Leányálmok (Shoujo Shuumatsu Ryokou / Sora Yori mo Tooi Basho)

Írta Pactolous Dátum 2018-10-24 19:54 Hozzászólás 4 Olvasta 84 | Rovat: Anime »

Cuki lányok cuki kalandjai - az animék jelentős százaléka lerendezhető ezzel a tőmondatos szinopszissal. Szerencsére akadnak olyan alkotások, amik ezen túlmutatnak és csak a felületes ismerkedés során hitetik el velünk, hogy nincs többről szó. Ekkor érhet bennünket nagy meglepetés és én ilyenkor vigyorgok elégedetten: lám, megint becsaptak a japánok! És milyen jó érzés!

Rendhagyó módon most két animéről ejtek pár szót, ugyanis gyönyörű összehasonlítási alapot képeznek együtt. Mindkettőben közös, hogy fiatal lányok a főszereplők, akik valamilyen cél felé haladnak. Nem akad ki az adrenalin mérő, igaz? Ugyanakkor öreg hiba lenne emiatt kikerülni őket, hiszen mindkettő egy igazi gyöngyszem, még ha az egyik nekem jobban is tetszett a másiknál.

Kezdjük a Shoujo Shuumatsu Ryokou (avagy a Girls' Last Tour) című, 12 részes sorozattal, ami már a pillanatképeivel elrettenthet vagy elvarázsolhat minket. Chito és Yuuri a két protagonista, kik katonai felszerelésben egy lánctalpas, motorszerű járművel (Kettenkrad) szelik át az apokaliptikus háború dúlta vidéket és csak mennek, csak mennek, csak mennek... Hogy honnan jöttek és hová mennek, nem tolják az arcunkba, nincs hosszú monológ arról, hogy jutott ide a világ, nekünk kell összerakni a kirakós darabkáit. A lányok a nagyapjuktól indulnak el, útközben pedig az élelem, az üzemanyag és egyéb, a túlélést nagyban segítő tárgyak utánpótlása a fő feladatuk. Elhagyatott gyárépületek, ipari létesítmények, az eltűnt világ romjai állják útjukat, miközben rácsodálkoznak olyan sosem látott érdekességekre, mint például a fényképezőgép vagy a később fontos szerepet kapó, meglehetősen groteszk szobrok. Úgy tűnik, csak ketten vannak, egyedül, alkalomadtán belebotlanak más túlélőkbe is.


Bár a szetting ijesztőnek hathat, a sorozat műfaja nem horror, hanem egyfajta morbid keveréke a mindennapi életet bemutató slice-of-life és utazgatós, kalandozós stílusoknak. Egyfajta álmos melankólia az uralkodó hangulat, ami nem depresszíven ül rá a nézőre (igaz, ennek megvan a hátulütője is, de erről majd később). A lányok aranyosak, viccesek, pedig két teljesen különböző személyiség, mégis kiválóan együttműködnek. Chito a racionálisabb, a higgadtabb, kvázi a főnök szerepét tölti be, nem véletlen, hogy a Kettenkrad-ot is ő kormányozza. Yuuri a cserfes, szeleburdi kiscsaj, aki a legrosszabb pillanatokban éhes és álmos. Defekt duó? Eléggé, de az ilyen ellentétek nem csak vonzzák, de ki is egyensúlyozzák egymást.

A látvány az, ami sokakat elriaszthat, elég csak a szereplőkre ránézni. Ha azt írom, hogy a pusztulásában is gyönyörű környezet éles kontrasztot képez a lányok minimalista ábrázolásával, még akkor is finomítanék. Tény, már az első epizódnál hozzászoktam a drogos szemekhez, de megértem, ha valaki emiatt passzolja az egészet. Sokat dob az összhatáson, hogy a kevés vonalból megrajzolt arcok még így is tökéletesen visszaadják az érzelmeket, a szinkronhangok a szokásos maga szintet képviselik, a hátterek pedig tényleg fenomenálisak. Valószínű, hogy a teljes letargia elkerülése miatt alakult ki ez a koncepció; én legalábbis sokkal kevésbé élveztem volna, ha realisztikusan megrajzolt, csontsovány, megtört karakterek veszekedtek volna egy konzervdobozért. Még egy bővített mondat a zenékről: a kezdő és záró számok aranyosak, az ötödik rész végén hallható, esőcseppekből kirajzolódó Amadare no Uta pedig úgy tökély, ahogy van.


A Shoujo Shuumatsu Ryokou mindenképp egy ínyenc fogás az animék kedvelőinek, és még jómagam is meglepődtem azon, hogy mennyire élveztem, viszont annyira azért mégsem, hogy elmenjek egy vállrándítással a számomra nem tetsző dolgok mellett. Jellegéből adódóan sajnos a sorozat nem valami lendületes, így az a szokásom, hogy elalvás előtt nézek meg pár részt nem volt egy Elon Musk-díjas, zseniális ötlet. A lassú, álmosító atmoszféra, a párbeszéd alapú történetvezetés meggátolt abban, hogy több részt nézzek meg egymás után, mert egész egyszerűen tényleg elbóbiskoltam rajta. Bár furcsának hangzik, de különösen nagy dráma sem kapott helyet, így a könnycsatornáim intaktak maradtak, a végén pedig a már említett furcsa szobrokról is lehull (valamelyest) a lepel, de nekem ez a szál egyáltalán nem tetszett. Ennek ellenére egy folytatásra mindenképp beneveznék, de ugyanezzel már nem érném be. Szeretnék többet megtudni a világról, a háborúról, szeretnék több érdekes karaktert megismerni és szeretném, ha a lányok több, tényleges veszéllyel néznének szembe, hogy aztán ha eljutnak valami biztonságos helyre, velük együtt könnyebbülhessek meg. Minden hiányossága ellenére megtekintésre ajánlott alkotás, szigorúan csak kipihent állapotban!



A sorozat opening-je

Még kevesebb elvárással futottam neki a következő lánykalandnak, a Sora Yori mo Tooi Basho (A Place Further Than the Universe) című animének, hiszen itt sem a rajzolás nem tűnt kiemelkedőnek / furcsának, sem az alapsztori. A történet négy középiskolás lányról szól, akik elmennek az Antarktiszra. Rendkívül izgalmas, ugye? Jobb, mint a Xanax! De ne legyünk rosszmájúak, egyrészt egy jó anime tényleg összefoglalható egy rövid mondatban, másrészt a legnagyobb meglepetést mindig azok okozzák, amikre csak fintorog az ember. Ott van például a Gin no Saji (Silver Spoon), ami egy mezőgazdasági, földművelős, farmos anime. Csak a megnézéséig gondolja azt a néző, hogy ez egy érdektelen, unalmas trágyahalom (ha már földművelés...), utána viszont nem érti, ez meg hogy a fenébe volt ennyire pöpec? Kritika a kritikában: nézzétek meg a Gin no Saji-t is, mert egy nagyon szerethető sorozat!


Elsőnek Tamaki Marit ismerhetjük meg, nem éppen egyedi jellemvonásairól híres szereplő: mindig vidám, kicsit butuska, kicsit naív, de pont ezért szerethető és szerencsére sosem lépi át azt a határvonalat, ami már idegesítővé tenné. Az anime elején sokkoló felfedezést tesz: már jócskán benne van a középiskolás években, mégis úgy érzi, hogy elvesztegeti ifjúságát, hiszen még nem vitt véghez semmi igazán nagy jelentőségű tettet. Valamit, amire mindig is emlékezni fog. Az írók jó időzítéssel terelik felé Kobuchizawa Shirase-t, aki minden áron el akar jutni az Antarktiszra, oda, ahol édesanyja eltűnt. Ez persze nem lesz olyan sima ügy, hiszen a déli jégtáblákhoz nem szerveznek turistautakat, egy expedíciós csapat pedig nem pont diáklányok társaságára vágyik (legalábbis remélem, de a japánoknál ki tudja...). Még jó, hogy Shiarishi Yuzuki esetében kivételt tesznek, aki egy híres idol és hogyhogy nem, neki megadatik a lehetőség, hogy élő adásokkal és videofelvételekkel jelentkezhessen be a nézőknek a pingvinek földjéről. Micsoda mázli, kár, hogy neki esze ágában sincs az Antarktiszra mennie. Persze nemaddiga'! Miyake Hinata képében a trió kvartetté bővül és miután az akadályok elhárulnak, máris egy hajón találják magukat a csajok.


Próbálom megfejteni, miért is működött ennyire az anime, de egyértelmű választ még én sem találtam. Az életszerűség? A szereplők közötti kémia? A humor? A karakterek személyes problémái? A központi dráma? Vagy ezeknek a kiválóan megszerkesztett összessége? Lehetséges. Egy biztos: sosem gondoltam volna, hogy ez a sorozat a kedvenceim között landol. Életszerű, igen, mert bemutatja, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, aki egy ilyen utazásban részt vesz illetve megszervez, a veszélyekről nem is beszélve. A szereplők summás jellemzése talán klisésnek hathat, de mindegyikük szerethető, azt pedig külön kiemelném, hogy ezek négyen együtt komplett idióták. Nem pejoratív értelemben, hanem ahogy egy baráti társaság lehet idióta. Bár nem ismerték előtte egymást, a lányok hamar összehaverkodnak, sőt, barátokká válnak, még ha ennek a gyorsaságnak vannak is hullámvölgyei. A személyes problémák kibeszélése ebben a sorozatban rendkívül erősre sikerültek, persze nem mentesek a szokásos japán sziruposságtól, de egyáltalán nem feszengtem, mikor ezek előkerültek. A barátok közötti irigység, az iskolai zaklatások (nem a szexuális fajta), a hírnév előnyei, hátrányai ugyanúgy felvetődnek, mint például a gyász és veszteség feldolgozása, utóbbit annyira jól tálalták, hogy nekem is ki-kifolydogált a szememből valamiféle cseppfolyós anyag (biztos az allergia miatt...).


A sorozat opening-je

A külsőségek terén hozza a kötelezőt az anime: a hátterek itt is szépek (szerencsére nem csak a fehér dominál), a zenék remekbeszabottak és mindig a legjobbkor szólalnak meg, a szinkronért pedig nagy nevek a felelősek (többek között Hanazawa Kana, Hayami Saori, Iguchi Yuka). Talán még több realizmus nem ártott volna, én az antarktiszi részeknél úgy éreztem, hogy a valóságban azért ennél szerintem megterhelőbb az ottani élet. Kíváncsi lettem volna, pontosan milyen munkákat is végeznek az odautazók, mi ennek a gyakorlati haszna nálunk? Látunk persze ilyen jeleneteket, de érezhetően összerántották ezeket, hogy inkább a személyes problémákra koncentráljanak. Viszont bemutatták azokat az aspektusokat is, amikre nem is gondolna az ember: például, hogy milyen könnyen leéghet az ottani napsütéstől az ember arca vagy hogy mennyire gyorsan kihűlhet az étel. Félő, hogy még több információtól már átment volna az egész egy ismeretterjesztő sorozattá, szerintem azonban meg lehetett volna találni azt a bizonyos egyensúlyt.


A sorozat ending-je

A Sora Yori mo Tooi Basho egy kiváló anime, amit jóformán mindenki dicsér és teljesen megérdemelten. A boncolgatott témák érdekesek, az utazás és a helyszín üde színfolt a többi sorozat között, a szereplők imádnivalók. Könnyen meglehet, hogy másnak annyira nem jön majd be, én sem értem magamat, de egyszerűen minden részben találtam valami olyan momentumot, ami után feltört bennem a gondolat, hogy "Dehát ez tök jó!" Vajon vannak még tartalékok ebben a sztoriban? Ha máshová (vagy ugyanide, de pár évvel később) utaznának a lányok, az is ilyen érdekes lenne? Őszintén szólva, én ennyivel is meg vagyok elégedve, de biztos örülnék egy folytatásnak is. Ha kedveled a könnyed, vicces, de alkalmanként megható animéket, akkor nem kérdés, hogy ezt meg kell nézned!


Hozzászólás
Papa Papa
2018-11-07 02:36
No, megnéztem én is a Sora yori mo Tooi Basho-t és teljes mértékben egyet kell értsek az itt leírt gondolatokkal. Van benne valami megfoghatatlanul gyönyörű, amitől nézeti magát. Tudtam én anno, hogy erre oda kell figyelni :D
masuda masuda
2018-10-28 20:37
Örülök, hogy bővíthettem kifejezés gyűjteményed. :D És HanaKana a legjobb. ^^
Pactolous Pactolous
2018-10-28 10:41
A "slice of (apocaliptic) life" annyira jó kifejezés, hogy ezentúl használom is... már ha megint ilyen anime kerül elém :D

És tényleg, Hanazawa Kana a kis muksó, Mumin-hasonmásnak volt a hangja... beszarás! :D
masuda masuda
2018-10-24 23:18
SSR-t láttam és szerintem úgy jó, ahogy van. Nem kell mindent a néző szájába rágni. Tetszett, ahogy rácsodálkoztak számunktra triviális dolgokra, majd mentek tovább. Hogy hová? Ki tudja! Az életben se tudjuk mindig hova is tartunk. Ez egy igazi slice of (apocaliptic) life. :D

op/ed zenéje nekem is tetszett, és ha már a másiknál megemlítetted HanaKanát.. nos ebben is benne van (nuko :D)
*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!