I'm blue... (Lana Del Rey - Blue Banisters)
Pactolous
2022-03-10 21:28 
0
946
| Rovat: Egy évben két album kiadása talán utoljára csak a nyolcvanas években működhetett, manapság már biztosan eleve elbukott ötlet. Jó, persze, kivétel ha a Lordiról van szó, de ők hetet adtak ki (majd róluk is beszélek előbb-utóbb). Lana Del Rey mégis belevágott, úgy tűnik rengeteg közlésre szánt szám kívánkozott ki a napfényre, én mégsem vagyok róla meggyőződve, hogy egészséges ez a daldömping.
Hét hónap telt el a Chemtrails Over the Country Club és mostani főszereplőnk, a Blue Banisters között. Szó se róla, rég láttam már ilyet és mivel az előző sem adta könnyen magát, kifejezetten tartottam a mostanitól. Nem hittem abban, hogy magával ragad az élmény, féltem, hogy korábban lemaradt dalok gyűjteményével lesz dolgom. Az első átpörgetést két koncentrálós meghallgatás követte és nem is igazán tudom az előzetes prekoncepcióimat megcáfolni, ugyanakkor mint eddig szinte mindegyik Lana albumon, találtam olyanokat, amiket kár lett volna kihagyni. Bosszantó, hogy a művészi elképzelés most felülírta a gyakorlatiasságot, mert szerintem a két lemezből össze lehetett volna fésülni egy még jobbat. De azért elkeseredésre sincs ok, mert Lana olyan szinten nyílik meg előttünk, amire eddig nem nagyon volt példa!  Text Book Már-már ritkaságszámba megy, ha dobokat hallunk egy Lana dalban, de itt végre ismét hallani őket. Kiváló helyen, a refrén támogatásakor kerülnek elő és érdekes módon a második felében be is lassulnak, mintha tudnák, a verzék során el kell tűnniük egy kis időre. Ezt leszámítva amúgy egy nem túl erős kezdés a lemez részéről, hozza a szokásosat, de a szöveg dússága miatt a füljáratokba mászás során fennakad, mint Micimackó a Nyuszi üregében. Blue Banisters Szokványos akkordok, minimál hangszerelés, ezeket ellensúlyozandó a dalszöveg már-már egy belassult slam-poetrynek is beillene. Nagyon bele kell ásnunk magunkat a különböző metaforákba, életképekbe és személyes utalásokba ha magunkénak szeretnénk érezni a dalt, emiatt értem, hogy miért is viseli a lemez címét is, összességében viszont nem tartom túlságosan izgalmasnak. Arcadia Musical-szerű felépítéssel dolgozik ez a szám, viszont az ismerős hangszínek ezúttal tényleg egy könnyen megszerethető számot vezetnek elő (még ha egy kicsit fel is idézi a Most múlik pontosant, de hát erről aligha tehet). Lana teljesítménye sem semmi, pedig hallottunk tőle már mélyebbet, magasabbat is, de amilyen energiát közvetít nekünk, nos, az nem mindennapi. Interlude - The Trio Nos, nem is tudom mit mondjak. Ennio Morricone trapesítve. És nem, ez nem eltúlzott, vicces műfaji besorolás akar lenni, ez tényleg így van! Ez kérem az Il Triello című zenemű A Jó, a Rossz és a Csúf filmklasszikusból, ami alá tényleg bedobtak egy iszonyatosan torz és egyszerű dob+basszus alapot. Átvezető? Poén? Sokk? Felesleg? Kicsit mindegyik... Black Bathing Suit Szerencsére az értetlenkedést hamar felváltja az „ez az!” érzése. A nóta a maga 7 percével szinte rövidnek is hat, annyira eltalálták: a refrén ismét csavar egyet a formulán azzal, hogy más ritmust használ, mindemellett még a melódiák is ülnek. A dalszöveg pedig sok mindent megemlít, legyen az éppen a karantén alatti meghízás vagy Lana újbóli kipécézése a sajtó által. If You Lie Down with Me Valahogy érződik, hogy ez a dal korábban íródott, konkrétan az Ultraviolence albumra szánták anno. Kevesebb, általánosabb szöveg, hatásvadászabb frazírok, rézfúvós szekció a dal végén. Szerintem érdemesebb lenne ilyenekkel többször feldúsítani Lana művészetét, pláne ha a „könnyedebb” ezt jelenti nála. Beautiful Gyönyörű sorokat tartalmazó, de végtelenül sablonos 4 akkordra épülő dal. Azt hiszem ilyenkor ütközik ki a hátulütője annak, ha két teljes értékűnek szánt lemezt szeretnénk kiadni ugyanabban az évben. Violets for Roses Most viszont ismét dicsérő üzemmódba válthatok, ugyanis ez szinte egy hibátlan dal! Szövegdús, de mégis van benne annyi ismétlés, hogy megjegyezhessük egyes taktusait. Visszafogott a hangszerelés, szinte szokványosnak is mondható, de a dallamvilág és Lana éneke, kiváltképp a refrénnél igazán felemelik az összhatást. Lényegében semmi extra, mondhatnánk, de én érzem benne azt a pluszt, ami miatt megszerettem anno énekesnőnket. Dealer Azta*urva! Bocsánat a profán megfogalmazásért, de az első reakcióm ez volt, főleg akkor, amikor Lana belelendült. A refrénekért Miles Kane a felelős, akit sokkal könnyebb elhelyezni a zenei világtérképen, ha ismerős számunkra a The Last Shadow Puppets elnevezésű formáció (ő az egyik énekese Alex Turner mellett, aki pedig az Arctic Monkeys vezéralakja... érdemes lecsekkolni őket). Rendben, ennek örültem is, a rendes dob és basszus szekció érezteti is hatását, na de Lana és azok a verzék! Már-már Robert Smith-féle magasságokba repült azzal a hisztériával, amit előad, de mivel a dal témája pont, hogy megengedi ezt a fajta színpadiasságot, egyáltalán nem bántam ezt. Persze ha valaki épp ül mellettünk vagy egy kerti sütögetés közben szólal meg, akkor magyarázkodhatunk rendesen, de előzzük meg a bajt: Lana zenéjének élvezete nem feltétlenül társas esemény! Thunder Úgy tűnik Lana és társasága több számot is átmentettek a (legalábbis egyelőre) jegelt Lana & The Last Shadow Puppets kollaborációs albumról; annak idején ezt is arra szánták, erről a gazdag hangszerelés is árulkodik. Én nagyon bánom, hogy már csak ilyen formában találkozhatunk ezekkel a számokkal, illetve pontosítok: örülök, hogy legalább így eljutnak hozzánk, de a szívem jajdul bele, ha belegondolok, ezek mit hozhattak volna össze... Kidolgozott vonós szekció, normális zenekarra jellemző megszólalás (értsd: nem csak egy tompa zongora és némi maszatolás a háttérben), fülbemászó melódiák; annyira, de annyira szeretném, ha ebbe az irányba mozdulnánk el! Wildflower Wildfire Elsőre nem tűnt izgalmasnak, aztán a refrén, főleg harmadjára elfogadtatta a dalt velem. Akadnak erős sorok, a doboknak is örülök, de ezektől függetlenül ez egy olyan nóta, ami csak később nyílik ki előttünk. Nectar of the Gods Egyszerűségében nagyszerű; csak az akusztikus gitár húrjai szólnak Lana hangja(i) és néminemű kórusféleség mellett és ennyi elég is az üdvösséghez, ha a melódiák ülnek. És ülnek kérem szépen, ülnek! Living Legend A neten fellelhető infók alapján ezt a számot kb. 2013 környékén írta Lana, barátjának és mentorának, Jane Powersnek, akinek az Ultraviolence borítóján köszönetet is mondott, őt illette Living Legend, azaz 'élő legenda' jelzővel. Nem is tudom melyik sajnálatos igazán: az, hogy 8 évig pihent egy fiókban a dal, vagy az, hogy erre lemezre ennyi maradék kerül fel. Szerencsére nincs túl sok baj a nótával, persze sokáig nem is ér minket meglepetés, viszont a végén Lana hangjára torzítás kerül és egy rögtönzött szólót nyom le nekünk: érdekes, de szellemes. Cherry Blossom Gyönyörű szép altató egy gyermeknek, annak, aki még egyelőre nem született meg Lana életében. Ez a tény kölcsönöz egyfajta szomorúságot a dalnak, ami egyébként szintén az Ultraviolence korában íródott. Sweet Carolina A záródalnak ismét van valami köze a gyermekekhez, hiszen Lana húgához, Chuck Granthez szól, aki nemrég adott életet egy kisbabának. Lényegében egy támogató, szívhez szóló dal, a testvéri szeretet jegyében, a szülés utáni depresszió elkergetése a zene által. Szépséges! Lana énekelt nekünk sokféle témáról, megidézett nekünk pár korábbi korszakot is a diszkográfiájából, az összhatást mégsem érzem igazán lehengerlőnek. Ha a cikk kedvéért nem ásom bele magam a mögöttes jelentésekbe, kulisszatitkokba, akkor csak egy nem túl változatos album marad előttem, pár igazán jól sikerült, néha kifejezetten merész dallal. Könyörögve kérem az égieket, történjen valami abból a The Last Shadow Puppets-féle összedolgozásból, mert én arra a világra iszonyatosan kíváncsi vagyok és nem hinném, hogy Lana művészetének ártana a változatosabb megszólalás!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!