Deltás gépezet (Depeche Mode – Delta Machine)

Írta Pactolous Dátum 2013-04-12 13:01 Hozzászólás 1 Olvasta 1101 | Rovat: Kritika »

Megjelent a Depeche Mode új nagylemeze. Nem kell ezt túlragozni, ennél frappánsabb, jobb, tömörebb felütést amúgy sem lehetne találni, már csak azért sem, mert szerintem mindenki tudja kikről is van szó. Így aztán hagyjuk is a köntörfalazást, csapjunk a lecsóba! Lássuk, hogy mit is hoztak össze az öregek Delta Machine néven!

A Depeche Mode az egyik kedvenc zenekarom, de még a kedvencek között is előkelő helyet foglalnak el. Így aztán elfogultság nélkül nehéz is, de talán nem is akarok írni; engedtessék meg most egy kis szubjektív kritika. Annál is inkább, mert nagyon zavar, hogy a lemezt sokan nem kezelik úgy, ahogy ildomos lenne. Tudjuk jól, hogy a 80-as évek – hacsak nem találják fel végleg az időutazást – már soha nem térnek vissza. Sem a 90-es évek. Így teljesen felesleges ugyanazt az érzést, hangulatot várni egy 2013-as albumtól, mint mondjuk egy Violator-től. Ha már mindenképp hasonlítgatni szeretnénk, érdemes az Alan Wilder utáni időszak lemezeit sorba venni (Ultra, Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe). Aki ezen korongokat már nem szerette, jobb ha csak óvatosan közelít a Delta Machine-hez. Ellenben akik szerint Alan kiválása után is születtek jó albumok, kiváló slágerek (mint ahogy pl. én is gondolom), azoknak az új dobás valami egészen mást fog nyújtani.


Azt tudjuk már egy ideje, hogy a producer ismét az a Ben Hilier, aki előző két lemez hangzását is jelentősen meghatározta. A master munkálatokat azonban Flood vette kézbe, aki a Violator és a Songs of Faith and Devotion albumoknál bábáskodott. Ha hozzávesszük, hogy Martin és Dave is ezen lemezek hangulatához hasonlította a mostanit, akkor bizony érthető, miért is volt a szokásosnál felfokozottabb a várakozás. Én mondjuk kicsit féltem, hogy Martin minimál techno mániája (lásd. az ex-DM-es/ex-Yazoo-s/Erasure-ös Vince Clark-kal megalapított VCMG formációt) rányomja majd a bélyegét a dalokra. Attól is tartottam, hogy a 3. Ben Hilier-es produkció még inkább lecsupaszítja a számokat, elveszítve mindenféle mélységet. Ez főleg akkor aggasztott nagyon, amikor meghallottam az Angel című dalt, amit az első sajtótájékoztatón bemutattak a fiúk. Persze aztán hamar elillant mindenféle negatív gondolat, hisz az Angel remek a maga módján, aztán kijött az első kislemez is, a gyönyörű Heaven, majd betekintést nyerhettünk pár dal élő verziójába is a Lettermann Show jóvoltából. Lényeg, ami a lényeg: elképesztő kíváncsisággal vártam a Delta Machine-t, és példátlan tartással kerültem el mindenféle kiszivárgott sample-t, dalrészletet, ami elronthatta volna a meglepetést.

És, hogy mit is kaptunk ehhez képest? Egy igen sötét, majdhogynem slágermentes, itt-ott kísérletezgető, határfeszegető, amott meg múltidéző albumot. Elsőre a katarzis bizony elmaradt; csak ültem a dalok felett, és nem tudtam mit is gondoljak. Második, harmadik hallgatásra értek be a számok, akkor esett le, melyik mit és hogyan akar elmondani, valamint a lemez íve is kezdett kirajzolódni. Ennek tükrében bátran állíthatom, hogy egy újszerű, ismét előremutató, örömalbumot kaptunk, ami nem hoz szégyent a csapatra, és bátran odatehető az életműbe. Érződik rajta, hogy a srácok nem akartak kiizzadni egy újabb slágergyűjteményt, nem vállaltak kompromisszumot: csak zenéltek. Épp ezért mondom: senki ne keressen Strangelove-okat, meg Enjoy the Silence-eket, mert nincsenek! Ezek a számok máshogy működnek, máshogy hatnak! De lássuk is sorban őket!

Welcome to My World
Nem is tudom mikor kezdődött utoljára ilyen sötét dallal egy DM lemez; ezt nem csak a hangszerelésre értem, de a dalszövegre is. A darkos, zajos basszusok vészjóslóak, a refrénnél előjövő vonósok szintén, utóbbiak mégis felemelik a dalt. Üdvözöllek a világomban! A drámakirálynők és az ördög is eltűntek, és ha maradsz egy kicsit, akkor behatolok a lelkedbe, belevérzek az álmaidba, belesírok a szemedbe, kinyitom a végtelen égboltot és a törött szárnyaiddal repülök! Libabőr, komolyan mondom: ha a hátad beleborzong a gyönyörbe, akkor tudod, ez egy jó dal! Egyedül a refrén utolsó sorainál jelentkező vokálsáv késés az, ami zavar engem, amúgy viszont rendkívül erős kezdés!

Welcome to my world
Step right through the door
Leave your tranquilizers at home
You don't need them anymore

Angel
Az első szám, ami kikerült az albumról, igaz csak egy stúdió munkákat megörökítő montázs erejéig, tehát kislemez nem lett belőle, és klip sem készült hozzá. A némiképp az I Feel You-ra hajazó dal azonban így is nagy kedvenc lett, pedig ez is kifejezetten sötét darab. Már ahogy kezdődik, az nem semmi: mint egy visszafogott dzsinn, amelyik hatalmas erővel készül kitörni a palackból. Erre jön Dave TV-s prédikátorokat idéző éneke (a szöveg ismeretében nyilván ez sem véletlen), amire először azt hittem, hogy csak demózenére történő hablatyolás, de nem, komolyan gondolták :). A lenyugvó refrén utáni ütemes beindulás hatalmas: mintha változna is a harmadolós ritmus, de mégsem. A végén ismét csendesülés, de csak úgy, darkosan, Depeche módon (hehe…); amennyire szokatlan volt, annyira szerettette meg magát velem.

Oh, leave me here forevermore
I've found the peace I've been searching for

Heaven
A lemezbeharangozó kislemez szerencsére sikeres lett, nemcsak a rajongók körében, de a listákon is. Nem meglepő, ugyanis eléggé szokványos pop-ballada lett belőle, már ami a dallamvezetést illeti. Persze az a szükséges plusz ott van Dave és Martin hangjában, Martin szövegeiben, gitárjátékában, a vázalkotó zongora csillogásában és úgy az egész hangulatban, ami belengi a dalt. Érdekes, hogy kis múltidézés itt is fellelhető: aki igazán szemfüles, kihallhat a dal elejéből olyan dobhangokat, ami a legeslegelső DM lemezen sokat szerepelt. Nincs mese: ez a szám úgy gyönyörű, ahogy van!


I dissolve in trust
I will sing with joy
I will end up dust
I’m in Heaven

Secret to the End
A Playing the Angel lemez óta tudjuk, hogy nincs új album Dave által írt dalok nélkül. Ezúttal az énekesnek Kurt Uenala segített, aki már Dave Hourglass című albumán is segédkezett (de vokálozott pl. Moby-nak is). Ez a szám elsőre nem nagyon fogott meg, a szerkezete olyan összevisszának tűnt, a hossza is picit el van nyújtva, meg hát azért Martin jobb szövegeket ír. Sokadik hallgatásra azonban megszerettem a szellemes vokáltémát, a végén az instrumentális durvulást: szóval beérett. Nem nevezném Dave legjobb dalának, ugyanakkor nem szabad leírni elsőre!

Did I disappoint you
I wanted to believe it's true
On the book of love
was not enough
to see us through the problem
Should have been you
If it hadn't been me

My Little Universe
Az érzelmek spektrumán nagyjából az összes létező jelentkezett nálam ezt a dalt hallgatván. Megkockáztatom, hogy ilyen elborult, elvont, elvetemült számot még nem írt a DM (egy fórumon valaki a ’82-es Monument-hez hasonlította, és ez nem is hülyeség). A lehető leglecsupaszítottabb hangszerelés, megbolondítva mindenféle prüntyügéssel, 8-bites hangfoszlánnyal, félelmetes effektekkel, acid(!) levezető résszel… huhh! Mintha egy elmezavaros balladáját hallanánk, aki a saját kis univerzumába menekül el, tökéletes csendbe burkolózik, és senkit nem enged be (kis Pink Floyd – The Wall áthallás azért befigyel, nem?). A refrénnél kezd igazán kísértetiessé válni, amikor a „No One” sorok megérkeznek, itt ugyanis a hangvétel egészen fenyegetővé módosul. Aztán a végén a totális elborulás: frenetikus. Őszintén csodálom a zenekar bátorságát, hogy egy ilyen dalt megírtak és kiadtak, mert nehezen emészthető, de ha képesek vagyunk együttesen értelmezni a különböző részeket, megkedvelteti magát!

Here I am king
I decide everything
I let no one in
No one
No one
No one

Slow
Aki eddig azon törte volna a fejét, hogy miért is hívják Delta Machine-nek a lemezt, annak most érkezett el a magyarázat. A Delta a delta blues elnevezésű stílusra utal, ez a fajta blues a legrégebbi, a legősibb (tudjátok, az a klasszikus faház előtt, hintaszéken pipázgatva éneklős). A Machine pedig ugye gépet jelent, ami a srácoktól nem idegen, lévén elektronikus zenét játszanak. Tegyük össze a kettőt, és megkapjuk a mostani számot, a Slow-t. Lassú (mily meglepő), vontatott, de mégis magával ragadó, erotikától túlfűtött, blues-gitárral végigtámogatott nóta, amibe egyes-egyedül a refrén néhol kissé hamiskásnak ható sorai rondítanak bele. Ez utóbbit leszámítva egy remek, szemtelen, Ultra-korszakot idéző dal, ami már igazán hiányzott a DM-től.

It's tempting for fools to rush in
When something's so good why should we rush a thing
It's a sin
Slow, slow, as slow as you can go
That's how I like it


Az "Angel" című dal, stúdióbéli felvételekkel


Broken
Ha nagyon muszáj lenne kiválasztani a lemezről azt a számot, amit a legkevésbé sikerült megszeretni, akkor erre tenném a voksomat. Ez a Dave & Kurt által írt dal egyáltalán nem rossz; kellemes, retrós hangzásával, dallamos refrénjével, Dave meglepően mély hangjával bele tud mászni a fülbe, számomra mégis kissé laposkás. Slágeres szeretne lenni, de annak nem elég erős; a szöveg mélyen szántó akar lenni, de annyira nem lett az. Összességében csak azt lehet felróni neki, hogy a lemezen vannak nála sokkal-sokkal jobbak, így elveszik a szürkeségben.

You see the friend that I knew
can not be found
Replaced by another
Wearing his crown


The Child Inside
Elérkeztünk az első, és ismét az egyetlen Martin által elénekelt dalhoz (persze csak ha az 1 CD-s változatot nézzük). Meglepve tapasztaltam, hogy az első kritikák és egyes rajongók mennyire leírták ezt a számot, pedig szerintem egyáltalán nincs baj vele; tipikus Martin-szám. A második szólóalbumán, a Counterfeit 2-n is ilyen hangulatú dalok uralkodtak, és engem ez a fajta világ elandalít, megnyugtat. Még a kissé nyálas cím ellenére sem tudok a mondanivalóba belekötni, szóval mind zeneileg, mind dalszövegileg is bejön a nóta. Kifekszünk a csillagos ég alá, a fűbe, és elmerengünk azon, hogyan is halt meg bennünk a gyermek.

I can hear that dreadful overflowing sound
And watching from afar I see a child is drowned
The child inside your heart


Soft Touch / Raw Nerve

Ha mégis lett volna valaki, aki elaludt volna az előző tételen, most felrázódhat: ezzel a dallal a DM bebizonyította nálam, hogy képesek humoros zenét szerezni. Kis blues-felhang itt is beköszön, de a szétdobolt, komolytalanra (nem gyerekesre!) vett figura egy pergős bulinótát eredményezett. Nekem speciel mindig mosolyra húzódik a szám az „Oh brother…” résznél, eszméletlen jól eltalálták ott a hangszíneket, akárcsak a dal végén a „befejeztük, vagy mégsem” újraindulásnál. Kockázatos ötlet volt ez a szám is, de bejött!


I'm thinking
If you're sinking
Then I'll drown
I've got a confession
Your depression
Will take me down

Should Be Higher
A Dave / Kurt páros utolsó dala a lemezen (a 2 CD-s változaton még lesznek azért) és azt kell, hogy mondjam nekik sikerült az egyik legdepeche-esebb számot összehozniuk. Színtiszta szintiparádé, gitárok sehol, a hangulat sejtelmes, a tempó mufurc, a refrén érdekes (az élő változatnál azért néztem, hogy ebből mégis mi lesz), a hangszínek kiválasztása pedig telitalálat! Kellően elmélyült a hangszerelés is, de azért van egy-két vezérfonal, amiben kapaszkodót lelhet a fül. És szerencsére a dalszövegnél is fejlődés vehető észre, Dave remek szóképekkel operál. Nincs mit tenni, egy újabb kiváló darabbal van dolgunk.

Your lies are more attractive
than the truth
Love is all I want


Alone
Ezt a dalt viszont szerintem semmi sem tudja überelni. Igazi, dark-os, elvont DM hangzás! A sötét hangszerelés hibátlanul illeszkedik az elkeseredett szövegekhez, a dallamok pedig behatolnak a gerincvelődbe, hogy onnan indítsanak el egy újabb libabőr-rohamot. Minden porcikájában tökéletes, egyedül azt sajnálom (de nem hiányolom), hogy nincs egy normális dobalappal ellátva. Ha meg lenne, most egy új DM slágert üdvözölhetnénk benne; persze ki tudja, volt már rá példa, hogy egy picit átdolgozzanak egy számot az új kislemezre. Mindenesetre nem győzöm hangsúlyozni: zseniális dal! Ezért imádom őket!

I was there when you needed me most
I was there when you wanted me least
I was your father, your son, and your holy ghost and priest



Soothe My Soul
Ha már megemlítettük a kislemezeket, az már biztos, hogy a Heaven-t ez a szám fogja követni a sorban. A nosztalgikus, régi, Corbijn-féle klipeket idéző videó már el is készült, fellőtték már a videó megosztó portálokra. A dal pedig… nos, ahogy Fletcher fogalmazott: bármennyire nem kedveli sokszor Martin a szakma poposabb oldalát, most sikerült egy vérbeli popdalt megírnia. Lüktető, koszos, blues-os nóta, kevés, de kanos dalszöveggel, azaz buliba, koncertre termett darab. Kevés darabból rakták össze, így kicsit blokkszerűnek hathat, de az érdemeiből nem von le semmit, miszerint ez egy újabb remek DM bomba!


I'm taking my place
by your side
And I'm not leaving
until I'm satisfied
Theres only one way to soothe my soul

Goodbye
Ennél egyértelműbben nem is lehetne jelezni, hogy itt az album vége. A blues jegyében búcsúznak a fiúk, kis Dream On, I Feel You és Clean áthallásokkal, de ne haragudjunk meg ezért, hisz ez a lezárás teljesen méltó a Delta Machine-hez. Reméljük ez a Goodbye nem végleges, és nem azért ismétlik annyiszor a végén!

It was you that took my soul
And threw it in the fire
And tamed it in the rapture
And filled me with desire
Now I'm pure
Now I'm clean
I feel cured and serene in you

Érdemes még szót ejteni a 2 CD-s változat bónusz dalairól is, annál is inkább mert van közöttük egy-két kuriózum. A Dave és Martin által közösen írt Long Time Lie például kifejezetten mesteri. Azt gondolná az ember, hogy ha ezek ketten külön-külön is képesek a lehetetlenre, akkor a közös munka valami éterit, emberi ésszel felfoghatatlant alkot. Nos, a Sounds of the Universe-n már hallható Oh Well megmutatta, hogy ők ketten inkább más irányba mennek ilyenkor, de a mostani számuk sokkal inkább hű a DM-hez. Inkább a szavakkal és az effektekkel játszanak, ezek alkotják meg a dal hangulatát, csak rá kell érezni erre és csodás élményben lesz részünk (pedig a szám egyáltalán nem pozitív hangvételű). A Dave / Kurt páros a Happens All the Time-mal és a Heaven maxiról ismerős All That’s Mine-nal ajándékozott meg minket a bónusz szekcióban. Előbbi nagyon-nagyon demó-feeling: a gagyi dobok és a túlságosan is kötött akkordok miatt nem igazán tudtam megszeretni. Utóbbival már más a helyzet, bár még mindig kicsit túlzásnak érzem a rajongók részéről az elájulást. Korrekt, érdekes hangszerelésű, kellemes refrénnel rendelkező szám, de nem is túl erős, szóval abszolút megérdemelt a B-oldal. Az Always-t pedig Martin sajátította ki magának, ami megint a Counterfeit 2-t idézi, de a poloskagyilkolós fajtából. Szénné torzított effektek, pálya-elveszítős Nintendo hangok, mormogós basszusok, fémesen nyikorgó énekek; erre pedig jön a Donna Summer – I Feel Love stílusában felénekelt refrén egy csodás vonóstéma kíséretében. Hát mi ez? Nehezen szokható, de innovatív szám, az biztos.

A Delta Machine egy sunyi lemez. Először elhiteti veled, hogy a Depeche Mode végleg kiégett. Másodjára megköveteli a figyelmet, megmutatja az apró részleteket, harmadjára pedig már azt veszed észre, hogy a dalszövegeket értelmezed, és együtt énekled Dave-vel a számokat. És azt hiszem ez jó is így. Ez bizonyítja, hogy itt bizony valami többet alkottak, mint egy újabb ürügyet a világ körüli turnéhoz. Felületesebb DM kedvelőknek csak is így ajánlott hozzáállni az albumhoz (a rajongóknak úgy sem kell ajánlás), ellenkező esetben elképzelhető a csalódás. Én azonban úgy gondolom, hogy a Depeche Mode ismét egy kiváló lemezt adott ki, amit még sokáig fogok újra és újra meghallgatni.

CD1
1. Welcome To My World
2. Angel
3. Heaven
4. Secret To The End
5. My Little Universe
6. Slow
7. Broken
8. The Child Inside
9. Soft Touch/Raw Nerve
10. Should Be Higher
11. Alone
12. Soothe My Soul
13. Goodbye

CD2
1. Long Time Lie
2. Happens All the Time
3. Always
4. All That's Mine


Hozzászólás
Barbi Barbi
2013-04-12 14:52
Bár van pár dolog amivel nem értek egyet, de azért jó lett :)
A Soothe my soul viszi a pálmát :)
*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!