A dívák támadása IV. (Lana Del Rey - Born to Die)

Írta Pactolous Dátum 2012-07-12 23:17 Hozzászólás 0 Olvasta 1344 | Rovat: Kritika »

Mindenféle R’n B és electro-pop szörnyszülöttek ellenére kedvelem a mai kor popzenéjét. Ez azért van, mert egyre több egyéniséget látok kibontakozni, főleg az ún. indie közegből. Független előadók emelkednek fel, sokszor a világot jelentő deszkák magasságáig. Ott van például Adele, aki már szinte idegesítően sikeres. Vagy például mostani írásunk főszereplője, az új retro-díva: Lizzy Grant a.k.a. Lana Del Rey!

A hölgyemény annyira nem számít újoncnak, hisz ha a fenti bekezdés utolsó részéből a két nevet felcseréljük, és egy E betűt átalakítunk A-ra, akkor máris megkapjuk 2010-ben megjelent, első albumának címét (igen, ez akkor így jelent meg: Lana Del Ray a.k.a. Lizzy Grant). Igaz, nem volt túl sikeres, vissza is vonták a forgalomból, hogy a figyelmet a második „első” albumra, a Born to Die-ra irányítsák. A milliomos Rob Grant tehetséges lánya, a „gengszter Nancy Sinatra” úgy isten igazából a Video Games című dalával robbant be a köztudatba. Utána pedig nem volt megállás: a telt ajkú femme fatale meghódította a világot! De mit is kell még róla tudni?


Lana zenei- és énekstílusa a múltat idézi, de egészen újszerű módon! Dalai lassúak, nagyon ritkán gyorsulnak be, tartalmaznak elektronikus, jazz-es, swing-es elemeket, leginkább az 50-es, 60-as évek filmzenéi ugranak be róluk. Előadásmódja hol szárnyaló, magas hangon prezentált, hol pedig flegma, mély tartományokban mozgó. Elismerem, szokni kell, bár engem első hallásra magával ragadott, és a mostani, tulajdonképpen második albuma még jobban tetszik, mint az első szárnypróbálgatás. Ami a legszebb az egészben, hogy Lana aktívan részt vesz a dalírásban, sőt, első videoklipjeit ő maga vágta össze különböző régi mozi- és dokumentumfilmekből, híradásokból illetve saját felvételeiből. Tehát itt egy hölgy, aki ismét megmutatja, hogy nemcsak a gondos kezek által megkreált műsztárok érdemlik meg a reflektorfényt!

Born to Die – Ahogy az a „Hogyan írjunk nagylemezt?” című könyvben meg van írva, itt is a címadó tétellel kezdünk. Gyönyörű vonósok vezetik be a dalt, hogy aztán egy szolid, fémes ritmus terelgessen minket. Ez volt a második kislemez az albumról, és egyben az első olyan dal, amihez „rendes”, nagy költségvetésű klipet forgattak Yoann Lemoine rendezésében. Rendkívül szomorú, depresszív, ugyanakkor mégis felemelő, epikus dal. Erős kezdés, de akinek már itt nem jön be a stílus, jobb, ha most kiszáll!

Off to the Races – Azért még várjon egy picit, mert ez egy lendületesebb darab! Igaz az ének itt még eklektikusabb, de a refrén újfent magával ragadó. Pulzál, szétlapít, majd meggyötörve otthagy. Nekem nagy kedvencem az albumról (és ezzel nem csak én vagyok így, hisz már egy TV sorozatban is hallottam, nevezetesen A Mentalista egyik részében).


A "Born to Die" videoklipje

Blue Jeans – A harmadik kislemez főszereplője, egyben a második profi klippel rendelkező dal. A ritmus ismét vontatottabb, a gitár viszont hangsúlyosabb; ezek adnak egyfajta fülledt hangulatot a nótának. A középrész még egy kis begyorsulást is hoz, szóval azért az összkép még simán változatos. Ismét egy remek dal!

Video Games – Talán a legismertebb száma Lanának, a lemez húzódala. Érdekes, hiszen egyáltalán nem szánták slágernek, és ha meghallgatjuk, mi is rájövünk, hogy egyáltalán nem az a tipikus, toplistákat ostromló dal. És mégis, a tömeg máshogy gondolta! Példaértékűen építkező, gyönyörű, érzelmes, lassú szám, amiből csak úgy árad a feeling! Ami Adele-nek a Rolling in the Deep, az Lana Del Rey-nek a Video Games! Zseniális remekmű!

Diet Mountain Dew – Mielőtt még végleg mély depresszióba süllyednénk, jöjjön egy fokkal könnyedebb nóta. Kicsit tingli-tangli, mégis beleillik az eddigi összképbe. Személy szerint nekem jobban bejönnek a szomorkásabb dalok, de hát tényleg nem hiányzik az az érvágás.


A "Blue Jeans" videoklipje

National Anthem – Az ötödik kislemez az albumról, ami tökéletes folytatása az előző kislemezeknek. A zeneileg bevált formulát ezúttal rapbetétekkel és gyerekkórussal dobták fel, valamint egy igazán rendhagyó videóval. A zseniális stílusérzékkel megrendezett klipben Lana Kennedy feleségeként jelenik meg, érdemes megnézni a majdnem 8 perces filmecskét!

Dark Paradise – Visszatértünk a sötétebb hangzáshoz, erre utal a cím is. Ugyanazt a receptet követi, mint az eddigi dalok, mégsem hat unalmasnak. Talán a lenyűgöző hangulat, a tempós vontatottság, a remek váltások miatt, de ez a darab is a kedvenceim közé tartozik.

Radio – Önvallomás az elért sikerekről, egy nehéz út és régi álom beteljesüléséről, némi, alig érezhető cinikus hangvétellel. Ugyanúgy lassú a tempó, de van valami felemelő a dalban.

Carmen – Újabb vallomás, vagy inkább metaforikus elbeszélés a siker és csillogás árnyoldalairól. Csak promóciós kislemezen jelent meg, de azért egy régi stílusú, Lana által összevágott videoklip készült hozzá. Rendkívül szuggesztív dal, érdemes odafigyelni a dalszövegre!


A "National Anthem" videoklipje

Million Dollar ManLana talán ebben a dalban képviseli a legmeggyőzőbben ezt a régies, 50-es éveket idéző stílust, amit felvett. Ha klasszikus hangszerekkel lenne előadva, simán el tudnám képzelni egy korabeli bárba: cigaretta- és szivarfüst a levegőben, amit megvilágítanak a színpadi fények, miközben hosszú, piros estélyiben ott áll a színpadon Lana, és keservesen énekli el ezt a balladát. Egyszerűen remek!

Summertime Sadness – Ki tudja hányadik kislemezes nóta, sokadik, az már biztos. Ez is teljesen megérdemelten került ki ebben a formátumban, hiszen slágeres, még könnyednek is mondható. Persze csak olyan komótos, Lana-féle keretek között. Szintén nagy kedvencem, de hát melyik nem az eddig?

This Is What Makes Us Girls – Utolsó dal, ami sok meglepetést nem hoz formailag, talán egy pöppet lendületesebb, de ne várjunk 160 bpm-es hardtechnót. Hangulatilag és szövegileg is kiváló levezetője az albumnak, bár a lezáró jelleg nem hatja át annyira. Ez azonban nem zavaró, az viszont már inkább, hogy a formula kezd uncsivá válni. Még szerencse, hogy itt a vége.

A szokásos bónusz dalokról most csak annyit, hogy abból a 3 dalból 2 teljesen új, a Without You és a Lucky Ones. Utóbbi egy kifejezetten szerethető, pozitív dal, előbbi viszont egy a sok közül, bónusz szerepe érthető. Ami pedig kimaradt, azok számára lehet ismerős, akik belefutottak Lana első lemezébe, ugyanis ez a Lolita, igaz már sokkal érettebb, teltebb hangszerelésben. Érthető, hogy nem került fel a nagylemezre, teljes értékű dalként, de kár is érte, mert rendkívül egyedi hangulatú számról van szó.


A "Video Games" videoklipje

Azt hiszem nem kell különösen továbbragoznom, vagy összefoglalnom érzéseimet erről a albumról. Számomra 2012 egyik legmeghatározóbb poplemeze, Lana pedig felkerült a „rá oda kell figyelni!” címkével ellátott előadók közé. Hangzása, ha nem is egyedülálló, de ügyesen felépített, a dalai nagyszerűek és stílusosak, és persze van még hova fejlődni, főleg a változatosság terén (meg az élő produkciókra is ráférne egy kis evolúció; Lana, ne félj énekelni!), de – és most visszakanyarodok a bevezetőben említettekhez – ő is egy olyan új csillag, amit egy jó darabig nem is szeretnék hulló formában látni. Zaklatott nyugodtság és letisztult őrület. Aki nem fél ezektől, annak tudom ajánlani Lana Del Rey-t!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!