Gáz és satu, gáz és satu... (Disturbed - Evolution)

Írta Pactolous Dátum 2018-12-29 15:10 Hozzászólás 0 Olvasta 118 | Rovat: Kritika »

Figyelem! Vallomás, már a bevezetőben! A Disturbed zenekar sosem tartozott a kedvenceim közé, ugyanakkor előkelő helyet foglalnak el a számomra kedves bandák között. Mostani új lemezük kapcsán végigmentem újra a teljes diszkográfián, és ez az érzés csak tovább erősödött. Sajnos az is kiderült, hogy az "evolúciós zsákutca" kifejezés mennyire helytálló sokszor.

David Draiman egyike azoknak a metál énekeseknek, akiknek hangja már elsőre felismerhető és társítható hozzá egy zenei világ. Ez pedig a Disturbed hangzása maga: a kattogós lábdobok, a zúzós gitárok, az a bizonyos torok és a remek, sokszor hiánypótló témákkal rendelkező dalszövegek így első olvasatra semmi különlegeset nem mutatnak (hiszen ez akár másra is igaz lehet), de elég csak pár igazán ütős számukat meghallgatni és minden világossá válik. Muzsikájuk lemezről-lemezre fejlődött tovább, mélyült el; a 2000-es The Sickness még egy agresszív és nem egy helyen primitív nu-metal féleség volt, de 2002-ben megjelent Believe már mondanivalóval is rendelkezett és zeneileg is próbált valami mást nyújtani. Véleményem szerint a 2005-ös Ten Thousand Fists az együttes eddigi legnagyobb dobása, az őket követő Indestructible (amiről anno írtam is, bár mai fejjel már máshogy vélekedek róla) és Asylum pedig hozta az elvárt és kötelező szintet, bennem viszont már megfogalmazódott a kérdés: merre tovább? Kis kihagyás után 2015-ben megjelentették az Immortalized című albumukat, ami nagyjából kielégítő választ adott. A lendület kitartott, itt van az új dobás, a beszédes című Evolution, én meg csak fogom a fejem, hogy mi történt?


Persze nem vagyok naiv, sejtem miről lehet szó. Az Immortalized legnagyobb slágere a Simon & Garfunkel örökzöld, a The Sound of Silence Disturbed-féle átirata lett. A bandától nem áll távol a balladisztikus vonulat, de azért előtte egy kézen megszámolható volt a mennyiségük, így igazán meglepő volt tőlük és egyúttal mégis ízig-vérig "disturbed-ös" lett. Bár a torzított gitárok ott maradtak a tokban, a sötétség így is érzékelhető, eszméletlen mennyire a saját képükre formálták a dalt, David hangja fenomenális és az egész annyira monumentális és csontba markoló, hogy azt csak főhajtással és kalapemeléssel lehet fogadni. A siker nem váratott magára és én úgy érzem, sajnos ez rányomta a bélyegét az idei nagylemezre. A 10 számból 4 lassú, akusztikus hangszerelésű? Érdekes döntés és szerintem nem is sült el jól. Értem én, hogy idősödnek a srácok, nem lehet folyton-folyvást fejeket letépni, de talán ennek eljöhetett volna máskor, más formában is az ideje.

Are You Ready?
Képzeljünk el magunkban egy teljesen tipikus Disturbed számot, szinte az összes ismertetőjegyükkel, erőteljes, de mégis dallamokkal teli megszólalásban. Megvan? Gratulálok, akkor már tudod is milyen számmal nyit a lemez! Bár úgy tűnik, hogy cinikus vagyok, ez nincs így: a srácok hozták az elvártat és a többi dal fényében pedig még inkább örülök egy ilyen nótának.

No More
Talán ennyire pattogós, lüktető sodrású dallal még nem is jelentkezett a banda, ez mindenképp üdítő érzés. Maga a téma már nem annyira, kemény igazságok és kérdések kerülnek elő, David háborúellenessége szerencsére nem enyhült az évek során és hát sajnos, nincs is miért.

A Reason to Fight
Elérkeztünk arra a pontra, amikor a Disturbed zenéjét szerető emberek két csoportra szakadnak majd. Lesznek olyanok, akik kitörő örömmel fogadják majd a banda új erőre kapott, balladisztikus, lágyabb oldalát, és olyanok is, akik értetlenül ráncolják majd homlokukat. Önmagában a lassú dalokkal nem is lenne bajom és ahogy írtam feljebb, megértem, hogy úgy érezték, ideje megkomolyodni, idegennek hatnak ezek a számok. Zeneileg rendben vannak, de itt például hiányzik a bátorító energia (nyugodtan maradhattak volna a gitárok elektromosak) és a szövegvilágban is érzek némi minőségbéli visszaesést, legalábbis ez a "kelj fel, harcolj" témakör már eléggé lerágott csont.


Az "Are You Ready" videoklipje

In Another Time
Ijesztően kommersz indítás után szerencsére old-school Disturbed muzsika jön. A dalszöveg zseniális (és csak egy kicsit álszent), az okostelefonos és instagram generáció megkapja az ekézést rendesen. Zeneileg is rendben találtam, sőt, a refrén talán az egyik legjobb, amit ezen a lemezen hoznak a srácok. Ha kedvencet kéne avatnom, rá esne választásom.

Stronger on Your Own
Valahogy végig az volt az érzésem, hogy ez a nóta sokkal ütősebb lenne, ha nem ragaszkodtak volna ehhez a vontatott alapritmushoz és a metronómot a duplájára állítják a dobosnak. Korrekt dal, jó refrénnel, de lehetne sokkal jobb és pergősebb is.

Hold on to Memories
Újabb ballada, nagyjából olyan hangszerelésben, mint az A Reason to Fight és legalább annyira is "tetszik". Technikailag kevés dologba köthetnék bele, látszik, hogy a zenekar megbirkózik a lassú dalokkal is, arra viszont már kevés mentség létezik, hogy az amúgy kiváló szövegek miért transzformálódnak át sablon- és közhelygyűjteménnyé? Hölgyrajongóknak, érzékeny lelkületű egyéneknek így is tetszeni fog, egymás közt idézgetik majd a sorokat, hogy mennyire leírja az életüket, mekkora igazságok ezek.

Saviour of Nothing
A középrész és a gitárszóló az, ami megmenti a középszerűségtől ezt a nótát. Tempósnak egyáltalán nem nevezhető, vontatott, leginkább olyan semmilyen dal. A legszomorúbb, hogy ötletem sincs, mivel javíthattak volna rajta.


Az "In Another Time" című szám dalszöveg videója

Watch You Burn
Bár nem lassú szám, a hangszerelés itt is inkább akusztikus jellegű, még vonósok is kaptak szerepet. David hol lágyan énekel, hol erőteljesebben, hol pedig kifejezetten karcosan válaszolgat saját magának (például a refrénben). Épp ezért nem is értem miért ragaszkodtak a lágyabb, tábortüzes megszólaláshoz, amikor nyugodtan lehetett volna a kíséret zúzdásabb. Az album alap kiadásáról a nyugdíjas számok közül talán ez tetszik a legjobban (ami egyben azt is jelenti, hogy erre haragszom a kegkevésbé).

The Best Ones Lie
Az első találkozásunk után azt mondtam, hogy nincs semmi lendülete, vontatott, klisés és alig fülbemászó. Az album többi számával - főleg a lassúakkal - összevetve azonban nem annyira rossz a kép. Tény, hogy ez nem nagy dicséret, és más albumon tényleg fel sem tűnne, hogy van egy ilyen is, de ide ez most kellett.

Already Gone
Az album alapváltozatának ez a zárószáma és hát mit ad Isten, ez is egy lassú szám. Azt viszont a számlájára kell írnom, hogy legalább egy igazán szomorú darab a gyászról és a legvégére szépen kiteljesedik, de sajnos ez még így is kevés. Sehol sem érzem azt a monumentalitást, ami például a The Sound of Silence-t jellemezte.

Ha már szóba került ismét a Simon & Garfunkel feldolgozás, a Deluxe változatra felkerült pár bónusz nóta is, ezek közül az egyik ennek a számnak az élő verziója, amibe Myles Kennedy is beszállt. Ezzel így már az utolsó cseppet is kifacsarták ebből a dalból, kicsit szerencsétlen helyzet is, hogy itt szerepel, mert még jobban érződik, hogy mennyivel gyengébb a többi visszafogott, új szám. A This Venom akár a rendes albumra is felkerülhetett volna, mondjuk valamelyik ballada helyére. A verzék és a refrének is teljesen rendben vannak, talán csak a gitárokat lehetett volna erősebbre, karcosabbra venni. Szerepel itt még egy remix is, az Are You Ready Sam de Jong átértelmezésében. Nem vagyok híve a metál dalok visszapuhításának, igazából itt is csak csupaszra vetkőztették a dalt, elektronikus alapot kapott, de plusz értéket egyáltalán nem ad hozzá. A bónuszok között az utolsó darab az Uninvited Guest, ami a lassú számok közül is az utolsó (ha még nem lett volna bőven elég). Meg kell, hogy mondjam, az összes merengős szám közül ez tetszik a legjobban: a dalszöveg, bár nem mentes a közhelyektől, eléggé szomorkás, David hangja elképesztő tartományokban mozog, a hangszerelés ügyes, és végre van tetőpontja és lenyugvása is a nótának. Nem okoz akkora libabőrzést, mint a 'tudjukmelyikdal', de ha csak ez lett volna az egyetlen lassú tétel a lemezen, sokkal nagyobbat üthetett volna.


A "Hold on to Memories" című nyál szám dalszöveg videója

Nem rejtem véka alá a véleményem: ez bizony így gyenge, legjobb esetben is közepes próbálkozás. A zúzósabb és csendesebb számok vegyítése, mint elgondolás jól hangzik, a kivitelezés felettébb idegesítő lett. A legnagyobb bajom az, hogy ha nem lenne ekkora a kontraszt a kettő között, illetve nem érzékelnék sokszor minőségbéli visszaesést, az Evolution tényleg érdekessé válhatott volna. Utána pedig már tényleg érkezhetne egy unplugged jellegű dobás, meg lett volna az átvezetés. Így viszont olyan az élmény, mintha egy agresszív buszsofőr folyamatosan felgyorsítana, majd besatuzna a reggeli csúcsban. Arról nem is beszélve, hogy kínosan érzékelhető, mennyire a The Sound of Silence sikere provokálta ki ezt az egészet. Sajnálom srácok, ezzel a lemezzel nem evolválódott a hangzás, mert az evolúció egy folyamat, nem pedig erőltetett közbeavatkozás.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!