Tranceháromság (Tinlicker, Robert Nickson, Roman Messer)

Írta Pactolous Dátum 2019-11-15 17:17 Hozzászólás 0 Olvasta 127 | Rovat: Hírek »

Eljött az év vége, a trance albumok pedig úgy röpködnek befelé a zárt ablakon, mint ha MZ/X küldené őket. Az egy dolog, hogy késve tudom én is meghallgatni őket, de így a róluk szóló kritikák sem készülnek el időben, így kénytelen vagyok most összerántani hármat egyszerre. Igaz, legalább ez a három egészen különböző világ: Tinlicker a deep és progresszív világából, Robert Nickson az igazi trance, Roman Messer pedig a kommerszebb vizekről érkezett el hozzám.

Tinlicker - This is Not Our Universe

Azt vettem észre magamon, hogy az utóbbi időben a deep illetve progresszív zenék sokszor jobban tetszenek, mint a gyorsabb muzsikák. A merész hangszínek, az újító hangszerelések, az egyedi hangulatok pontosan azok a jellemzők, amiket én imádok egy dalban és ezt bizony nem kevés alkalommal hozzák ezek a bekategorizálhatatlan szerzemények. Mert most itt van például ez a Tinlicker is: most ez trance, house vagy mi? És egyáltalán, érdekel ez valakit?


Párszor már hangot adtam korábban annak, hogy nem kedvelem, ha egy trance producer pupillája dollárjelekké mutálódik és kommersz, könnyen elfelejthető jegyekkel szegényedik zenéje. Elég csalódás ért már engem az elmúlt években, talán ez is az oka annak, hogy a lassabb tempójú dalok előtt szélesebbre tártam kapumat, de egyáltalán nem bántam meg. Ebben a stílusban még fellelhető a lélek, a kreativitás, az újító szándék. Nincs persze baj a jól megszokott állandósággal sem, ékes példa erre az uplifting műfaj, de azért valami egészséges mennyiségű ötlet nem árt, ha szorul a szerzeményekbe, máskülönben az ember belefáradhat a gyártósorról leeső ugyanolyan számokba. De még mielőtt nagyon elvesznék ebben a gondolatmenetben, térjünk csak vissza a holland Tinlicker pároshoz! Ők is olyan zenét játszanak, amire több stílus megnevezését is rá lehet aggatni, de egyik sem írná le teljesen, mik is ők. Progresszív house, progresszív trance, melodic techno, deep... és akkor még csak a felszínt kapargattam.

2012-ben tűntek fel először, de első albumuk, ami a Remember the Future nevet viselte, 2013-as debütálású, és akkor még inkább a tech house műfajában tevékenykedtek, bár progresszív elemek már akkor is megjelentek. Akkori zenéjük ettől függetlenül számomra nehezebben emészthető, így én kifejezetten örülök, hogy tovább színesítették palettájukat (vajon akik azt a világot kedvelték, most elárulva érzik magukat?). This is Not Our Universe névvel már az Anjunabeats égisze alatt jelent meg második lemezük, ami tökéletes lenyomata a jelenlegi Tinlicker hangzásnak és egy-két botlást leszámítva kifejezetten élvezetes anyag. Jó pár dal elnyerte a tetszésemet, például az albumnyitó Bird Feeder, a 2008-as évet felidéző Vanishing, az űrbéli hangulatot Azzido Da Bass-féle effektekkel ötvöző Neko, vagy a zárótétel When the Light Fades, ami az egész album kvintesszenciája is lehetne egyben. Mellettük pedig akadnak könnyebben fogyasztható, slágeres tételek, ezek közül a Need You és a Lost már ismerős is lehet egyeseknek. Príma énekkel ellátott, kiváló hangulattal rendelkező számok ezek és érzésem szerint hamarosan a Close Your Eyes is beállhat majd a sorba.


A "Need You" című szám videoklipje

Gyenge dalok nem is igazán szerepelnek, inkább csak olyanok, amik engem nem igazán fogtak meg, mint például a klubosabb, de emiatt kissé távolságtartó The Walk vagy a harmadolós ritmus miatt korlátok közé szorított The Whale. A Lullaby kellemes, de semmi igazán emlékezetest nem tartogat, a Cause I egy atmoszférikus átvezető, de teljes értékű számként nem lehet rá tekinteni (ettől függetlenül értékelem az ilyeneket), a Fractal pedig végig ugyanazzal a dallammal dolgozik, igaz, azt ügyesen variálja, színesíti. Egyetlen igazán mérges szemöldök- és homlokráncolásom a második helyre került alt-j - Breezeblocks remix miatt volt: tényleg szükség volt erre? Korrekt átirat, szó se róla, de mi keresnivalója van egy albumon, ráadásul rögtön az indítás után? Bónusz számként elfért volna, a lemez végére, de itt, teljességgel érthetetlen.


Ízelítő a "Lost" című számból

Igazából nem vártam sokat a lemeztől, jóformán csak kíváncsiságból hallgattam bele, de kellemes meglepetésben volt részem. A feleslegesen odapiszkító remixen kívül egy egészen patentul megtervezett album, tökéletes hangszereléssel, megfelelő arányokkal. Ütős, énekes számokat írnak mostanság ezek a "konzervdoboznyalók", és ennek a lemeznek a türkében én a következő nagyobb lélegzetvételű dobásukat már most várólistára teszem.

01. Bird Feeder
02. alt-j - Breezeblocks (Tinlicker Remix
03. The Whale
04. Vanishing (feat. Run Rivers)
05. The Walk
06. Cause
07. Need You (feat. Thomas Oliver
08. Fractal
09. Lost (feat. Run Rivers)
10. Lullaby (feat. Helsloot)
11. Close Your Eyes (feat. Belle Doron)
12. Neko
13. When the Light Fades


Robert Nickson - Tellurian

Újabb példa arra, hogy a trance nem ismer országhatárokat: Robert Nickson egy angol-norvég producer, aki Hollandiában él és tevékenykedik, zenéje viszont szinte mindenhol kedvelőkre talál. Ez persze nem is akkora meglepetés, Robert a Pure Trance mozgalom egyik éllovasa, aki nem a könnyű sikereket hajszolja, hanem a zene élményét. Némiképp érthetetlen is, hogy ha már egy jó 16 éve meghatározó alakja a műfajnak, miért is várt ennyi időt egy szerzői lemezzel?


Persze a költői kérdésre érkezhet egy frappáns válasz, miszerint pár éve Re:Locate és Robert Nickson közösen már jelentetett meg egy nem is gyenge dalgyűjteményt, de most teljesen egy saját alkotásról van szó. Akárcsak a Tinlicker esetében, itt is Robert erősségeinek legjavát sűríti egységbe a Tellurian címet viselő lemez. Minden benne van, amiért ezt az embert szeretjük: az uplifting ritmusok, az emelkedett dallamok, a kidolgozott hangulatok és még meglepetések is akadnak. Sűrűn előkerülő jelző nálam az "űrbéli", mint atmoszférát leíró jellemző (még ha ez képzavaros is földrajzilag), nos ez itt a koncepció része. Robert két évig dolgozott az Európai Űrügynökségnél, saját bevallása szerint is megszállottja a csillagokkal és bolygókkal feldíszített végtelen sötétségnek, kézenfekvő volt tehát, hogy legelső szerzői lemeze ezt a témát lengje körbe. Egyes dalok címei, hangszerelési megoldásai szinte már minket, a hallgatókat is Lajka kutyaként reptetnek a világűrbe és szerintem még ügyesebben is teszi ezt, mint a GAIA projekt Moons of Jupiter-je.

Rettentő szimpatikus vonása a lemeznek, hogy az elmaradhatatlan és kifogástalan trance dalokon kívül más műfajokat is mozgósít, de először lássuk a főszereplőket! Az Iridium Flare még az elején megmutatja, miért is bírjuk ennek az embernek a muzsikáit, a Journey to the Deep klasszikus Super8 & Tab számokat idéz fel, a The Way That U R (Ellie Lawsonnal a mikrofon mögött) pedig egy kedves sláger, ami már ismerős lehet. M.I.K.E. Push is beszállt a buliba egy dal erejéig, kettejük szerzeménye, a Blue Encounter színtiszta nosztalgia, bár dallamilag lehetne talán erősebb is. A Graviton az egyik idei titkos kedvencem, elvontabb, Purple Haze jellegű, egymásba csavarodó melódiái elsőre megragadták a figyelmem, Re:Locate pedig visszatért a Maya című számba segédkezet nyújtani. A gyorsabb tételek közül még az Oort Cloud mindenképp megérdemli a figyelmet, bár sok újdonságot nem nyújt, a kiállás pazar dallama feledtet minden apró kukacoskodást.


Ízelítő a "The Way That U R" című dalból

A változatosság jegyében a fentiek mellett sokféle hangulattal találkozhatunk még. Van itt kérem szépen hangulat alapozó intró az Arecibo képében, élő hangszerekkel dolgozó (vagy inkább azokat imitáló) énekes darab (Feed My Soul), szép dallamú breakbeat (Gridlock), chilles, lebegős nyugvópontok (Jupiter, Space Traffic Control, The Journey), egy csipetnyi nyolcvanas évek (Made of Stars)... húú. Ez egy levegővel kicsit sok volt, és akkor még nem is ejtettem szót a progresszív trance vonulatról: az érdekes melódiával rendelkező Californiáról, az RNX-ként bejegyzett, még visszafogottabb Lonely Shore-ról vagy a kiváló kiállással rendelkező St. Kildáról. Ami pedig újabb pluszpont a bizonyítványba, az a záró szám, az Earth Rise: igen kérem, ez így egy album!


Ízelítő az "Earth Rise" című dalból

Az igazság az, hogy semmi rosszat nem tudok a lemez szemére vetni, a Tellurian úgy jó, ahogy van. Robert Nickson pontosan tudja, hogy mit akar és össze is hozta: egy kidolgozott, változatos és igényes albumot. Számomra ez az igazi trance lemez, ezekkel az arányokkal, kísérletezgetésekkel. Ha nagyon visszanövesztem a szőrt a szívemre, akkor talán annyit megjegyezhetek, hogy minden pozitívum ellenére igazi forradalom nem történt, Robert Nickson "csak" hozta, amit elvártunk tőle, meg még egy kicsivel többet, de mérföldkő jelentőségű szerzemények nem szerepelnek a lemezen. Ugyanakkor az elvárások nem voltak kicsik és ő nem jött zavarba ettől, meg is felelt nekik, szóval panasznak helye nincs. Gratulálok Robert és köszönjük!

01. Arecibo
02. Iridium Flare
03. Feed My Soul (with Thea Riley)
04. California
05. Lonely Shore (with Vintage & Morelli X Arielle Maren)
06. Gridlock
07. Journey to the Deep
08. Jupiter
09. The Way That U R (with Ellie Lawson)
10. St. Kilda
11. Made of Stars
12. Blue Encounter (with M.I.K.E. Push)
13. Space Traffic Control
14. Graviton
15. The Journey (with Astroleaf)
16. Maya (with Re:Locate)
17. Oort Cloud
18. Earth Rise


Roman Messer - Dream

Vannak előadók, akik berúgják az ajtót és keményen az asztalra csapva kikövetelik maguknak a figyelmet, vannak olyanok, akik ki sem tudják nyitni, így kint ragadnak, és persze akadnak olyanok is, akik belopóznak, csendben meghúzzák magukat a sarokban, de ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülnek a nagymenőkhöz. Roman Messer szerintem az utóbbi kategóriába tartozik, második nagylemeze ugyanis határozott fejlődést mutat.


Az orosz fenegyerek első dobásáról már írtam 2015-ben, akkor a New Life nem fogott meg annyira, egy teljesen átlagos nagylemez volt, ami ugyan felmutatott ígéretes dolgokat, de aztán a feledés elnyelte. Roman szerencsére nem adta fel és az eltelt idő alatt újabb slágerekkel gazdagította a műfajt; a Betsie Larkin által felénekelt Unite kifejezetten fincsi, de még nála is ütősebb lett a Fireflies, amiben végre Christina Novelli ismét brillíroz. Idén is volt olyan megjelenés, ami tetszett tőle, szóval mérsékelt lelkesedéssel, de azért érdeklődve kezdtem bele a második nagylemezbe, a Dream-be, lássuk, sikerült-e a fejlődés útjára lépni? Jelentem: igen, de azért még közel sem járunk a finis közelében.

Amiben mindenképp erősebb az album, az a megszólalás. Úgy látszik vagy sikerült ügyes produceri fogásokat, sound design praktikákat elsajátítani esetleg tehetséges segítőtársakat maga mellé verbuválni, de az anyag sokkal profibban szól. Itt nem is feltétlenül a mély/magas hangok kényes egyensúlyára gondolok, hanem a finom érzékkel kiválasztott szintetizátorokra, énekesekre, hangszerelési megoldásokra. Ezektől persze még nem lesznek a nóták kiválóak, a melódiáknak is tenniük kell a dolgukat, de azt kell, hogy mondjam, teszik! A kezdő dal, az I Been Needing You tán egy kicsit kommersz, de az nem vita tárgya, hogy fülbemászó. A tört ütemekkel bevezetett Sweet Desire is kellemesen folytatódik, pedig kicsit hasonlít is a sorrendileg később jelentkező, de időrendileg már előbb ismert Magic Fly-ra. Tán épp ezért nekem utóbbi jobban is tetszik. A Rising Sun-ból úgy akar kitörni az energia, mint családi vacsorán a szemtelen bélgáz, emellé pedig egy jóféle, nosztalgikus, 2007-2008-at idéző dallamot is kapunk. A Dreaming sajnos nem ennyire karakteres, viszont a hangszerelés szépen lekerekített, egységes és ez felemeli. Aztán persze ne feledjük a tavalyi nagyágyút, a Fireflies-t sem, bár hozzátenném, igazi erejét a Jorn Van Deynhoven remixben mutatja meg, de azért így sem kuka.


Ízelítő a "Fireflies" című számból

A lemez maradék dala viszont a jellegtelenséggel illetve a klisék felhalmozásával húzza le az összképet. A Dancing in the Dark mondjuk elég korrekt, Christian Burns ellenére is (bocsánat, de én már ráuntam a hangjára), a Destiny viszont tényleg szürke egér extrák nélkül. A Lost & Found a Fireflies nyomdokaiba akar lépni, ehhez Roxanne Emery-t hívja segítségül, de a csoda ezúttal elmarad, ahogy a Blossom esetében is, pedig az erőteljes hangzás eltöltött reménnyel. Davey Asprey a Fallout című száma óta nehezen szabadul a kópiák gyártásából, de az Eternity szerencsére más irányba ment el, nagy kár, hogy még így is eléggé szokványos. A Reflection és a Serenity pedig biztos megtalálja a közönségét, de az biztos, hogy én nem tartozok közéjük, ez a dallamvilág nálam instant léptetés.


Ízelítő a "Rising Sun" című számból

Amint látható, Roman Messer második alkotása szintén nem egy agyondicsért mestermunka, viszont ténylegesen érzékelhető, hogy most többet hozott elő magából, mint először. Amint rájön, hogy nem kell mindegyik számból slágert faragni, hogy egy pici kitérő abszolút megengedett az elvontabb dallamok és stílusok irányába, akkor szerintem még nagyobb dolgokra lesz képes. A stúdiómunkával már nincsenek bajok, a hangszerelés révbe ért, a munka dandárja viszont még hátra van: ütős, nem sablonos melódiák megírása és megfelelő formába öntése. Adjon mélységet az albumnak, legyenek a dalok emlékezetesek, ne csak könnyen elsülő patronok egy fesztiválon. Kíváncsian várom majd a remélhetőleg pár év múlva érkező harmadik Roman Messer alkotást!

01. I Been Needing You (feat. Joe Jury)
02. Sweet Desire
03. Fireflies (feat. Christina Novelli)
04. Magic Fly
05. Dancing in the Dark (with Twin View & Christian Burns)
06. Destiny
07. Lost & Found (feat. Roxanne Emery)
08. Reflection (with Feel)
09. Rising Sun
10. Dreaming
11. Blossom
12. Serenity (feat. Cari)
13. Eternity (with Davey Asprey)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!