Újra a mélyben (Jody Wisternoff - Nightwhisper / Matt Fax - Progressions)

Írta Pactolous Dátum 2020-06-26 16:39 Hozzászólás 0 Olvasta 100 | Rovat: Zene / Mozi »

Egyre több alkalmam nyílik deep/progresszív house/trance lemezeket értékelni és ennek bizony kifejezetten örülök. Ez a fajta hangzás egyre közelebb és közelebb vájja magát az eredetire és igényességre ácsingózó szívemhez és szerencsére album szinten is érkeznek a jobbnál jobb muzsikák. Most ismét két alkotásról értekeznék egyszerre, úgy érzem ez egy kiváló alkalom, hogy összehasonlíthassam őket, az elkövetők pedig Jody Wisternoff és Matt Fax.

Jody Wisternoff - Nightwhisper

Jody Wisternoff nagy öregje a szakmának, neve ismerősnek kell, hogy csengjen minden elektronikus zenét kedvelőnek, már csak a Way Out West formációban betöltött szerepe miatt is, de emellett a Cold Drink, Hot Girl című dala szerintem egy igazi, progresszív alapmű, a rengeteg Anjunadeep válogatásról nem is beszélve, amit James Grant-tel együtt mixelnek már évek óta. Külön nagylemezzel csak 2012-ben jelentkezett, és bár anno nálam kimaradt a Trails We Blaze, de utólag meghallgatva ezt sajnálom is. Mesterien meghangszerelt album, amin csak a két újrahasznosított, de régebbi szám okoz homlokráncolást. 8 év után épp ideje volt kijönni a folytatással, már csak azért is, mert a műfaj finomodott és fejlődött annyit, hogy másfajta élményt nyújtson. És a Nightwhisper ezt meg is teszi!


A kezdő tétel Morning U andalító és lebegtető hatású, tulajdonképpen végig csak vonós hangszerek szólnak, így inkább egyfajta felvezetésként szolgál. A Nightwhisper James Granttel együtt készült el, vérbeli anjunadeep hangzással ellátva. Imádom ezt a fajta világot, ahogy a különböző hangszínek egybeolvadnak, legyenek azok női hümmögések, trombiták (!), vonósok vagy a mélyebb tartományban búgó basszusok. Úgy tökéletes ahogy van. Here to Stay címmel érkezik a folytatás, ami ezúttal egy picit kevesebb, mint a többi. Kapunk egy folyton ismétlődő női sample hangot, de nem Jody díszítette fel a körítést, így sok emlékezetes pillanat nem marad meg fejünkben. Teljesen nem köszörüli ki a csorbát az Emochine sem, túlságosan elnyújtott felvezetése kevés időt hagy a későbbi kiteljesedésre. A Lately Rondo Mo énekével viszont már egészen megnyerő, régebbi house slágerek nosztalgikus húrjait pengeti meg. Tovább erősíti a sort a Story of Light; szépen építkezik, a megszólalás hibátlan, ahogy a kiállás is.


Ízelítő a 'Nightwhisper' című dalból

Egy újabb remek kollaboráció eredménye a Blue Space, letisztult és elegáns szám, de még nála is ütősebb a For Those We Knew. A harmóniák csodásak, a női ének egyszerűen éteri a vonós jelenlét pedig ismét csodálatos. Csak "gépzene", mi? Egy albumon értékelem, ha van egy minimális stílusgyakorlat, kísérletezgetés és ezt a Something Real hozza el. A negyedek ütő lábdobokat leváltja a breakbeat alap, felfrissítő hatással bír és még maga a szám sem rossz, bár azért egy fokkal többet vártam tőle. Az őt követő Andromeda is a merészebb utat járja, a dobok még törtebbek, és ezúttal a hangszínekbe és az akkordokba is több bátorság szorult. Címéhez hűen van is egy kis űrbéli hangulata, úgyhogy nekem már csak emiatt is jobban tetszik, mint az előző tétel. Christian Burns - minimális tudásom szerint - ritkán szerepelteti hangját deep/progresszív dalokban, de szerencsére a The Spark ezt ki is használja és így emberünk máshogy, lágyabban énekel. Nem lesz a kedvencem, de nem is futottam el előle sikítozva. Az albumzáró Reverie mufurc módon indít, aztán finomodik a hangulat és még a hegedűk is megjelennek a végére. Zárásnak nem annyira erős, én inkább középtájékra tettem volna.


Az album mixelt formában

Jody Wisternoff különálló számait eléggé szeretem, zenei világa és hangzása is nagyon kedves számomra. A Nightwhisper mégis egy hangyányit kevesebbet mutatott meg ebből és ezt egy kicsit sajnálom. Ha a személyes elvárásaimat félreteszem akkor viszont az album egy remek lenyomata a mostani deep/progresszív hangzásnak és a műfaj kedvelői bődületes hibát követnek el, ha kihagyják. Szóval, ahogy azt már korábban is írtam: a bort vegyük ki a hűtőből, a zenét pattintsuk be, üljünk ki az erkélyre/teraszra vagy bele a fotelba (aki medence mellett hallgatná, az előtte engem is hívjon át) és hagyjuk, hogy Jody elandalítson bennünket!

01. Morning U
02. Nightwhisper (with James Grant)
03. Here to Stay
04. Emochine
05. Lately (feat. Rondo Mo)
06. Story of Light
07. Blue Space (with James Grant feat. Jinadu)
08. For Those We Knew (feat. Mimi Page)
09. Something Real (feat. Jinadu)
10. Andromeda
11. The Spark (feat. Christian Burns)
12. Reverie


Matt Fax - Progressions

Daft Punk, Jean Michel Jarre, David Guetta, Martin Solveig, Bob Sinclair... és én még azt hittem, hogy nagy hirtelen nem is tudnám felsorolni az elektronikus zenei műfaj francia képviselőit! Matt Fax is nyugodtan beállhat a sorba, hiszen már 8 éve működik, mint producer és Progressions címmel már a második albumát adta ki. Én meg csak kapkodhatok, mint Jody esetében, hogy bepótoljam a lemaradást...


Matt Fax 2017-ben jelentette meg első nagylemezét, a Contrast pedig tényleg egy kontrasztos kiadvány volt, amin egyaránt szerepeltek szintipop, downtempo, deep/progresszív house/trance és egyéb bekategorizálhatatlan muzsikák. Írásom tárgya ehhez képest homogénebb, kevés kalandozás került rá, a klubokat és táncparketteket célozza meg, de azért a progresszív jegyeket szem előtt tartva. Hogy ez vajon visszalépésnek számít-e vagy egyfajta letisztultságnak, azt majd a végén megkísérlem szavakba önteni.

Az indító Vanishing mindenesetre egy teljesen szokványos intro, végeláthatatlan szintiszőnyegekkel. Az őt követő Always You már egy teljes értékű nóta, ami azóta szerencsére hosszabb változatban is megjelent. Az ének remek, a basszus/szinti páros egészen meglepő taktusokat játszik, a hangulat pedig főleg a lenyugvásoknál emelkedik pazar magasságokba. A Light On sajnos már kevesebb izgalmat hoz, inkább csak az arpeggio melódiákra épül, ami számomra kicsit unalmas, az Abenaki legalább beemel szépséges zongorákat és a kiállás után változik az összkép. Az Autotron néhol egészen megkapó, máshol meg elég monoton: ez már vajon melodic techno? Teljesen korrekt éneket kapott az Animal, és szerencsére nem is áll meg ennyinél, meglepő hangszínekből kapunk itt is egy megfelelő adagot. A Could This Be az Autotron valamelyik tesója (kis vagy nagy, döntsétek el Ti), annál viszont dallamosabb. Enyhén meghökkentő hangszereléssel dolgozik a Set Your Sails: az ének duett, a háttérben harmadolás zajlik a kiállásban pedig tanítanivaló kiteljesedés megy végbe.


Ízelítő az "Always You" című dalból

Nagyjából a lemez számtani felénél érkezik egy, az intróhoz hasonlatos átvezető, a Fallen, tulajdonképpen ugyanaz mondható el róla. A Risen sajnos ismét kevésbé megnyerő, lévén akárcsak a Light On, szekvenciákra, gyors szintifutamokra épül. BT társult be az Artificial című nótába és ez a kiállásban érződik is, de ezen kívül nem sok izgalmas történik benne. Nekem a másik közös szerzeményük, a 1AM in Paris jobban bejött, az viszont nem került fel ide (talán majd egy BT korongra?). Enyhe japán mániát vélek felfedezni a címválasztás terén, a Shibuya már a második ilyen az Abenaki után. Nincs is ezzel semmi baj, sőt, kár hogy a dal elvész a szürkeségben, távol-keleti hangszínekről pedig ne is álmodozzunk. A Night Owl szolgai módon idézi fel a Way Out West Mindcircus című örökzöldjét (és a Markus Schulz-féle Cause You Know, valamint Jonas Steur-féle Cold Winds szerzeményeket), legalábbis basszus szinten mindenképp. Én pont emiatt nem is nagyon tudtam elvonatkoztatni tőlük és nem fészkelte be magát szívembe a nóta. Szerencsére a The Wave a mérleg pozitív serpenyőjébe csücsült bele, pedig "csak" egy korrekt énekes nóta, viszont az a fajta, akinek nem kell szégyenkeznie emiatt. A Nightride kezdésekor azt hittem valami Purple Haze szám indult el véletlen, de ez csak egy múló benyomás volt, maradunk progresszív vizeken. A hangszerelés egészen megkapó, egy csipetnyi 80-as éveket is felfedezni vélek, ami sosem baj. Rodg számokat idéz fel a The Time Has Come, ügyes szintihasználata emeli ki a tömegből. A lemez végére a Greatest Thing egy nem is kicsi meglepetéssel szolgál: az Above & Beyond számokból ismerős Richard Bedford énekel ebben a lassabb tempójú dalban. Kicsit popos beütésű, nem annyira az én világom, de zárásnak megteszi.


Album premier élőben

Hiába Progressions a lemez címe, én nem a fejlődés jeleit vettem észre, hanem egyfajta kreatív lassulást. Matt Fax első lemeze változatosabb volt és én személy szerint ezeket a albumokat jobban kedvelem, természetesen csak addig, amíg nem egy öncélú stíluskavalkád a végeredmény. A mostani alkotása egysíkúbb, a nagy számok törvénye alapján pedig elkerülhetetlen, hogy a jobban sikerült darabok mellé bekerültek gyengébbek is. Szinte állandó mantrám már ilyen lemezeknél, de még mindig igaz: a kevesebb néha több. Ettől függetlenül a stílus kedvelői mindenképp tegyenek egy próbát vele, átfutni felette kár lenne, de szerintem idén jöttek már ki jobbak is nála ebből a műfajból.

01. Vanishing
02. Always You (feat. LEVV)
03. Light On
04. Abenaki
05. Autotron
06. Animal (feat. Trove)
07. Could This Be
08. Set Your Sails (feat. RBBTS)
09. Fallen
10. Risen
11. Artificial (with BT)
12. Shibuya
13. Night Owl
14. The Wave (feat. Ava Silver)
15. Nightride
16. The Time Has Come
17. Greatest Thing (feat. Richard Bedford)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!