A nevetés után (Paramore - This is Why)
Pactolous
2023-03-15 19:55 
0
697
| Rovat: A Paramore együttest sokáig kedveltem, egy-két (négy-hat) számukat pedig kifejezetten sokáig pörgettem egyes dallistáimban. Aztán jött egy stílusváltás, amit bár, mint zeneszerető egyén megértettem, hogy szükségesnek éreztek, a muzsikájukért lelkesedő emberként csalódásnak éltem meg. Nem is nagyon mozgatta meg világomat a hír, miszerint a zenekar újabb lemezzel jelentkezik.
Az ilyen felütés igazán meghozza a kedvet egy kritika elolvasásához, igaz? Akkor most lelövöm a poént: a This is Why egy meglepően finom album lett! Annyira, hogy a cikkírás előtt gyorsan átfutottam az előző lemez, az After Laughter dalain, visszanéztem, miképp is vélekedtem róluk 2017-ben. Egyes helyeken talán túl szigorú voltam, de akkor is úgy érzem, a 6 évvel ezelőtti váltás túlságosan éles volt. A mostani alkotás meghagyta a bohémabb, 70-es, 80-as éveket megidéző hangszerelést, viszont hangulatában melankolikusabb, komorabb, visszatértek a moll hangnemek a dúrok helyett! Az emo-punk Paramore immáron örökké a múltban ragadt, de ha most ez a kijelölt irány, én azt mondom, ám legyen!  This is Why Őszintén? Elsőre nem tetszett, beleolvastam a klip alatti kommentekbe, és elégedett hümmögéssel konstatáltam, hogy nem vagyok egyedül. Aztán még egyszer megnéztem a klipet. Majd egy élő felvételt is. Aztán elkezdtem dúdolgatni. Most ott tartok, hogy elképesztő izgalmasnak tartom a hangszerelést: a dob- és basszusjáték pazar, a harmóniák nem szokványosak, a refrén ül. Bohém, de mégis komolyabb, mint az előző album nagy többsége. The News Hangos társadalomkritika a manipulatív médiáról, a teljesen apátiába süllyedt emberekről; nem ismeretlen toposz mostanság. Érdekes, hogy ehhez a témához és lendülethez pontosan passzolna a régi Paramore hangzása, és ha őszinte leszek, fel is lelhető. Igaz, a gitárok és a dobok visszafogottabbak, de kitörni készülő szellem még így is alig bír benne maradni a palackban. Sikeres fúzió! Running Out of Time Hihetetlen! Ez a dal szinte nem is lehetne is távolabb az ős-Paramore hangzástól, és mégis már első alkalommal mosolyt csalt arcomra. Érdekes harmóniák, humoros szöveg, figyelemreméltó hangszerelés; az After Laughter erőltetett könnyedsége ezúttal lazaságra cserélődött le és érződik is! C’est Comme Ça Nem eszik olyan forrón azért azt a bizonyos kását! Ez a dal merít a legtöbbet az előző album vidámságából és bár vannak olyan elemek, amik egészen bejövősek, a refrén sajnos kellő távolságra eltaszított magától. Big Man, Little Dignity Szövegileg is letisztult, zeneileg is kellően finom; a dob és basszus párosa még mindig pazar, mellettük pedig apró finomságok is színesítik az összképet. A hangzás nincs túlzsúfolva, mindennek helye van. Hayley néhol itt is könnyed-szellemes, de nem annyira, mint az előző számban. Azt meg talán mondanom sem kell, hogya refrén már a második találkozáskor füledbe mászik. You First Az ember folyamatos küzdelemben áll saját magával, egyszerre vagyunk angyalok és ördögök, egyszerre vagyunk a főszereplői egy horrorfilmnek, amiben mi vagyunk a gyilkosok és a végső áldozat is. Érdekes, bár nem ismeretlen téma, jópofa metaforák és még zeneileg is figyelemreméltó. Tetszik, hogy amikor kell és úgy érzik, képesek lenyugodni, visszafogottan zenélni, hogy aztán az utolsó harmadra ismét erőre kapjanak. Figure 8 Itt éreztem talán először azt, hogy kicsit sok a hangszerelési bravúr, a kifundált ötletek valahogy nehezen akarnak összeállni egy nagy egésszé. Zaklatott, zavart, szokatlan, de ezúttal nem feltétlenül jó értelemben. Nem izgalmasnak érzem, hanem túlírtnak. Liar Jó időben érkezik ez a kis gyöngyszem! Rendkívül visszafogott, finom hangulat jellemzi, és ehhez tökéletesen asszisztálnak a hangszerek is, Hayley pedig elképesztően énekel, ami persze nem újdonság, de talán épp ezért örömteli, amikor még saját magát is felülmúlja. Crave Remek refrénű, nosztalgiáról szóló szám, ami tempója ellenére kellően lebegős lett. Hihetetlen, magam is nehezen hiszem el, de már csak egy szám választ el attól, hogy egy sokkal jobb albumnak nyilvánítsam a This is Why-t az After Laughternél. Thick Skull Melankolikus, csendesen induló és csodaszépen kinyíló, felerősödő, önmarcangoló dal. Nemcsak zárásként tökéletes, de ahogy fentebb is elhintettem, meggyőzött arról, hogy a banda új iránytűje ezúttal egy általam megfelelőnek ítélt irányzékra állt rá. Nyilván sokat számított az is, hogy a két album között eltelt 6 esztendő alatt én is belekóstoltam új műfajokba, rengeteg zenekart ismertem meg, és ebbe a közegbe tökéletesen beilleszthető a Paramore legújabb dobása, ugyanakkor szerintem még objektívan szemlélve is jobb a végeredmény, mint 2017-ben. Széles vigyorral hallgattam az izgalmas zenei megoldásokat, nosztalgikus mosollyal üdvözöltem a régről ismerős hangulatokat, de a legjobban annak örültem, hogy habcsókos, színes-mázas megszólalás egy letisztultabb, igényesebb hangzássá fejlődött. Hiányzik a Crushcrushcrush korszak? Igen. De már nem olyan fájón. Az tuti, hogy mindezek után elképesztően kíváncsi vagyok, mit tartogat a jövő a Paramore számára!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!