Lassú víz (Lana Del Rey - Norman Fucking Rockwell!)

Írta Pactolous Dátum 2020-01-09 18:23 Hozzászólás 0 Olvasta 468 | Rovat: Zene / Mozi »

Csak eljött az új év, ez már csak abból is látszódik, hogy próbálom a tavalyi lemaradásaimat bepótolni. Elnézést mindenkitől, aki már várt tőlem valami lemezajánlót (attól a két embertől, sziasztok!), az óév nem végződött valami fényesen számomra, így nehezen vettem rá magamat, hogy írjak, de a felhők egyelőre elvonultak, úgyhogy nincs mese, írok! Méghozzá Lana Del Rey nyár végén megjelent lemezéről!

Elég későn tudtam meg, hogy Lana új albummal jelentkezik, pedig a Norman Fucking Rockwell! (továbbiakban NFR!) meglehetősen szép sikereket ért el a kritikusok körében. Jómagam is belefutottam egy-két magasztaló cikkbe és most egy kicsit előreszaladván rájöttem, hogy most a kisebbik tábort képviselem. Pontosabban nem vágott tarkón a katarzis. Nem arról van szó, hogy rossz albumnak tartom az NFR!-t, de az elejétől a végéig meghallgatni egy ültő helyünkben... nos, nem mindenki érett meg a feladatra. Lana zenéjét imádom, elfogadom, hogy neki ez a borongós, melankolikus muzsika a világa és vannak most is elképesztő szerzemények, szó se róla, de a sokadik zongorás ballada után óhatatlanul elkalandozott a figyelmem. Nem tagadom, az első hallgatás után csalódott is voltam, ütősebb anyagra számítottam. Külön-külön meghallgatva a dalokat viszont már sokkal jobb volt az összhatás, és utána még egyszer sorrendben már egy egészen tetszetős album benyomását keltette az NFR! Nem egy kiválóét, de nem is rosszét. Lássuk a dalokat!


Norman Fucking Rockwell
Zongora és vonós alappal rendelkező, fülbemászó szám, Lanához képest egészen szokványos. Elmaradnak a patetikus dobok, az éteri hangszínek, de érdekes módon mégsem hiányoznak. Egyelőre legalábbis...

Mariners Apartment Complex
A hangszerelés nagyjából maradt ugyanolyan, de végre több hangszer is becsatlakozik, például az annyira hiányolt dobok. Szövegileg kifejezetten tetszetős, zeneileg viszont már megint nem tudunk elszakadni a Chris Isaak-féle Wicked Games akkordmenetektől (vagy éppenséggel a Blue Jeans-től), ami engem egy picit zavar.

Venice Bitch
Eddig annyira nem tűnt meggyőzőnek az album, viszont ez a dal igencsak magával sodort. Tábortűzi pszichedelika, kilenc és fél perc meditatív jammelés: merész és meglepő, ezt szeretem! Nincs túl nagy változatosság az akkordok terén, viszont azok ülnek rendesen és egyáltalán nem tartottam unalmasnak őket, az improvizatív szólókat pedig állva tapsoltam volna meg, ha először nem kocsiban hallgatom meg a dalt. És a legnagyobb pimaszság az egészben, hogy kislemezre is rakták!


A "Venice Bitch" című szám videoklipje

Fuck It I Love You
Jazz gitár adja az alapját, az analóg szintik itt is búgnak rendesen, a koszos dobok is előkerülnek. Nem vagyok prűd, de nekem egy kicsit sok már a rapszámokat is szégyenbe hozó fuck-olás a dalban, nagy szerencséje, hogy még így is befészkeli magát a hallójáratainkba.

Doin' Time
Egy Sublime feldolgozás a következő nóta, az eredeti egy 1996-os trip-hop darab, Lana nem sokat változtatott rajta, inkább csak a saját előadásmódjához igazította. Mivel nem ismertem az eredetit, nekem már örökre ez lesz az első verzió, de szerencsére tetszik. Kicsit lendületesebb, régebbi Lana számokat idéz meg, a több soros refrén ellenére is fülbemászó és azok a dobalapok... jajj de hiányoznak nekem a mai popszámokból!

Love Song
Szerencsére a minimalista felfogásban meghangszerelt lassú dalok között is vannak elképesztően gyönyörűek. Már a verzék is különösen fülbemászóak, de igazán csak a refrénnél nyílik ki a nóta, ott viszont mesterien!

Cinnamon Girl
Ez a dal a tökéletes példa arra, hogy a telt hangszerelés mennyit dobhat egy dalon. A dobok, a vonósok, a szintik és az elektronika összjátéka pazar, még a kevésbé meggyőző éneket is képes felemelni.


A "Doin' Time" című dal videoklipje

How to Disappear
Továbbra sem gyorsulunk fel, maradunk egy lassú, keringős ritmusnál; az egész dal olyan, mintha egy régi, 20-as, 30-as évekbeli felvételre vettek volna fel hangszereket és éneksávokat. A nóta háromnegyedéig egészen visszafogott és direkt nem szól jól, aztán becsatlakozik a többi hangszer és szó szerint kitisztul a kép.

California
Végtelenül vontatott ritmusú szám, ami sajnos sem szövegileg, sem zeneileg nem nyújt sok izgalmat. Lana némileg erőteljesebben énekel, de ez kevés az üdvösséghez.

The Next Best American Record
Rendkívül visszafogottan indul, még a gitáron is csak két húrt pengetnek. Aztán fokozatosan nyílik ki a dal, míg a refrénben igazán felemelővé válik. Egy röpke pillanatra a Born to Die hangulatát is visszahozza, és azt hiszem ezzel dicsértem meg a legjobban!

The Greatest
Klasszikus hangszerelés, szinte visszatértünk a beatles-i hagyományokhoz, dallamvilághoz. Emiatt igazán kellemes a hangulata, pedig a dalszöveg nem éppen a legvidámabb.


Ízelítő a "The Next Best American Record" című számból

Bartender
A melódia és az atmoszféra kifejezetten bejön, viszont az egy szál zongorára épülő hangszerelés véleményem szerint tévedés volt. Ez a dal annyira ütős lehetne egy több hangszert felvonultató megszólalással, de lecsupaszított balladaként kevésbé működik, felületes hallgatók hamar megunják majd.

Happiness is a Butterfly
Az ellentmondások dala. Az akkordmenetek sablonosak, néha mégis egészen frissítően megvariálják. Az énekdallam többnyire fülbemászó (két helyen pedig prímán erőteljes), de számomra mégsem eléggé ütős, a hangszerelés pedig ismét üres, ötlettelen. Két hasonló megszólalású nóta egymás után felér egy kisebbfajta öngóllal, a lemez itt kezd el megfáradni.

Hope is a Dangerous Thing for a Woman Like Me to Have - But I Have It
A lemez utolsó dala olyan hosszú címmel rendelkezik, mintha csak egy átlagos anime lenne. Zeneileg számomra sajnos már semmi maradandót nem nyújt (kísért a Mariners Apartment Complex); ha ez lenne a lemez egyetlen "egy szál tompított zongorás" dala, akkor azt mondom elmegy, mert szövegileg kifejezetten erős. Sajnos ez nincs így, az érdeklődést pedig ildomos lenne fenntartani, a lezárás ilyenformán szomorú módon, de elsikkad.

Nem tudom, hogy dicséret-e vagy elmarasztalás egy lemeznél, ha külön-külön jobban működnek a dalok, mint egymás után. Én szeretem, ha van egy ív, egy koncepció, amin végigvisznek, de akkor az legyen egy maradandó élmény. Sajnos az NFR! nem hálálja meg, ha klasszikus módon állunk hozzá, legalábbis első alkalommal én szomorkás voltam. Persze most már nem, ez látszódik az egyes számokhoz írt gondolataimból is, szerencsére egy kezemen megszámolhatom a gyengébb darabokat. Az NFR! mégsem lesz a kedvenc albumom Lanától, valami nekem elképesztően hiányzik. Fogalmam sincs, hogy pár év múlva mely számokra emlékszem majd, de míg a Born to Die majd mindegyikét imádom és fel tudom idézni, addig az utána következőkről már csak egyet-kettőt (pedig azok sem kifejezetten rosszak). És ez a tendencia nem tetszik! Viszont ez már tényleg kifejezetten személyes vélemény, ne vegye el senki kedvét a hallgatástól, főleg, ha a lendületesség hiánya nem zavaró. Az NFR! képes erényeit megcsillogtatni, de ehhez bizonyos fajta türelem és érettség elengedhetetlen. Ki tudja, még az is lehet, hogy a kritikusoknak igazuk van és ez egy meghatározó lemez, csak én vártam többet.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!