Tompább hegy (Craig Connelly - A Sharper Edge)

Írta Pactolous Dátum 2020-06-05 12:16 Hozzászólás 0 Olvasta 363 | Rovat: Zene / Mozi »

Csúfondáros helyzet az, amikor a magasra felsrófolt elvárások elveszik a zene önmagában való élvezetét. Így olyan előadók munkája kaphat a meleg mellé hideget is, amelyik lehet nagyon meg sem érdemelné. A közhiedelemmel ellentétben ez ilyenkor az epés pennájú kritikusnak is fáj. Lám, itt van Craig Connelly új lemeze és örömöm mégsem teljes: folyton csak az elégedetlenkedés, mi?

Még mielőtt íjak, nyilak, puskák kereszttüzébe kerülnék, hadd tisztázzak valamit! Craig Connelly most megjelent második nagylemeze, az A Sharper Edge egy tisztességes és élvezhető trance album. Ha ennyi elég, akkor máris lehet a lejátszókba betenni! Ellenben, ha hozzám hasonlatos módon imádtad az első lemezét és aztán a róla kimásolt slágereket, akkor tedd zuhany alá a fejed, picit nyugodj le! Craig hátrébb húzta az agarakat és inkább a biztosra ment, ezúttal nem mert még egy minimális mértékben sem kockáztatni. A lemez végig hozza a tőle elvárt uplifting minőséget, és szerepelnek is finom alkotások itten, de ha a One Second Closer-hez hasonlítom, akkor sajnos elszomorító, hogy mennyire nem akar annál több lenni. Ahogy írtam, ettől függetlenül okozhat kellemes perceket, az pedig lehet, hogy csak az én bajom, hogy ennél én többre számítottam.


Sonic Grey
Szépséges intró, ahogy azt a műfaj elvárja, de nem áll meg ennyinél, mert egy teljes értékű dallá változik. A hangszerelés pazar, Craig Connelly mindenféle bizonytalanság nélkül hozza azt a minőséget, amit az első lemezével (és megannyi számával, remixével) lefektetett. Dallamügyileg sincs ok a panaszra, a harmóniaváltások egész ügyesek, még ha nem is rúgnak ágyékon az újdonság erejével. Azt kell, hogy mondjam, minden sirámom ellenére remekül beindították a lemezt.

Time Machine (feat. Tara Louise)
Természetesen, ahogy az lenni szokott, egy lemezt megelőznek előhírnökök, és ez az egyik. Megmondom őszintén, először nem is hidaltam le tőle, de talán mindenki találkozott már olyan dallal, amelyik alattomos módon fészkelte be magát szürkeállományunkba; na, ez is ilyen! Grower, ahogy az angol mondaná. Nagy meglepetés nem is ér bennünket, a szokásos minőséget kapjuk, engem az ének és a szöveg ejtett végül rabul, utána pedig jött a többi.

California
Napszítta kaliforniai (ki hitte volna) tengerpartokat és 2008-as progresszív számokat idéz fel ez a dal, de a The Thrillseekers/Hydra számok sem merész asszociációk ebben az esetben. Craig egyik jó szokása, hogy középtájt megvariálja kicsit a dallamokat vagy a harmóniákat, itt is ez történt és természetesen ez kedvezett is a dalnak. Még egy fokkal karakteresebb melódiát kaphatott volna ez a gitárszerű szinti és akkor teljes lenne örömöm, így azért némi hiányérzetem maradt.


A "Time Machine" című szám videoklipje

Life Half Lived (feat. Karina Ramage)
Valahol itt ötlött először fel bennem az a kissé offtopic gondolat, hogy mennyire örömteli és követendő elgondolás Craig részéről, hogy az énekes számok nem radio editek, nem alig 4 perces, Spotify-ra szánt, megvágott verziók, ugyanakkor nem is 7-8 perces extended mixek, hanem a kettő között lavírozó, tisztességes hosszúságú dalok. Így tudnak építkezni, van ívük, van bevezetés, kiteljesedés, katarzis. Sokan megérthetnék végre ennek a jelentőségét... Visszatérve a nótára: kifejezetten jóféle vocal trance, amibe valahogy mindig pont a megfelelő időben lép be egy új elem. Talán még sláger is lehet belőle később...

Earth Dimension C-137
Őt viszont már hallhattuk, egy nem rossz instrumentális alkotás, de valahogy az én szívembe nem férkőzött be. Sem dallamilag, sem hangszerelésileg nem találtam benne igazán magával ragadót; egy tipikusan korrekt darab, de annál nem érzem többnek.

Watch the Way You Move (feat. Natalie Major)
Itt egy másik példa, de most éppenséggel arra az esetre, amikor több, mint korrekt, igaz nem sokkal. Az ének fülbemászó, a melódiák is karakteresek, jól is szól a nóta, de összességében azért sok meglepetést nem okoz. Az összhatás mégis kellemes, nem tartom lehetetlennek, hogy majd később, ha hosszabb változatban is elém kerül még jobban megkedvelem.

Everyone Loves a Triplet
Beszédes címmel ellátott harmadolós dal, aminek állításával én azért vitába tudnék szállni, főleg amióta boldog-boldogtalan "kvázi-psy" számokkal próbálja meg feldúsítani szerzői repertoárját, de most ne ezzel foglalkozzunk, már csak azért sem, mert Craig nem a psy trance bűvöletében írta meg ezt a dalt. A megszólalás az ő világát idézi, a kiállás egészen baba, csak sajnos utána visszaérkezik a triola. Kár, hogy nem folytatta a lenyugváskor bejelentkező melódiát, ez így sajnos elég erőtlen próbálkozás.

What are You Waiting For (feat. Tara Louise)
Szó se róla, függetlenül a dalok erősségétől, kifejezetten szépen váltakoznak az instrumentális és énekes darabok, most ismét utóbbiból kapunk egy kedveset. Tara Louise danolászása szépen rásimul a dalra, ellenben a beindulás lehetne egy fokkal fantáziadúsabb, egyedibb. Ilyenkor szoktam azzal vigasztalni magam, hogy majd hátha egy remix emel a fényén, majd meglássuk...


Ízelítő az "Anything Like You" című dalból

The Fire (with Peter Steele)
Szinte már kínos leírnom, de jóformán semmi nem jut eszembe erről a számról. Vérbeli trance, de mentes mindentől, amitől a hátam libabőrzésnek indul. A dallamok, a hangszerelés, az összhatás mind-mind átlagosak; nem kétlem, hogy valakinek akár ez lehet az egyik titkos kedvence, de nekem ennél több kell ebben a műfajban, hogy a seggemre üljek le. És az a baj, ezt anno Craig hozta is...

Anything Like You (feat. Alex Holmes)
Egy pillanatra azt hittem, hogy valamiféle másik hangulat is megcsillan a lemezen, de aztán hamar szétfoszlott ennek illúziója. Igaz, ettől függetlenül ígéretesen és bizsergetően sötéten indul el a dal, és az ének megérkeztével sem tűnt el ez az érzés. A magasabb fokozatra kapcsolás ezúttal sem kapja meg a legeredetibb trance lead díját, de legalább lendületes, illik a dalhoz és apróbb hangok még színesítik az összképet. Az összes energiát az énekes számokba ölte bele emberünk?

Tranceatlantic (with Factor B)
Újabb ellenpélda, és szerencsére ő ismét egy ismerős nóta idénről. Factor B ígéretes trance producer, bár sokáig nem értettem, hogy mit látnak benne az emberek, amikor hangzásvilága csak a szokásos uplifting frázisokat hozza. Az utóbbi időben viszont egészen jóféle számokat hoz és a kollaborációi is emlékezetesek, például ez is. Átlengi egyfajta nosztalgikus hangulat, köszönhetően a szöveg nélküli női vokálnak, a néha bejelentkező zongoráknak, a fődallamnak. Csak ennyi kellett, hogy nálam bekerüljön 2020 titkos kedvencei közé.

All for Love (with Siskin)
A Girl Power! már egy ideje a trance-ben is képviselteti magát: nő DJ-k, producerek törnek előre (Nifra, Alessandra Roncone, Maria Healy), énekesnők állnak össze (CARTEL a.k.a. Christina Novelli és Roxanne Emery) és most már itt van a Siskin is, amiben Sue McLaren felel az előadásért és Suzanne Chesterton pedig a dalokért. Craig őket nézte ki egy közös munkára, a végeredmény pedig príma lett, pedig a spanyolviasz most sem ezzel lett feltalálva.

Inhale (with Will Rees)
Anno Armin és Ferry hozta tető alá a kilégzést, vagyis az Exhale című trance himnuszt, talán előttük tiszteleg ez a közös alkotás is, ami a belégzés, azaz Inhale elnevezést kapta. Teóriám akár igaz, akár nem, sajnos nem ér fel elődjéhez, akárcsak a feljebb szereplő The Fire, ez is csak egy tisztes iparosmunka, mindenféle finesz vagy truváj nélkül.

Run Away (feat. Cammie Robinson)
Megérkeztünk a záráshoz és azt hittem végre kapunk egy lassabb, meghittebb darabot, az indítás ezt sejtette. Sajnos vagy sem, a dal közepénél jön a beindulás, de addigra már el is ment a kedvem az ismerős akkordmenetektől. Az ének persze valamennyire felemeli a nótát, legalább arra emlékezni fogunk, viszont minden más túlságosan is szokványos.


Ízelítő a "Tranceatlantic" című dalból

A Sharper Edge legnagyobb baja is tulajdonképpen ez: Craig Connelly rátelepedett saját hangzására és megelégedett ennyivel, viszont pont emiatt semmivel sem kaptunk többet. Pedig a One Second Closer pont emiatt volt bámulatos: szinte tömve volt slágerekkel és mellette még változatos is volt. Itt pedig egyik uplifting jön a másik után, és picit gondban is lennék, ha gyorsan meg kéne neveznem a jobban sikerülteket (pedig akad, nem is egy). Persze jogos is az ellenérv, hogy mégis mit várok egy ilyen előadótól, hiszen Aly & Fila lemezénél is pont annak örültem, hogy végre csak uplifting van! Igen ám, de ők több albumnyi kísérletezgetés után jöttek rá, hogy ami nem megy annyira, azt el kell engedni. Craig Connelly viszont megmutatta első lemezével, hogy többre is képes, erre itt a másodikon takarékra vette önmagát. Paradox módon azzal, hogy homogénebb lett a megszólalás az egyéniségéből is veszített. Nem győzöm hangsúlyozni: ez egy korrekt trance lemez, remek dalokkal, sokak tetszését elnyeri majd és én is avatok fel innen egy-két kedvencet! Valahogy mégis sokkal többet vártam tőle!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!