Győzelem! (Wolfmother - Victorious)

Írta Pactolous Dátum 2016-05-26 21:52 Hozzászólás 0 Olvasta 418 | Rovat: Kritika »

Ha egy általam szeretett zenekar botlik egyet, az akkor nagy fáj, de egyben bizakodom is, hogy az agyrázkódás után észhez térnek. A zeneiparban egy ilyen baki még nem feltétlenül végzetes erejű, úgyhogy van esély a bizonyításra. Amikor megtudtam, hogy a Wolfmother ismét nagylemezt ad ki, én drukkoltam nekik a legjobban, hogy ismét győzedelmeskedjenek.

A 2014-ben megjelent New Crown minden volt, csak éppenséggel jó nem. Biztos bejött valakinek a polírozatlan, koszos, demószerű hangzás - a netes kommenteket olvasva, bizony, voltak ilyenek -, de én a fejemet fogtam tőle. Igénytelen lemezként maradt meg emlékezetemben és ez egy számomra ismeretlen bandánál nem is lenne akkora trauma, de Andrew Stockdale bandáját kifejezetten bírom, így sajnos súlyosabban éltem meg.


A Victorious meghallgatása előtt azért bennem volt még a félsz, habár akkor már túlestem a beharangozó nótán, a címadón és az megnyugtatott, hogy most perpillanat nincs gond. A dal tetszetős, szerethető és a régi hangulatot hozta vissza. És ami a legfontosabb: jól szólt! Mintha stúdióban vették volna fel, nem pedig egy Sharp kazettás magnóra; lehet ebből még egy hallgatható lemez? Szerencsénkre lett, sőt, annál egy picit több is, bár az első kettőt ez sem múlja felül. Ugyanakkor meg teszek rája, újra itt az Anyafarkas!

The Love That You Give
Kő még nem esett le akkora a szívemről, mint amikor meghallottam az első taktusokat. Ahogy írtam feljebb, ismét bitangul szól, de velejéig Wolfmother. Végre nem egy amatőr, gimnáziumi zenekar borzolja az idegeinket és hallószerveinket, hanem egy profi banda, egy tökéletesre csiszolt dallal, ami bár kicsit rövid, szépen elindítja a bulit!

Victorious
A felvezető sláger, ami kapott egy nosztalgikusan gagyi klipet (legalábbis gondoljuk így), de maga a nóta kifejezetten pöpec! Felemelő a dallamvilág, megvannak a jellegzetes ismertetőjegyek; lehet nincs sok újdonság benne, de nekem ennyi elég a New Crown után!


A "Victorious" című szám videoklipje

Baroness
Azért a megszokott dolgok mellett akadnak kísérletező hangvételt megütő számok is, még ha nem is szakítják szét a korlátokat. A magasztos, énekelhető, könnyed refrén mellett a verzék másfajta hangulattal operálnak, és ez a kettősség remek egységbe forr össze.

Pretty Peggy
Amennyiben ez a szám csak egy egyszeri kirándulás volt a slágeresebb, rádióbarát mezőkre, akkor bocsánatos "bűnként" fogom fel. Egy teljesen átlagos popdal, a stílustól megszokott klisékkel, nem Far Away szinten. Sem zeneileg, sem szövegileg nem lép túl a sablonokon, ellenben kellemes és dúdolható, és mivel egyedüliként szerepel ilyen a lemezen, eltűröm. Csak ne nickelback-esedjünk el, kérem szépen!

City Lights
A koszosabb hangzás kedvelőinek itt van ez a dal, ami épp csak annyira idézi meg az előző album hangulatát, amennyire még nem haragszok meg érte. Ez a furcsa dallamokat játszó, torz gitáron vehető észre, de a hangulat maradt farkasosan bohókásnak. Szerethető egyvelege két világnak.

The Simple Life
A váltakozások dala. A verzék alatt pattogunk rendesen, a refrénnél a felerősített dobok ütnek, a középrész pedig ismét csavar egyet a hangulaton. Bár hasonlatosan a címéhez, elég egyszerű szám, de működik.

Best of a Bad Situation
Ha már slágerezni kell, akkor jobb a saját utunkat járni, és születhetnek ilyen nóták. Fentebb ugye láthattuk, ha napjaink popzenéjét vesszük alapul, de jelen esetben inkább az énekes, Andrew Stockdale albuma jutott eszembe. Kellemes, vidám, felszabadult szám, amiből néha elkél.

Gypsy Caravan
Elsőre, sőt talán másodikra is egy kicsit jellegtelen dalnak tűnik és én ezt a változatosság hiányának tudtam be. Ugyanakkor a középrésznél jön egy jófajta beindulás és azzal kap egy újabb löketet a nóta, ami bizony úgy kellett neki, mint cefrének a cukor. Így a verdikt összességében pozitív kimenetelű.


Ízelítő a "City Lights" című dalból

Happy Face
Kevés meglepetést tartogat ez a szám, a második refrénnél már akár meg unhatnánk. A csodát hozó felgyorsulás ezúttal is megérkezik, ami a vontatott tempót a magasabb tartományba löki és a gitárok is változatosabb témát játszanak, de kezd már egy kicsit kényelmes megoldássá válni. Ráadásul ettől sajnos még nem lesz emlékezetes darab, mondjuk azért rossznak sem csúfolnám: maradjunk az átlagosnál.

Eye of the Beholder
Az albumot végül ismét egy tipikus Wolfmother szám kerekíti le. A hangulat picit elvontabb, ez szerencsére jól sült el. A dalszerkezet a szokásos sémát követi, most viszont nem zavar. Tudom, nem vagyok következetes, de ha a nóta többi része is rendben van, akkor nem ebbe kötök bele.

Kevesellem a 10 nótát, szerintem a 12-13 az ideális szám egy lemezre, de most óvatosan mérem az odaszúrásokat. Van még hova visszavergődni, de a New Crown fiaskó után a Wolfmother ismét megtalálta a helyes útirányt. Most már csak kitartás kell, még több és még jobb dal, az újítások, kísérletezések meg legyenek finomabbak, a bandához hűbbek. Nem hiszem, hogy ez sok lenne, és mivel látom, hogy tudnak a srácok, én megelőlegezem a bizalmat és egy magasabb pontszámmal díjazom az albumot, mint amit az előző album nélkül adnék. Csak aztán szolgáljanak is rá!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!