand
Tell me, that you're listening
Give me some kind of plan
Give me something, you'd be my drug of choice
You lead me, I follow, your voice


Akármennyire is örülök, hogy a Memento Mori megjelent, még mindig úgy érzem, hogy szoknom kell. Természetes érzés ez, a Sounds of the Universe, a Delta Machine és a Spirit esetében is így voltam, viszont azoknál első hallgatásnál is találtam már olyan számokat, amikről tudtam, hogy sokszor előkerülnek majd (például a Perfect, az Alone, a Going Backwards). Az MM viszont még csak most kezd nekem megnyílni: azok a számok, amelyek tetszenek még egyelőre nem kerültek az igazán kiemelt DM dalok közé. Slágerek pedig – talán mondanom sem kell – ezúttal sincsenek nagyon, mondjuk nekem nem is hiányoznak, maximum csak azért, mert így nehéz kiemelnem ismerőseim számára is érdekes nótákat. Nehéz eset ez a lemez; egyértelműen erősnek nem mondanám, szóval nem igazán értem azokat a kritikákat, amik rögtön az Ultra után sorolják, mint a DM legjobb anyaga 1997 óta. Ugyan, kérem... Viszont nem is középszerű, és egyáltalán nem pocsék. De egy nehezen körülírható érzés marad a Memento Mori után, és jobb szó híján a hiányérzet kívánkozik a számra. Akármennyire is gonoszul hangzik, de félek, hogy az album még ennyire sem tetszene, ha Andy még élne. Mindenesetre örülök, hogy még nem adták fel, az idő pedig majd eldönti, hogy mely számok teszik emlékezetessé a Memento Morit számomra; tippjeim már vannak!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!