Megfáradt belassulás (Celldweller - Offworld)

Írta Pactolous Dátum 2017-09-18 21:19 Hozzászólás 0 Olvasta 111 | Rovat: Kritika »

Kevés zenészt csodálok teljes áhítattal, de Klayton, a Celldweller, Scandroid és Circle of Dust projektek atyja és arca közéjük tartozik. Főképp az első alias az, ami engem megfogott: a metál és az elektronikus zene olyan fúzióját emeli újabb és újabb szintre, amiért én dalszerzőként és hallgatóként is csak lelkesedni tudok. Emberünk most kicsit kilépett a komfortzónából és egy melankolikusabb, nyugodtabb, visszafogottabb lemezzel jelentkezett. Vajon a zsenialitása ilyen formában is megmutatkozik?

Hadd szabadkozzak előre egy kicsikét! Én imádom a zsigeri brutalitással átitatott Celldweller muzsikát, erről az End of the Empire album kapcsán írt cikkem is tanúskodhat. Ellenben azt is tudom, hogy emberünk képes a zajparádé nélkül is elképesztő hangulatok lefestésére, úgyhogy egy balladisztikus album ígérete igen kecsegtető volt. Valami miatt azonban mégis visszafogott lelkesedéssel vártam a lemezt, mintha tudat alatt éreztem volna, hogy az Offworld kevés lesz. Reméltem, hogy nem a próféta szól majd belőlem, de... Lássuk csak!


Offworld
Az elnyújtott bevezetés után szép lassan belekezd az éneklésbe Klayton és ismerős dallamok is beköszönnek. Bizony, ez a dal tulajdonképpen a réges-régi Own Little World átértelmezése, monumentálisra vett változata, eltérő szöveggel, de egyértelmű utalásokkal. Nem rossz húzás, de amúgy nem hoz sok izgalmas pillanatot a nóta. Ahogy írtam, szerintem túl hosszú, már a felénél elegünk lesz a sok visszhangosított hangszerből, lehetett volna vágni rajta.

How Little I Must Know
Szokjunk hozzá, hogy ez az album ilyen lesz; ez a dal még visszafogottabb, szinte csak egy gitár szerepel benne. Ennek ellenére (vagy tán épp ezért) szerintem jobban is működik. Klayton kicsit rekedtes éneke tökéletesen passzol a nótához, és épp addig tart, amíg kell.

The Great Divide
A lemez első igazán mesteri megmozdulása, valahogy így képzelem el Klayton gyengédebbik oldalát. Egy Celldweller lemezeken oly ritkán hallható akusztikus gitár terelgeti a nótát, de sorban bekúsznak más hangszínek is, amik teltebbé teszik a hangzást. A hangulat enyhén fájdalmas, szomorkás, nekem legjobban a szintetizátor szóló tetszett: az nagyon jó helyen és jókor szólal meg!


A "The Great Divide" című szám dalszöveg videoklipje

Too Many Tears
Emelkedik a lemez színvonala, sőt, kijelentem, hogy itt van a legszebben csillogó gyémánt róla! Amikor már első hallgatás közben megkezdődik a libabőr masírozás a hátamon, akkor már tudom, hogy új kedvencet avatok. Pedig - és erre utólag jöttem rá - "csak" egy feldolgozás, a The Call együttes 1987-es számát ültette át Klayton az Offworld megszólalásába, és mégis! Elképesztő a hangulat, az elejétől a végéig tökéletes, a verzék és a refrének csodásan kiegészítik, erősítik egymást (szerintem még jobban, mint az eredetiben). Lám, lám, tényleg nincs szükség a csikorgó zörejekre és a fejrepesztő effektekre, hogy egy Celldweller mestermű szülessen!

Awakening with You
Ha az embernek több művészi álneve is van, mint ujja, akkor könnyen belezavarodhat abba, hogy most éppen kivel készít duettet vagy kinek a dalából készít feldolgozást. Persze Klayton-t még nem érte el az időskori demencia, egyszerűen csak fogta az egyik dalát, amit éppenséggel más alias alatt adott ki (Scandroid) és átgyúrta ezt is lassabb, éteribb formába. A synth-wave hangzás a tekercseken maradt, itt most maga a dal szólal meg. Mindkét verzió legitim!

Mother's Arms
Igen rövid intermezzo, amiben semmi hangszer nem szerepel, csak Klayton hangja, és annak eltorzított változatai. Egyszemélyes vocoder cucc (akárcsak Imogen Heap nagy sikerű Hide and Seek című száma), amihez a szerző egy vokál harmonizáló applikáció kipróbálásával szerezte az ihletet. Önmagában nagyjából emészthetetlen, az albumot hallgatván elhelyezhető, de inkább játék, mint zene.

Into the Fall
Ez szintén egy olyan nóta, ami erősen építkezik Klayton másik projektjéből, a Circle of Dust-ból, annak is az Embracing Entropy című számából. Személy szerint én kezdem már unni ezeket az újrahasznosított zenéket: elhiszem, hogy ha utánanézünk ennek a szentháromságnak (Celldweller, Scandriod, Circle of Dust) akkor kirajzolódik egy komplett világ, androidokkal, emberekkel, űrhajókkal meg mindennel és ez is egy módja az összekapcsolásnak, de zeneileg semmi értelmét nem látom. Ha még ettől el is tekintenék, akkor sem dobtam hátast, ez már a sokadik hasonló jellegű dal a lemezről.


A "Too Many Tears" című szám dalszöveg videoklipje

Echoes
Elérkeztem arra pontra, amikor már kifejezetten idegesítővé vált a lemez koncepciója. A végtelenségig elmaszatolt és visszhangosított gitárokon kívül alig hallani valamit, Klayton eltorzított éneke már rövid távon is irritálóvá válik, nemhogy 6 percen át, és bosszantó az is, hogy ez idő alatt alig változik valami. Sajnálom, hogy le kell írnom, de egy merő dögunalom ez a dal.

Last Night on Earth
Elhiteti velünk, hogy most valami mást kapunk, és ez majdnem igaz is. A megszólalás erősebb a több gitárnak köszönhetően, mégsem agresszív. A dal viszont ugyanabba a hibába esik, mint elődjei: túltolták. Hosszú, sokat ismétlődik, a refrén csak két-három mondatból áll, a dallamok sem variálódnak sokat.

Own Little World (Offworld Reprise)
Ki emlékszik mit írtam a lemez címadó daláról? Nos, itt már egyértelművé válik, hogy az Own Little World adta az alapját az egésznek. Anno olvastam egy lemezkritikát, amiben a reprízekről úgy értekezett a szerző, hogy gyenge albumokra rakják fel, így hívják fel a figyelmet a még egyszer a zászlóvívő számra. Ez azért szerintem nincs mindig így, de sajnos ezúttal a gyengeséggel egyet kell értenem.

Awakening with You (Ulrich Schnauss Remix)
Egyfajta bónuszként kaptunk egy átértelmezést is a legendás Tangerine Dream egyik tagjától is, ő hozzá pedig fűződik már egy örök kedvenc remix (a Depeche Mode Little 15-je), úgyhogy kíváncsian vártam, mivé gyúrja át ezt a számot. Sokat nem is változtatott rajta: szétcincálta az éneket, tett bele egy dobalapot, de az alap hangulat hasonló az eredetihez. Korrekt, de ezúttal a katarzis elmaradt.


Ízelítő az album dalaiból

Kétféle szemüvegen át vizsgálhatjuk a lemezt: az egyiken át egy teljes értékű lemezként tekintünk rá, a másikon viszont csak egy mellékágként, egy kísérletezésként. Ha jóindulatú vagyok és az utóbbit választom, akkor egy korrekt kirándulás egy másik műfajba, Klayton kiélte ez irányú vágyait, kipróbálhatott új kütyüket, hangulatokat. Ha viszont az első lehetőséget, akkor az Offworld elég harmatosan teljesít. Nem tetszik az a módszer, hogy újra előcitál dalokat, nekem ez túl kényelmes megoldásnak tűnik. A csendesebb megszólalás, mint koncepció szimpatikus, de ehhez nem ártott volna változatosabb ötletekkel előrukkolni. Az egészről az jön le, mintha nem lett volna elég energia egy új nagylemezre, de Klayton ki akart jönni valamivel. Ez pedig probléma. Emberünk amúgy is előszeretettel fossa magából az újabbnál újabb alkotásokat, de azért valahol meg kéne húzni egy határt. Az értékelésnél megpróbáltam kompromisszumos megoldásként mindkét nézőpontot figyelembe venni, de azért innen üzenném a művész úrnak: ennél kicsit többet vártam.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!