'Dö száz', avagy égből pottyant mesék (The 100 sorozatértékelés)

Írta Barbó Dátum 2016-07-25 21:22 Hozzászólás 0 Olvasta 480 | Rovat: Kritika »

Idejét sem tudom már, mikor írtam a legutóbbi cikkemet, pedig megfogadtam, hogy a sok biztató, dicsérő visszajelzések miatt folytatni fogom szabadidőmben az írást. Sajnos a tanulmányok mellett még arra sem volt nagyon időm, hogy filmet nézzek vagy könyvet olvassak, nemhogy egy igényes munkát adjak ki a kezemből az olvasóim számára, de igyekszem bepótolni a hiányosságokat a nyár folyamán (bár egyik reggel késként hatolt a szívem közepébe a tény, hogy nemsokára augusztus).

Rengeteg lehetőség áll előttem, a könyvespolcom zokogni tudna a kiolvasásra váró regények súlya alatt, a filmes és sorozatos listám is szépen gyarapszik. A mai gyöngyszemet, amelyet szeretnék bemutatni és gondolataimmal megfűszerezni pont erről a listáról származik (micsoda szófordulatok, ma egy Jókai veszhetett el bennem, pedig nem is ebédeltem bablevest). Ez pedig nem más, mint a The 100 című sorozat. Két dolog miatt szeretném a műfaj kedvelőinek figyelmébe ajánlani. Az egyik, hogy izgalmas, élvezhető, a maga nemében szerethető, a másik, hogy véleményem szerint nagyon is reális problémakört jár körül. Na, de ne csapjunk a lovak közé rögtön, kezdjük a legelején.

A történetünk a távoli jövőben játszódik, 97 évvel azután, hogy egy nukleáris katasztrófának „köszönhetően” a népesség elpusztult és a Föld élhetetlenné vált. Egy modern űrállomás létrehozásával pár túlélő új életet kezdhetett az űrben. A Bárka erőforrásai azonban távol állnak a kimeríthetetlentől, ezért szigorú, könyörtelen szabályozások és törvények uralkodnak a fedélzeten. Ha több élelmet veszel magadhoz megölnek. Ha több gyógyszerre van szükséged a megengedettnél, meghalsz. Ha egynél több gyereket vállalsz megölnek (nem Kínában játszódik ez a sorozat? - Pactolous). Vagy ahogy ők mondják, kirepítenek. Azonban ezek az embertelen körülmények sem képesek visszafordítani a folyamatot, amelyre már évek óta számítottak. A levegő 2 hónap múlva el fog fogyni. Megoldást kell találni, különben több, mint ezer ember kínok közt fullad meg és az emberiség, mint olyan, örökre megszűnik létezni. A kancellár és a vezetőség úgy dönt, hogy 97 év elteltével megpróbálkoznak a lehetetlennel. Megvizsgálják, hogy visszaszerezhetik-e eredeti lakóhelyüket, ennek érdekében pedig 100 elítélt tinédzsert küldenek le egy kapszulában. A terv teljesen nevetséges, a várakozások szerint az ajtónyitással egy időben mindenki azonnal meghal. De nincs más esély a túlélésre. Hőseink mit sem sejtve elindulnak és egy csodálatos világ tárul eléjük a kapszula becsapódását követően, hiszen a Föld élhetőnek bizonyul. Azonban hamar rájönnek, hogy valami nincs rendjén és mintha nem is lennének egyedül.


Nos, mivel reményeim szerint sikerült felkeltenem az érdeklődést a sorozat iránt a meglepően drámaira vett, saját kútfőből írt bevezetőmmel, nem szeretnék spoiler-ezni ezért csak rébuszokban fogok beszélni az eddig megjelent évadokról. Az első évad igazából ennek az alapnak a felgöngyölítéséről szól, amelyet átitat a bizonytalanság, a bizalmatlanság, ami a titkolózásokból és elhallgatott információk hiánya miatti spekulációkból származnak. Mivel a fentiek nem mondják meg, hogy ennek miért kellett megtörténnie, miért figyelik meg őket a nap 24 órájában és miért nem segítenek a bajban, a Földön tartózkodó fiatalok elméleteket gyártanak és klikkekre szakadnak. Tehát a makro- és mikroszinten is feszültségek, ellentétek alakulnak ki. Ez azonban nem válik a külső szemlélő, tehát a néző számára zavaróvá, hiszen minden karakter, minden teória logikus és megérthető. Ha beleképzeljük magunkat a helyükbe hamar rájövünk, hogy mi is az őrület határán táncolnánk és kétségbeesetten próbálnánk a túlélésre koncentrálni, bármi legyen is az ára. Barátságok, kevesebb számban szerelmek szövődnek, de sosem lesz felhőtlen a helyzet, nincs végeláthatatlan rózsaszín köd, szivárványok… ez a valóság, a kegyetlen valóság. Nem árulok el vele nagy titkot, hogy az emberek hullanak majd mint a legyek, néha szabályosan olyan érzésem volt, mintha a Battle Royale című regény adaptációját látnám. Azonban szépen felépített a cselekmény, a karakterek kidolgozottak és szerethetőek, az atmoszféra kellően nyomasztó és ezzel párhuzamosan izgalmas. Ahogy az megszokott a sorozatoknál az utolsó rész végénél hitetlenkedve ültem, majd belekezdtem a 2. évadba az éjszaka közepén.

A második évad is egy problémakört jár körül: egy igen fejlett, de kegyetlen és nagyon manipulatív réteg és az általunk jól ismert és még életben lévő „égiek” közötti macska-egér játékot. Itt már sokkal több utalás van a százak megjelenése előtti időszakra, illetve egy újabb háború kitörésének lehetősége nyomja rá a bélyegét a légkörre. Itt az elején el tudtam még dönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, aztán azon kaptam magam,hogy a végére már teljesen összezavarodtam, mert mindenki ellen szólt pro és kontra is. Pont ez az a vonás, amit keresek mindenben, legyen az film, sorozat, regény, bármi. Szeretem, ha nincs tökéletesen jó és rossz, mint a mesékben. Ettől lesz életszerű, emberi az egész, hiszen mi sem vagyunk makulátlanok. A drámai pillanatokból és hatalmas tragédiáktól ez az évad sem mentes, szóval ha érzékenyebbek kezdenének bele, a kispárnát és a zsebkendőket készítsék oda a képernyő közvetlen közelébe. A finálé itt is őrjítően, bosszantóan, MOCSKOSUL KIBÍRHATATLAN…. khm …. *mélylevegőőő*…. tehát frappánsra sikerült, nem irigyeltem azokat, akiknek hónapokat kellett várnia a folytatásra.

A harmadik évadban aztán elszabadul a pokol, ugyanis megjelennek az irracionálisan gondolkodó, hataloméhes, elvakult karakterek és a modern technológia romboló hatása. Az eddig felépített folyamatokat, kialakult helyzeteket, karakterjellemeket papírgalancsinokba gyűrik össze az orrunk előtt és dobják a képzeletbeli kukába. Kívülállóként könnyű dolgunk van, ide-oda ugrálunk, megismerünk majdnem minden előzménytörténetet és képesek leszünk összerakni az apró mozaikdarabkákat, majd átlátni a jövőbeli következményeket. Ez nálam azzal járt, hogy tök feleslegesen kiabáltam a monitor előtt, hogy „Idióóóta!” „Ez most komoly?” „Ennyire hülye vagy?” satöbbi. A mészárlás hihetetlen méreteket ölt, ez volt az a pont, ahol belém hasított a felismerés, hogy ez egy nagyon is reális lábakon álló lehetséges jövőképet tár elénk. Nem vagyok sem informatikus, sem orvos, lehetséges, hogy maga a konkrét állapot fizikailag lehetetlen, de ha eltekintünk a részletektől, akkor bizony a jövőről pesszimista képet festő emberek (amilyen vagyok én is, egyáltalán nem jósolok fényes jövőt az emberiségnek jelen pillanatban) látni fogják a párhuzamot a fikció és a valóság között. Bár ezt az évadot tartom a leggyengébbnek eddig, (a lerombolás miatt) ezt is élvezhetőnek tituláltam a végén és tűkön ülök, hogy elkezdhessem végre a negyedik évadot, ami nagy baj, hiszen ki kell várnom a sorom, mint mindenki másnak, aki eddig figyelemmel kísérte a The 100-at (Az alapproblémát az utolsó részben felvázolják, szerintem az is tartogat sok meglepetést és ismét pattanásig feszülnek majd az idegek is).


Na jó, nem szeretném az ördögöt a falra festeni és papolni a világvégéről, attól szerintem még messze vagyunk, azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy a jelenben hozott döntéseink nagyon sokat számítanak majd a jövőben, ezért ne vicceljük el a környezetvédelmet, a társadalmi problémákat, a migráció és a terrort. Tudom, nem egy, nem kettő, de nem a mi kis országunkon múlik az egész, jelentéktelen változást tudnánk elérni és van egy olyan érzésem, hogy a nagyhatalmak vezetői nem olvassák a cikkemet, úgyhogy én sem leszek Pindúr Pandúr, aki miatt a világ megmenekül, de már ettől is jobban érzem magam, hogy leírhattam, hogy számomra fontos ez a dolog és rendíthetetlen földrajz-rajongóként szívemen viselem az ügyet. Remélem, hogy a későbbiekben utódaink nem egy használhatatlan bolygót kapnak tőlünk örökségül, nem pedig csak egy trágyadombot, amit egy mesterséges létesítményről szemlélhetnek majd reménytelenül.

Egy szónak is száz a vége, (höhö, szóvicc, érted!) aki bírja a (mű)vért, a drámát, a nyomasztó helyzeteket, a néha váratlan kép- és hanghatásokat, akkor annak csak ajánlani tudom és várom szeretettel, hogy egy jó sör társaságában átbeszéljük a magvas gondolatokat vele kapcsolatban (de nem én fizetek ám! :D). Aki pedig inkább az olvasás iránti szenvedélyének olthatatlan szomját csillapítaná, jó hírem van, könyv formában is fellelhető a kis tünemény.




Tőlem megszokott módon egy idézettel búcsúznék,

„A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.”
/Mahatma Gandhi/


Köszönöm a figyelmet!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!