Ha Mohamed nem megy a hegyhez.... jól teszi! (Aljas Nyolcas)

Írta Barbó Dátum 2016-01-19 17:56 Hozzászólás 0 Olvasta 513 | Rovat: Kritika »

Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretnék békességben, szerencsében és egészségben gazdag, nagyon boldog új 2016-os évet kívánni mindenkinek, illetve megköszönni, hogy írásaimat becsületesen elolvassátok alkalomról-alkalomra! Bár nem vagyok az év eleji fogadalmak híve, de azt megígérhetem, hogy minden erőmmel igyekszem majd az egyetem mellett aktív lenni cikkek, mixek és fotók terén is. De ne szaladjunk annyira előre, nem hajt a tatár, adjuk meg a módját az esztendő első általam felvázolt témájának.

Quentin Tarantino nevét bizonyára mindenki hallotta már, netalántán látta is már egy-két filmjét. Pályafutását az 1980-as évek végén kezdte meg és bátran állíthatjuk, hogy az ezredfordulóra már beírta magát a történelembe színészi játékaival, de főleg az egyedi forgatókönyveivel és sajátos rendezésével. Kinek ne lenne ismerős a Ponyvaregény vagy a Django Elszabadul című nagyjátékfilmje. Páratlansága abban rejlik, hogy filmjeivel leköt, elgondolkodtat, néha (na jó, inkább gyakran) elborzaszt, de ugyanakkor fanyar humorával elszórakoztat. Ebben az őrületes, rohanó világban lassan elképzelhetetlen lesz, hogy az emberek leüljenek és órákig csak gondosan átgondoljanak egy-egy témakört. Alapvetően én is nehezen ülök végig egy-egy több órás alkotást, a vontatottsággal sem vagyunk túl jó barátok, de gondoltam, a már említett Django után adok egy esélyt a legújabb munkájának, amely az Aljas Nyolcas címet viseli.


A történet nagyon egyszerű. Főhőseink között találunk fejvadászokat, egy állítólagos seriffet, hóhért, banditát, polgárháború emlékétől szenvedő tábornokot, illetve egyszerű hétköznapi embereket is. Wyoming erdős területe egy hatalmas hóvihar útjába kerül, ami miatt Minnie boltjába (tulajdonképpen vendéglőjébe) kényszerülnek Red Rock-ba tartó szereplőink. Legnagyobb meglepetésükre 4 idegen fogadja őket a viseltes faházban. Az egyik fejvadász, Jonh Ruth (Kurt Russel) egy értékes szökevényt, Daisy-t igyekszik bitófára juttatni, így nem igazán örül a váratlan vendégeknek, mert az a sejtése támad, hogy valamelyikük szövetkezett a nővel. Így a másik fejvadásszal, Marquis Warren őrnaggyal (Samuel L. Jackson) egyezséget köt és éberen figyelik a körülöttük lévőket. Szó szót, tett tettet követ, a feszültség egyre nő és hamar rájön mindenki, hogy senkiben sem lehet megbízni...

Először is azt kell tisztáznunk, hogy ha valaki nem kedveli a lassan kibontakozó, durva kifejezésekkel és polgárpukkasztó humorral színezett, feszültséggel teli, vérben és verejtékben tocsogó filmeket, akkor semmiképp ne kezdjen bele, mert vagy idő előtt megunja, vagy utána három napig émelyegve éli mindennapjait. Nem ellene szeretnék beszélni, mert nekem személy szerint tetszett, de azért egy elég széles skálájú közönségnek nem ajánlanám. A másik végletnek pedig nagyon. De miért is?


Először is a téma/témák, amit körbejár aktuális és mindig is az volt, egyszóval örökérvényű, ugyanakkor sokszor elsiklik felette a figyelmünk. A bizalmatlanság, az előítéletek, a kegyetlenség kerül terítékre. Szó szerint bele tudtam magam élni abba, amit ők éreztek. Ebben nagyon sokat segített a hihetetlenül jó és élethű képi világ és az általa teremtett atmoszféra, ami már sokszor egyetlen ugrással lépte át az amúgy nagyon magas tűrőképességgel rendelkező határomat. Egyszerre akartam a fejemet a moziban a szék alá helyezni és rászegezni a vászonra egy-egy akciójelenetnél. Nem, nem kell megijedni, nem vagyok nagy rajongója az erőszaknak, úgyhogy ülj vissza szépen arra a székre, MERT OLYAT KAPSZ, HOGY ..... khm.... illetve...akarom mondani....csillámpónik...mindegy.

A legnagyobb elismerést tőlem (már, ha ez számít valamit) a színészek kapják. Eszméletlen, hogy mindegyikőjük mennyire jól hozza a saját karakterét. Persze, ez várható volt, hiszen olyan nagy neveket tisztelhetünk közöttük, mint Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Jennifer Jason Leigh, Tim Roth, vagy Michael Madsen, csak, hogy párat megemlítsek közülük. Egyszerre árad belőlük önbizalom és bizalmatlanság, nyugalom és feszültség, jó kedély és keserűség, amely rásegít, hogy nézőként mi se jöjjünk rá semmire hamarabb, mint ahogy ők maguk. Szerintem ha a végkifejlet tudatában még egyszer megnézném a filmet, ugyanúgy izgulnám végig, mint amikor először láttam. Fantasztikusak, hatalmas piros pont jár nekik. Külön szeretném kiemelni és megdicsérni a magyar szinkronstúdió munkatársait, szerintem remekül válogatták össze a szinkronszínészeket, akik szintén elismerésre méltó munkát végeztek. Végül, de nem utolsó sorban feltétlen megemlíteném Ennio Morricone ismételten és sokadjára remek színvonalú alkotásait, amelyek még egyedibbé teszik magát a filmet, annak ellenére, hogy a legnagyobb tisztelettel hozzátenném, véleményem szerint nem bírnak olyan jelentős energiával, mint leghíresebb darabjai.


Összefoglalva tehát, ha valaki ismeri és szereti Tarantino stílusát, akkor neki mindenképpen ajánlanám. Nem maradnak elvarratlan szálak, gyönyörű, de hosszan elnyúló íve van a filmnek. Ne érezzük időpocsékolásnak azt a közel 3 órát, merjünk kikapcsolódni, elgondolkodni, átélni és meghökkenteni saját magunkat, ezzel is kicsit stimulálva a folyton leterhelt agyunkat. Utána igyunk meg egy bögre forró teát, vagy egy pohár bort (kinek mi tesz jót, ugyebár) és nyugtassuk meg elménket, hogy képesek legyünk visszatérni a megszokott mindennapokhoz.

Végül egy Benedek István idézettel búcsúznék:
"A bizalmatlanság néha jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet."

Köszönöm a figyelmet!


Az Aljas Nyolcas angol nyelvű előzetese


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!