Feltámadás (Hurts - Faith)

Írta Pactolous & Barbó Dátum 2020-11-23 19:09 Hozzászólás 0 Olvasta 468 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a csalódás fájdalmas. Legyen az mondjuk egy mélyen megsebző esemény, mondjuk amikor a párod megcsal vagy akár csak egy apró dolog, például a kedvenc éttermedben nem úgy készítik el az ételt, ahogy megszoktad vagy amikor egy általad szeretett filmnek csapnivaló folytatása érkezik. Biztonságérzetet ad, ha valami a megszokott módon történik. Bizonyos csalódások után viszont érkezhet megkönnyebbülés, némelyik pofára esésből még feltápászkodhatunk. A Hurtsnek is sikerült!

Nem gondoltam volna, hogy ezt még leírhatom: a Hurts visszatért. Nem gondoltam volna, csak reménykedtem benne, bár igaz, hogy miután kiosztottam legutóbbi albumuknak, a Desire-nek a honlap történetének legalacsonyabb pontszámát ez a kis remény is eltünedezni látszott. Ahogy a fiúk is kámfort játszottak pár évig: eltűntek a közösségi oldalakról, alig adtak hírt magukról, már az is megfordult egyes rajongók fejében, hogy kész, ennyi volt a banda. Nos, sajnos ez a gondolat Theonál és Adamnél is megfogalmazódott, egy kisebbfajta krízisen estek át, művészi és mentális értelemben is, de szerencsére kilábaltak belőle és minden keserűségüket, konfliktusukat, lelki problémáikat a zene nyelvén beszélték meg és ennek lenyomata a most megjelent Faith. Ahogy az előző lemeznél is, most is segítségül hívom Húgomat, Barbót, hogy rajongói másvéleményével ellensúlyozza, kiegészítse vagy éppen megtámogassa az én véleményemet!

Sosem felejtem el, amikor először hallottam a Hurts-ről és belehallgattam az első albumukba. Ez valamikor 2010-2011 környékén lehetett. Egyből beleszerettem a bandába, abba a sajátos hangulatba és rideg eleganciába, amit képviseltek. Aztán később ezt tudták fokozni és abszolút kedvenceimmé váltak. Volt olyan időszak, amikor hetekig minden nap az csak az ő dalaikat hallgattam. Életem legnagyobb élményei közé tartozik, hogy kétszer is eljutottam a koncertjükre. Sajnos ezután nem jó irányba kanyarodtak a fiúk. Egyre inkább azt éreztem velük kapcsolatban, hogy szeretnének betörni a köztudatba bármi áron, egyre slágeresebb nótákat adtak ki, míg végül megjelent a Desire, ami megdöbbentett, talán még azt is mondhatnám, hogy egy kicsit felháborított. Persze-persze, semmi gond azzal, ha nyitogatják a szárnyaikat, de alapvetően - ahogy a nevük is mutatja - a fájdalmas melankólia az ő fő profiljuk. Nem kell a siker érdekében női ruhába bújni meg fejhangon vinnyogni, így is népes rajongótáborral rendelkeznek, nem győznek turnézni jobbra-balra. Joggal gondolhattam, hogy elérkezett egy korszak vége nálam, hiszen csalódtam az albumban, nem tudtam mit hoz a jövő. Hát, iszonyatosan hosszú csendet hozott. Majdnem két évet kellett várnunk arra, hogy egyáltalán életjelet adjanak a skacok magukról. Se új dal, se videó, se kép, se bejegyzés, se lesifotó, semmi. Már-már komolyan aggódni kezdtek a rajongók, hogy talán nem is élnek, de mint Főnix, feltámadtak és elkezdték csepegtetni az új albummal kapcsolatos infókat. Ennek eredményeképp született meg idén a Faith című album.


Legnagyobb örömömre ez az új album mellőzi a kommersz, slágeres, popos hangzásokat, illetve minimálisra vették, hogy mégse nyalogassunk pengét az album hallgatásakor. A Faith sötét, szomorkás, nyomasztó azaz pontosan olyan, amilyet egy Hurts (azaz fáj, sérülések) névvel ellátott zenekartól hallatlanban elvár az ember. Régóta nem akasztható már a srácokra a Depeche Mode koppintás méreggel átitatott billogja, de most nem egyszer rájuk sütöttem én is, annyira bizsergetően jó érzés volt végre a darkos hangszínek, a hideg elektronika és a figyelemreméltó hangszerelések tanulmányozása. Ha pedig valaki nem hinne nekem, elég csak a borítóképre ránézni: szerintem nem véletlen, hogy Theo megnövesztett haja és borostája Dave Gahan 1993-as kinézetét juttatja eszünkbe, a Songs of Faith and Devotion korszakból.. na tessék, már megint egy 'faith'!

A kezdeti sokkból felébredve (Úristen, mi ez a haj, Theo..?!) összeszedtem minden bátorságomat és meghallgattam az albumot. Annyira megdöbbentett, hogy hetekig jegeltem. Egyszerre éreztem jónak és rossznak, kavarogtak a gondolataim. A hangzásvilága teljesen más, nem a megszokott, klasszikus elegancia, de szerencsére a fiúzenekar stílus sem. Ez inkább elborult (ami mondjuk nem csoda, ha mentális problémákkal küszködtek), ami miatt elsőre nehezen emészthetővé teszi az egészet. Ugyanakkor ez már sokkal közelebb áll ahhoz, ami miatt anno megszerettem őket. Hagytam magamnak némi időt, aztán újra- és újra meghallgattam és minden alkalommal fedeztem fel benne valamit, ami megtetszett, megfogott és egy idő után azon kaptam magamat, hogy némelyiket már dúdolgatom is.

Voices
Egyből tenyérrel a lecsóba, mindenféle bevezetés nélkül indul az album, az elsőnek megszellőztetett dallal. A bandától szokatlanul finom akusztikus gitárokkal és visszafogott elektronikával kezdenek, ami a Desire tükrében nem sok jóval kecsegtetett, de szerencsére hatalmasat tévedtem. A folytatás erőteljesebbé válik és tulajdonképpen mindegyik Hurts korszakból kapunk egy kicsikét: van itt electro, szintipop, analóg hangszínek, kórusok. Pont annyira slágeres, hogy még ne feszengjen az ember tőle. Számomra ez egy egészséges kompromisszum és ha ennél sose mentünk volna lejjebb, akkor nem kapott volna két pontot a tízből az előző lemez.

Az első dallal már korábban megismerkedhettünk, hiszen ezzel harangozták be az új albumot a különböző fórumokon. Utólag belegondolva jó választás volt, mert felborzolja a kedélyeket, talán elsőre nem is nyeri el az ember tetszését, ugyanakkor ironikusan belemászik az ember fejébe és megszeretteti magát. A hangzása alapján simán elhinném, hogy Martin L. Gore (Depeche Mode) írta, csak elvesztette a “kottát” és Adam-ék megtalálták. De komolyan, még a klip is koppintásnak tűnik. De viccet félretéve, megszerettem, jó dal.

Suffer
Hogy mennyire lett dark az album azt tökéletesen megmutatja ez a dal. Figyelemreméltó hangszerelés és sound design jellemzi, látszik, hogy ebbe sok munkát öltek a srácok, tökéletesek a váltások, minden hang ott szólal meg, ahol kell, meglepő megoldásokból sincs hiány és a második refrén után olyan zajos, bólogatós rész érkezik, hogy alig tudtam a vigyort letörölni arcomról. A refrén és a megszólalás ezúttal tényleg Depeche Mode-os, Theo helyett én még Dave hangján is el tudom képzelni a dalt. Ha jól emlékszem másodikként érkezett ez a nóta a megjelenés előtt és itt már kezdtem lelkes lenni: ha tartjuk ezt az irányt, akkor van remény a visszatérésre!

Itt már felkészültem a sötét hangulatra, nem érintett olyan érzékenyen. Azt kell mondjam, hogy szerintem jobb és kellemesebb, mint a Voices, minimalistának tűnik, de sokkal átgondoltabb és olyan egyben van az egész, nem változtatnék rajta semmit, úgy jó, ahogy van. Nálam a dobogó harmadik fokán áll az a szám.


A "Voices" dalszöveg videója

Fractured
A srácok vagy tényleg megjárták a poklok poklát lelkileg vagy rájöttek, hogy a zenei kísérletezés nem merül ki a legsablonosabb popdal megírásában. El nem tudom képzelni, hogy mondjuk aki a Chaperone-t szerette az mit fog ehhez szólni, de röhögök a markomba! Ha szigorúan nézzük ez egy antidal, egy dallamtalan, ének nélküli, minimálra vett tébolyda, az őrület megtestülése, elképesztő effektekkel, hangszerelési megoldásokkal (némiképp Timbaland munkásságát idézve). Tekintve, hogy a szám is arról szól, hogy emberünk megtört, sérült, ezt tökéletesen sikerült zeneileg leképezni, érzékeltetni. Hadd ráncigáljam ide megint a DM-et, ugyanis tőlük hasonló a My Little Universe, ami szintén élvezhetetlen, ha nem képzeljük bele magunkat az előadó lelki állapotába. Én elég perverz vagyok ezen a téren, ki merem mondani, hogy bejön és díjazom a bátorságot, örülök, hogy megszülethetett egy ilyen szám, még ha nem is biztos, hogy sűrűn hallgatom majd (annyira súlyos, de tényleg!). A lezárás pedig zseniális a maga nemében!

Erről nem nyilatkozom, úgy borzalmas, ahogy van… Értem én a mondanivalóját, de ezt ne…

Slave to Your Love
Még mielőtt bárki megijedne, hogy most akkor ez a lemez ilyen pszichológiai mélybúvárkodás végig, azt megnyugtatom, akadnak befogadhatóbb tételek is. Hangulatában picit az előző két lemezt idézi, de mégsem indul be annyira, hogy ugrálni lehessen rá. Ez szerintem nem rossz és ismételten csak épp annyira merészkedik kommersz területekre, amennyire azt még én is elfogadhatónak tartom. A kocsiban meg már dúdolgattam a refrént, ez végképp meggyőzött arról, hogy nem csapnivaló nóta. A kórusok meg a vonósok például kiválóan variálják az összképet, egyes tolakodó félhangok ellenére is.

Ez a dal egy kicsit erőtlen lett. Abszolút kellemes és építkezik is, de a katarzis hiányzik belőle. Ezt például nem szoktam dúdolni, sőt el is kell gondolkoznom a cím hallatán, hogy ez melyik is. Kár érte, de lehet, hogy idővel ez változik és nagy kedvencem lesz, mint anno a Silver Lining.

All I Have to Give
Úgy gondolom a női Hurts rajongók ezzel a dallal megtalálják a kedvencüket, végre egy lassú, zongorás ballada! Én egy kicsit viszolyogtam először, az ismerős akkordok sok maradandót nem sejtettek, de a dalszövegbe beleásva magam meglepően őszinte sorokat találtam. Igen, esőben megázott kutya módjára veti le magáról az eredetiséget, de fülbemászó, énekelhető, mögöttes tartalommal együtt szerethető nótává válik.

Imádom, imádom, imádom. Érdekes, hogy ezt is volt szerencsénk kicsivel az album megjelenése előtt meghallgatni, de akkor átsiklottam felette annyival, hogy “Jah, jó lesz egynek…”. Valószínűleg azért, mert az abszolút kedvenctől, amit előtte hallgattam mérföldekkel lemarad, de itt az ötödik helyen zseniális és azóta szinte minden nap meghallgatom. Így kell ezt csinálni!


A "Suffer" dalszöveg videója

Liar
Az én világom ezzel a dallal tér vissza, elsőre még a Wonderful Life is eszembe jutott, de annyira nem lendülünk be, sőt, végig azt éreztem, hogy a felszín alatt alig várják a hangszerek, hogy előretörjenek, de ez csak a végén történik meg valamennyire. A refrén remek, a megszólalás ismét mesteri; elismerem, nem lehet rá se táncolni, se tombolni, viszont van lelke!

Ezzel a dallal is hasonló problémáim vannak, mint a Slave to Your Love-val, hogy jó, de felejthető. Egyszer nem hallgattam meg ok nélkül és ha meghallgatom, akkor 5 perc múlva már nem tudnám visszadúdolni.

Somebody
Ez a dal megint eszembe juttatott egy régebbi Hurts slágert, a Mercy-t, lehet a vontatott, majdnem dubstep, de inkább Imagine Dragons-féle ritmus miatt. A refrén erőteljes, Theo is kiereszti végre a hangját, bólogatunk ezerrel; itt sincs probléma, hihetetlen, pedig már túl vagyunk az album felén!

Érdekes, nekem is egyből az Imagine Dragons ugrott be elsőre. Nem tudok ódákat zengeni róla, ez a nóta példája annak, amiről az elején írtam, hogy bele-belekóstolnak más stílusba, de ezzel most kivételesen nincs semmi baj, mert bár eléggé kilóg a sorból, de rossz húzásnak egyáltalán nem nevezhető.

Numb
Idézzük fel magunkban a Jamiroquai - Deeper Underground dalát, a legutóbbi Depeche Mode albumról a You Move-ot (egyes kritikákban még a Nine Inch Nails neve is felmerült), tegyük hozzá a srácokat és megérkeztünk a Numbhoz. Sötét elektronika uralkodik a dalon, tulajdonképpen a Fractured kibővített kistesója, de ettől még nem vált könnyebben emészthetővé. Zeneileg nem nagy bravúr, egyszerű muzsika, leginkább ez is érzéseket közvetít, talán egy fokkal unalmasabban, de azért meglepő dolgokat itt is hallhatunk majd.

Ezt már nagyobb mellényúlásnak érzem, egy B-oldalas számnak elmenne (elnézést, ma már Bonus Track-nek nevezzük) de az albumon szerintem semmi keresnivalója.

Redemption
Újabb zongorás lassú szám, amit már ismerhet a közönség, hisz klip is készült hozzá a lemez megjelenése előtt. Becsapós dal, mert tényleg fájdalmas, szépséges, de elsőre egy rutinból megírt szám benyomását kelti, ami mintha a kilencvenes évek közepéről került volna ide. Aztán a gitárszóló után megérkezik egy olyan vonós, fúvós, kórusos, nagyzenekari rész, amibe beleborzong az ember. Nem akarok túl nagy szavakat használni, de azt hiszem a zseniális jelző nyugodtan idebiggyeszthető.

Nálam ez a dal lett a befutó, szintén egy olyan darab, amit már korábban bedobtak nekünk és szerelem volt első hallgatásra. Imádom a szövegét, a dallamát, ahogy kinyílik a végére, mint egy virág és jön a katarzis. A klip tökéletesen rásegít erre az építkezésre, telitalálat minden értelemben. Ez hozza leginkább a régi idők hangulatát, zseniális.


A "Redemption" című szám videoklipje

White Horses
Egy alapvetően elektronikus banda, aki a 80-as évek szintipopjából meríti az ihletet nem maradhat synthwave dal nélkül, főleg akkor nem, amikor a műfaj reneszánszát éli. A Hurts szerencsére a stílus eszköztárából csak pár dolgot vett át, így az eredmény őket tükrözi, nem más bandákat. Pofátlan módon még azt is bevállalták, hogy nem lett slágeres, az átütő erő hiányzik belőle, ez is inkább egy merengős dal, de szerintem jól áll neki.

Ez egy nagyon kellemes, lendületes dal, nincs vele probléma, ugyanolyan szerethető, mint régebbről a Kaleidoscope. Nem életük slágere, de szívesen meghallgatom bármikor.

Darkest Hour
Elérkeztünk a záráshoz, ami dalszövegben és hangulatban is feloldozást hoz, elűzi az eddigi sötétséget és reményt ad. Sajnos a verzékben nem sikerült megszabadulni attól a bizonyos négy akkordtól, amit már mindenki rongyosra használt, az átkötő részeknél és a refrénnél már más a helyzet. Normál esetben lehet, hogy ennyi nem lenne elég nekem, de zárásként megfelelő, az album egészébe beilleszthető, ismerve a lemez előtörténetét azt mondom, más dal nem is kerülhetett volna ide.

Voltak előítéleteim a cím alapján, hogy ebből mi lesz, de nagyon okos döntés volt ezt választani utolsó számnak, szép ívet ad az egész albumnak. Nekem tetszik, ha bakelit formájában hallgathattam volna, hiányérzet nélkül, optimistán venném le a tűt a lemezről.

Most, hogy már a kritika miatt kb. ötödjére hallgatom meg a lemezt, meglepő konklúzióra jutottam: a Faith majdnem olyan ütős lett, mint az Exile! Tulajdonképpen nem találtam olyan dalt róla, ami nem tetszene így vagy úgy, egyiket sem léptetném el, némelyik pedig kifejezetten betalált. Gondolni sem mertem volna a Desire után, hogy ez még összejöhet a fiúknak, de sikerült és emiatt leírhatatlanul boldog vagyok... igaz, pont most írtam le, na mindegy! A Faith kijavította elődje zakózásait, visszaállította a zenekar renoméját, és őszintén remélem, hogy akinek a Boyfriend, a Walk Away vagy a Wait Up című borzalmak tetszettek, most őrjöngenek! Tudom, nem szép dolog, de három éve pont fordított volt a helyzet, ennyi kárörvendést hadd engedjek meg magamnak! Ami miatt nem előzi meg a fentebb megnevezett lemezt, az a Miracle kaliberű telitaláltok hiánya és bár engem ez abszolút nem zavar, attól még sajnos hiányosság. Viszont, ha valaki megkérdezi, melyek a kedvenc lemezeim a Hurts-től, nyugodt szívvel nevezhetek meg kettőt, amiből az egyik a Faith.

Összességében úgy látom, hogy ez egy gyönyörű visszatérés a Hurts részéről, örülök, hogy újra önmagukat adják és véget ért a rajongópukkasztó, kommersz kitérőjük. Úgy érzem, hogy ez az albumon keresztül próbálják megmutatni nekünk, min mentek keresztül az elmúlt másfél-két évben. Az elején a totális elmebaj az uralkodó, majd kétségbeesetten keresik a válaszokat, hogy megértsék mi miért történik, majd a végén a felállnak a padlóról, leporolják magukat és nekivágnak egy szebb jövőnek. Remélem tényleg sikerült kikecmeregniük a gödörből és ha véget ér egyszer ez a világjárvány, újra elindulnak turnézni és megörvendeztetnek minket hasonló szép szerzeményekkel.


Az "All I Have to Give" videoklipje


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!