Most már tényleg fáj (Hurts - Desire)

Írta Pactolous & Barbó Dátum 2017-11-17 20:39 Hozzászólás 0 Olvasta 246 | Rovat: Kritika »

Különleges alkalom! Nem egy, hanem két szerző tollából, illetve klaviatúrájából érkezik a kritika, hiszen a Hurts zenekart Pactolous és Barbó is szereti. Vagy szerette. A Desire című új lemezük több zavart kérdőjelet és mérges arcot varázsolt a fejük fölé, most mindketten megindokolják, miért is csalódtak.

Nem szeretem, amikor felfedezek egy tendenciát. Mondjuk egy olyat, amiben látom, hogy egyes művészek mennyi mindent dobnak el, áldoznak fel az évek során a könnyű siker érdekében. Számtalanszor voltam már tanúja annak, hogy énekesek, dalszerzők, zenekarok, a "művészi önmegvalósítás", a "változás" és a "kísérletezés" hamis címszavait tűzik ki zászlaikra, miközben csak annyi történik, hogy behajolnak a tömegakaratnak. Dühös vagyok, amikor felfedezek egy ilyen tendenciát!

A változás alapvetően egy természetes folyamat, a fejlődés egyik legfőbb mozgatórugója. Ha soha senki nem próbálkozott volna valami újjal, szokatlannal, biztosan nem tartanánk ott ahol. Ez igaz az élet minden területére, így a zenei szférára is. Hajlamos vagyok arra, hogy beskatulyázzam az adott zenészt/zenekart egy adott kategóriába, és ha valami mással próbálkozik, akkor visszasírom a múltat. Ez a Hurts esetében sem volt másképp. Az ő hangzásviláguk számomra telitalálat volt, szerelem első hallásra. - Barbó

A Hurts angol banda karrierje ígéretesen indult 2010-ben, de véleményem szerint a csúcsra a 2013-as Exile lemezükkel értek el. A kötelező és újító slágerek mellett szerepeltek keményebb, elvontabb, sötétebb számok is, ami egy majdnem szintipop/new wave (mert azért lássuk be, a Hurts nem ebben a stílusban utazott, de azért hajazott rájuk) bandától szinte már elvárt dolog. Aztán a 2015-ös Surrender lemez már sokkal kommerszebb hangvételt ütött meg; persze a rádiók többet játszották őket, a turné sikeres volt, a pénz áramlott, a bugyik nedvesedtek, mi itt a baj? Az, hogy a két szomorkás fiú képe egyre távolodni kezdett. Most meg már ott tartunk, hogy ők már a szemünkbe sem mernek nézni a borítóról, a zenekar neve pedig (Hurts, azaz fáj) nyugodtan értelmezhető szó szerint.

Na igen, itt kezdődtek a problémák. Az első két album véleményem szerint szinte hibátlan, illetve átgondolt és egyedi. Lehet, hogy elvont, sötét, lehet, hogy egyesek emiatt nyálasnak és gyászosnak titulálták őket, de ezek voltak igazán ők. A Surrender-re haragudtam először, de koncertfelvételeket megnézve megtaláltam mindegyik számnak a varázsát és elfogadtam, hogy bár ez nem az, amit megszoktam, de nem rossz. Később olyannyira megszerettem, hogy mindennap meghallgattam. - Barbó

Még mielőtt egy hatalmas flame war kezdené el etetni a trollokat, hadd szögezzem le: igen, bár nem szokásom, de keserű csalódottságom által vezérelve én most bekapcsolom a fikaventillátort és kegyetlen leszek a Desire albummal. Ha neked tetszett, akkor most állj meg, ne folytasd utad, jobb a békesség! Tiszteletben tartom a véleményed, ha élvezted, szíved joga! Én viszont most kiadom magamból minden szomorúságom és mérgem!

Beautiful Ones
Az albumot felvezető sláger nyitja az albumot és akinek már ez sem tetszett, az akár már veheti is ki a CD-t a lejátszóból, nem marad le sokról. Ez a Hurts már egy kommersz, a szélesebb közönségnek megfelelni vágyó Hurts. A hangzás olyan távol van az első vagy éppen a második lemezétől, hogy annak megtételéhez már repülőre kell ülnünk. Tökéletesen beilleszkedik a rádiók repertoárjába, tulajdonképpen a szöveg is pozitív üzenetet hordoz magában, de én nem erre vágyom. Christina Aguilera óta nem vagyok vevő "hidd el, szép vagy" típusú dalokra...

Ez volt az első dal, amit kiadtak az albumról. Engem lesokkolt, szegény édesanyám nem tudta, hogy papot vagy mentőt hívjon. A hangzásvilág, a dalszöveg, a klip… Az volt az első gondolatom, hogy „Na, ezt neeeem!”. A koncertig megemésztettem, jót buliztam rá, elfogadtam, mert az albumhoz nagy reményeket fűztem. Kár volt… - Barbó

Ready to Go
Nem sokkal az előző dal után jött ki a második... nos, kedvcsináló nóta, de esetemben pont az ellenkezője igaz. A hangzás nem változott sajnos, emellé pedig a bugyuta refrén miatti rengeteg ismétlés hamar idegesítővé teszi. A keserű poén az, hogy ismerve az ezután következőket, sajnos ez még a hallgatható kategória.

Itt már közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak… Majdnem 2 hét telt el az első és a második alkalom között, hogy ezt a dalt meghallgattam. Két nappal később a dallamát sem tudtam visszaidézni. Azt gondoltam ez lesz a mélypont, kijött a két slágergyanús dal (rajongók ömlengtek a közösségi oldalakon, hogy milyen jó, cikkeket olvastam arról, hogy tarol a slágerlistákon), innen már csak felfelé vezethet az út. - Barbó

People Like Us
Már az első taktusoknál kiderült számomra, hogy ez a nóta sem lesz a kedvencem és nem hozza vissza azt a hangulatot, amit a Hurts adott régen. Bár ezt is a jobbak közé sorolom, tulajdonképpen korrekt alkotás, a mai popzene minden csimborasszója benne van, de épp ezért ment el mellettem.

Ekkor kezdtem megnyugodni. Nem valami eget rengető a dallam, nem vagyok tőle libabőrös, de korrekt, emészthető, be tudja magát vackolni az ember fejébe. Félgőzzel, de végre elkészült egy jó nóta. - Barbó

Something I Need to Know
Hihetetlen, de találtam egy dalt, ami őszintén tetszik! Nem állítom, hogy feltalálták vele a spanyolviaszt a srácok, de visszatérés az eredeti Hurts hangzáshoz, épp csak annyi pophatással, amit még elbír a dal. A melódiák szépek, a hangulat a régi és bár az Exile albumon eltűnt volna a többi között, itt úgy ugrottam rá, mint korgó gyomrú macska az egér farkára.

Szeretem, imádom az első pillanattól! Tudtam, hogy van még ott, ahonnan a többi jött. Ez tipikusan olyan dal, amit ha meghall az ember, azt mondja, hogy ez Hurts. - Barbó

A "Beautiful Ones" című szám videoklipje

Thinking of You
Elérkeztünk az egyik mélyponthoz, ami bizony elég mély, legalább annyira, mint a Mariana-árok. Mintha csak egy régebbi Katy Perry albumról maradt volna le; tingli-tangli popdal, mindenféle mélység nélkül a lehető legidegesítőbb, fejhangon elénekelt módon. Méltatlan a Hurts munkásságához, méltatlan a férfi nemhez, méltatlan a minőségi popzenéhez, haladjunk is tovább!

Amikor ezt a dalt meghallgattam, azon gondolkoztam, hogy a Margit hídról vagy a Kőröshegyi Völgyhídról ugorjak le. Fiúk, ezt ti sem gondolhattátok komolyan… Lomtárba vele! - Barbó

Wherever You Go
Hogy mégse legyek teljesen igazságtalan, popzenéhez mérten egész ígéretesen kezdődik ez a darab. Érdekes, újszerű hangszínekkel, basszusokkal indít, de aztán sajnos hamar elillan ez a hangulat. Leginkább az óvodás színvonalú refrén az, ami zavar: biztos, hogy nem valaki másnak szánták ezeket a dalokat?

Csak azért emésztettem meg, mert hallgatható, egyébként semmi szerethetőt nem találtam benne, sokszor fel sem tudom idézni a dallamát magamban. Ez nemhogy nincs átgondolva, de össze is csapták rendesen. Olyan érzésem van, mintha csak egy dal hiányzott volna az albumról és egy demót belevágtak „Jó lesz az!” alapon…Hé, Guys, innen Érdről üzenem, hogy NEM, nem lesz jó! ​ - Barbó

Chaperone
Hol van még a megpróbáltatások vége...? Újabb szakadék, amibe belezuhant a zenekar, de rendesen. Úgy hangzik, mintha egy tini először próbálna meg saját dalt írni az általa megtetszett alapakkordokra. Túlságosan bohém, de legyen inkább nevetséges, némelyik véletlenszerű hangtól feltört torkomon a nevetés. Továbbra sem értem, mi történt a fiúkkal...

Itt egy kicsit vitatkoznék… Egy a bökkenő, hogy magam sem tudom miért, de én szeretem ezt a dalt. Tényleg bugyuta, tényleg bárgyú a szövege és a dallama egyaránt. Nem erőltetném ezt az irányt semmiképp, de ha elvonatkoztatok attól, hogy melyik zenekar albumát próbálom meghallgatni, számomra van valami fura báj benne. De azért nem vettek meg, még mindig haragszom. - Barbó

Boyfriend
Még mindig a mélysötétben vagyunk, tudom jól esne egy kis friss, magaslati levegő, amibe beleszippanthatnánk, de nem! Egyetlen egy pozitívumot hozhatok fel: jópofa, nyolcvanas évek feeling-je van. Igaz, ez az a fajta kínos nyolcvanas évek, ami kitermelte magából David Bowie és Mick Jagger duettjét is. Ezen kívül pedig, nos, a baj nem kevés: pohárrepesztő fejhangok dögivel, egyszeri alkalommal okés (Lights), de másodjára már "inkább ne" funky hangulat, borzalmas dalszövegek. Ez már túlment sajnos a kísérletezgetés határán és szimplán csak trollkodás a fiúk részéről, másra nem tudok gondolni.

Ezt a „dalt” még csak arra sem méltatom, hogy kommentárt fűzzek hozzá… Máglyára vele! - Barbó

Walk Away
Az ének stílusa (talán a női vokál miatt) a CHVRCHES-t idézte fel, de a hangszerelés már megint pop-funky, enyhe karibi beütéssel, szóval most már olyan távol kerültünk az eredeti Hurts hangulattól, hogy méretarányos térképpel tudnám azt csak ábrázolni. Szomorú, nagyon szomorú...

Hát-hát, ez sem az igazi. A hangszerelés nem rossz, bár van benne fantázia, de az énekkel nem tudok megbarátkozni. A verse-k olyanok, mintha amerikai rap-et próbálnék 5 feles után előadni. A refrén kicsit bántja a fülem, de legalább a vokalisták vinnyognak, nem Theo. De minden hiába, megunom a dalt másfél perc után, legszívesebben elléptetném. - Barbó


A "Ready to Go" című dal videoklipje

Wait Up
Borzasztó mód bosszús vagyok, mert a dal eleje elhitette velem, hogy végre az én ízlésemnek megfelelő számot kapok, de könyörtelenül becsapott. Jól indulunk, sötét hangszínek, érdekes ritmus, de aztán mintha egy dohányfüstös bárban lennénk egy Lenny Kravitz/George Michael tribute koncerten. A bélremegtető fejhangokat már nem is részletezem, az utolsó refréneket aki kibírja röhögés illetve székletelés nélkül, azt innen csókoltatom!

Itt már ki is választottam a megfelelő hidat, már a szélén ácsorgok és zokogok, hogy ténylegesen elvesztettem a kedvenc zenekaromat. Nagyon érdekesen indul, azt hittem, hogy a Lights egyik méltó utódja lehet, ez egy jó irány lesz. Nagyon naiv voltam…Édes Istenem, de még mennyire…Mérgesen léptetem el minden alkalommal, ahányszor csak bepróbálkozik a zenelejátszó programom vele. Ezzel a dallal ne kerüljenek a szemem elé… Kuka… - Barbó

Spotlights
Ismételhetném magam, de minek? Azért megpróbálom: ígéretesen kezdődik, pazarul búgnak a szintik, de a refrén megint egy elfeledett vagy inkább kiadatlan Michael Jackson dalt idéz meg. Nem mondom, le a kalappal a hangmérnökök előtt, mert a trombiták, a basszusgitár, a szintiszóló a közepén, ezek mind remekül szólnak, szó se róla. Ugyanakkor a dalszövegekbe érzésem szerint öt percet sem öltek bele, a törpikés középrész pedig nyugodtan végezhette volna a fiókban.

Oké, visszamásztam… Hát, emiatt kár volt. Az egész, úgy ahogy van, fura és nem is tudtam vele zöld ágra vergődni. Nincs kedvem végighallgatni, felidegesít. *shift+del, igen biztos vagyok benne, hogy véglegesen törlöm a fájlt.* - Barbó

Hold on to Me
Még egy dal, ami hozza a korábbi Hurts minőséget, hangulatot. Tulajdonképpen a legjobb szám a lemezről, és a jól bejáratott panelek mellett azért hallunk új hangszereket is, például szaxofont. Nem menti meg az albumot a komplett süllyedéstől, ahhoz kéne még pár ilyen alkotás.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Amikor pozitív változásról beszélek, erre gondolok. Amikor meghallom ezt a dalt, kellemes érzés tölt el. Lágy, de lendületes, szépen építkezik, jó a dallam, jó a szöveg, nincs vinnyogás. Ez Hurts! Ezt a fonalat tessék felvenni, ha mindenképp változáson jár az eszetek, kedveseim! Alig várom, hogy koncerten is halljam. - Barbó


Ízelítő a "Hold on to Me" című dalból

Magnificent
Azon kívül, hogy emlékeztet egy-két másik híresebb pop slágerre (nem mondanám nyúlásnak, lehet másnak fel sem tűnik) egy korrekt zárószám zongorával, gitárral, kórussal és egy kifejezetten szép vonós szólóval. A végére felemelővé is válik, de sajnos ezt a súlyos beteg lemezt már nem kéne emelgetni.

Legalább a vége kicsinyke mosolyt csalt az arcomra. Kicsit olyan érzésem van, mintha ez anno a Surrender-ről maradt volna le (mintha egy Robbie Williams-dalt hallgatnék, amire már ott is asszociáltam), illetve én is felfedeztem benne pár más nótákból ismerős dallamfoszlányokat, de ettől függetlenül szerethető, kellemes, ötletes. Látjátok, megy ez, nem is értem mi történt… - Barbó

Nem találok szavakat... illetve de, ugyanakkor azokat nem írom le. Kettő, azaz 2 számot találtam, ami tényleg tetszik. Ez bizony siralmas! Én megértem azokat az ellenérveket, hogy egy bandának nem tesz jót, ha beleragad a hangzásába (khmm... AC/DC), ha stimuláló a határfeszegetés, ha felnőttek és továbbléptek (ezzel? na neee....) és még sorolhatnám a random kommenteket innen-onnan. Tényleg, érthető álláspont. De ne így! Megújulhatunk úgy is, hogy nem a könnyebbik utat választjuk, nem az olcsó rádióslágerek, a lehetetlenül nevetséges, bohém dalok vagy a sokadik rókabőr által kikövezett útját. A Hurts sajnos vagy tapasztalatlanság miatt vagy pedig igenis tudatos döntés következtében irányt változtatott, szerintük azt, ami nagyobb közönségsikert hoz majd el. És könnyen lehet, hogy igazuk is lesz. Ez benne a legszomorúbb! A Desire egy olyan Hurts lemez, amire címével ellentétben én nem vágytam és ha a következő dobásuk is ilyen lesz, megígérhetem, tőlem arról már nem hallotok.

Nyomdafestéket nem tűrő szavak hagytál el a számat, mikor végighallgattam az albumot. Nagyon összecsapott, hatásvadász, gagyi számok kerültek fel rá, mellette nyomokban tartalmaz szóját és mogyo… akarom mondani eredetiséget. Szomorú és mérges vagyok, mert nagyon vártam és villámcsapásként ért a végeredmény. Olyannyira, hogy a turnéra sem vettem jegyet, pedig tervben volt. Nyilván, ha lesz lehetőségem itthon, belföldön elmenni, megteszem és jót fogok bulizni, de ez összességében számomra elfogadhatatlan. Őszintén remélem, hogy magukra találnak a későbbiekben és nem a mennyiség, hanem a minőség jegyében küzdik fel magukat egy előkelő pozícióra a szakmában.
Theo, Adam, ez most nem jött át! - Barbó


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!