Nosztalgia, hagyjál békén!

Írta Pactolous Dátum 2015-06-17 22:55 Hozzászólás 0 Olvasta 688 | Rovat: Gőzkieresztő »

Az elmúlt napokban többször rám talált egy szörnyeteg. Igazán alattomos fattyadék, mert jófiúnak álcázza magát, holott gonosz a drága. Hol kellemes légkör kíséri jöttét, de olykor keserédes hangulat lengi körbe, és ha befészkeli magát a testembe, akkor régészeti alapossággal kaparja ki belőlem az érzelmek széles spektrumát. Ha pedig ezek előtörnek, akkor foglalkoznom kell velük. Üdvözöllek ősellenségem, nemezisem! Üdvözöllek nosztalgia!

A legtöbb ember üdvözölve fogadja a nosztalgiát, hiszen alapjáraton szívderítő emlékeket idéz fel bennünk: történeteket, játékokat, embereket, érzéseket, stb. Minden szidalmam ellenére én is kedvelem a múlton való merengést, mert olyan korszakokra emlékezhetek vissza, amikor még gondtalan voltam, bohó és fiatal (na, megszólalt a nagy öreg, itt a másik ellenségem, a kapuzárás is...). Haverokkal együtt sztorizgatunk a régi időkről, régi zenékről, hogyan szórakoztunk, mit játszottunk, min nevettünk, mit néztünk, mit ettünk, hol voltunk; ezek igenis jó dolgok.

Mégis a nosztalgiának ott van az a része, amit a bevezetőben is említettem: a keserédesség. Amire visszaemlékezünk, már elmúlt. Persze képesek vagyunk arra, hogy új emlékeket gyártsunk (bár belegondolva, hogy a legtöbb szombat estém miképp is telik... hagyjuk!), de nézzünk szembe a makacs tényekkel, azok már nem ugyanolyanok. Nem abban a korban vagy már, nem az vesz körbe téged, ami akkor. Ha ma megnézel egy remek filmet, HD minőségben a mittomén-milyen lejátszódon, az príma, hívj meg engem is légyszi! De mekkora királyság volt már egy videokazettát betenni a lejátszóba és sokadjára megnézni a kedvenc mesédet/mozidat!

Ilyen "bezzeg régen..." ömlengésektől roskadozik az internet, nem is állnék be a sorba, nem erről írnék. Pár hete a nosztalgia egy sötétebb formája is megtalált. Végre sikerült eladni pár éve elhunyt nagymamám vidéki lakását, ami tulajdonképpen - financiális nézőpontból - egy jó hír. Belegondolni, hogy most már soha többet nem tehetem be a lábam abba az udvarba, házba, szobába, ahová megannyi szép emlék köt... pusztító hatású. Szerencsémre én hiányoztam a tranzakció lebonyolításánál, így annak is megvan pár éve, hogy utoljára lent voltam, így nem kellett újból szembesülnöm azzal a lakással, azzal az érzéssel, hogy ezt most kéne örökre bevésni a memóriámba. Mégis, amikor Barbó mesélt róla, megint előjöttek a múlt hívóképei, az "és arra emlékszel...?"-sztorik, nagypapám (akire sajnos már csak halványan emlékszem) és nagymamám, az onnan elhozott tárgyakról nem is beszélve.


Ha ez nem lett volna elég, egy kevésbé megrendítő, de ugyanúgy nosztalgikus heppöning kavart fel, ez pedig a szobám kipakolása. Nem, nem költözés, csak festés, meszelés, kábelezés (nem az a fajta...). Ehhez viszont, ahogy írtam, teljesen meg kellett tisztítanom nem túl méretes szobámat minden mozdíthatótól. Ilyenkor is talál az ember olyan tárgyakat, amikbe bele se gondolt, hogy még megvannak. Máig nem értem, hogy került a padlószőnyeg alatti padlószőnyeg alá balatoni képeslap, régi jegyzet és legalább 8 forint (2 forintosokban of course...). Egyszer egy összejövetelen sikerült egy régi számológépet végső nyugalomba helyezni, nem túl ortodox módon (a miértekre ne keressünk választ, sőt, kérdéseket se tegyünk fel). Szoktam azzal viccelődni, hogy a mai napig találok még billentyű darabokat takarításkor. Azt hittem, hogy többet már nem fogok: a nagy frászparipát! Ennyit a túlzásokról...

A rengeteg nevetséges dolog mellé társultak még idegesítők is. Kénytelen-kelletlen, de homlokon csap a felismerés, hogy mennyi kacatot vagyok képes megőrizni, vagy éppen mennyiről megfeledkezni. Elképesztő mennyiségű szir-szart találtam, nagy többségüket még ki sem válogattam, csak bedobozoltam őket, majd a visszapakolásnál sort kerítek rájuk, az lesz még szép... Ősellenségem pedig nem kímél itt sem: figyelmeztet, hogy ki is voltam anno, milyen cuccok határoztak meg engem, neveltek, terelgettek, szórakoztattak és hogy most mennyire feleslegesek. Ott van például a teljes, több éven át gyűjtött Tudás Fája magazin (kezeket fel, ki emlékszik rá?). 12 dosszié, sok-sok témakör, aki ismerte és vette, annak nem kell magyaráznom, hogy mennyi helyet foglal el. A bal sarokban ő, a másikban az internet. Ki lesz a győztes? Csak azért nem kerül a papírgyűjtő konténerbe, mert a belefektetett időt, energiát, pénzt valahogy vissza kell hoznia! Én várok, adok neki időt...


De ott vannak például azok a gyerekkönyvek, amiket gyakran lapozgattam, olvasgattam még tejbepapi fogyasztóként. Vagy a Garfield, Donald Kacsa képregényeim, amiket olyan vastagon lepett be a por, mint Damu Rolandnál az illemtankönyvet. A tudat, hogy mennyire imádtam, mennyiszer olvastam át őket, és hogy ez most már valószínűleg soha többet nem történik meg elszomorított. De nincs mit tenni, gyakorlatiasnak kell maradnom, hogy egyáltalán beférjek majd a szobámba, ne pedig csak gyerekkorom mauzóleuma legyen, amit alkalomadtán kívülről megcsodálhatok. Szomorú? Az. Túllépek rajta? Persze. Hiszen ott várnak a garázsban azok a cuccok, amiket vissza kell pakolnom, amiket jelenleg használok, amik a mostani énemet formálják, alakítják.

Szóval ilyenkor utálom a nosztalgiát! Csillagos, meleg nyári éjjeleken, zenét hallgatva, egy kis bort magamba lötykölve rám törhet nyugodtan! Ellenben ha fáj, ha el akar ringatni, de nem szabad, akkor igazán elhúzhatna a fenébe!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!