Kiútkeresés

Írta Papa Dátum 2009-12-07 21:15 Hozzászólás 0 Olvasta 1007 | Rovat: Elmélkedések »

Lehetőségek... oly sok lehetőség...

A forró vízbe áztatott alkarokat a vékonyka kis penge felszántja, éppen csak a csukló alatt, határozottan, mélyen hasítja ketté a bőrt, és mar bele a húsba. Elér egészen az ütőerekig, és a vágáson keresztül szabadjára engedi az éltető folyadékot, a vért, mely azonnal vegyülni kezd a vízzel, színt adván a színtelen anyagnak. A két röpke pillanat után jön a zsibbadás, s a szív egyre csak pumpálja és pumpálja a vért, pótolni akarván az elvesztett mennyiséget, mindhiába. A vérveszteség, a látvány és a véglegesség tudata által keltett sokk, hamarosan álomba ringat, és onnan már nincs visszaút.

Az első pirula. Egyszerre csak egy. Egy korty alkohollal. Ám egyesével nyelni hosszú, túl hosszú. Jön hát az első marék. A fulladozás, ahogy az apró tabletták igyekeznek eljutni a gyomor felé. Az alkohol segít. A fájdalom múlik. Egyre könnyebb. A dobozkák is kiürültek már. Az üveg még félig teli. Már félig üres. Szemet lehunyni. Nem gondolkodni. Csak hányni nem szabad, mert akkor elölről kellene kezdeni. Minden elfogyott. Minden üres. A padló hideg.

A szék kilendül a lábak alól. Az erős kötél megfeszül, szorosan ölelve magához a nyakat. Szorosabban. Még szorosabban! A család, a barátok, a szerelmek sem öleltek így soha. Nem volt elég nagy a zuhanás. Az ölelés hosszúra nyúlik, mint amikor egy férfi és nő utoljára bújik össze, mert már tudják, egyikük sosem tér vissza. A levegő áramlik befelé, de az ölelő kötélen nem jut át. Nincs itt neki helye! Nincs rá szükség. Az oxigén nem szívesen látott vendég. A kötél nem osztozkodik. Rángások, kaparás. Állatias ösztönök. Kapaszkodás az életbe. De már vége.

Mindig azt mondják, az első lépés a legnehezebb. Igazuk van. Az utolsót sokkal könnyebb megtenni. A talaj fölött méterekkel, a végtelenség alatt, szabadon. Akár a madarak! Hisz az ő utazásuk is ugyanott ér véget, nem? Szállhatnak, amennyit csak akarnak, a végén úgyis a földre kerülnek. A szél mindig simogató érintése most vad, zabolázatlan. Mintha féltene, mintha sikítana. Pedig nincs miért.

Gyávaság. Gyávák gondolkodnak így. Az ő fejükben járnak ezek az esztelenségek! Gyáva vagyok. Erőtlen, és ostoba. De egy valamit tudok, csak egyet. Karmolok, tépek, harapok, vágok, ütök, rúgok, csípek, küzdök, vérzem, míg tényleg vége nem lesz! Ahogy a klasszikus mondja: színház a világ! Amikor majd a szerepem véget ér, mikor majd leszólítanak a színpadról, akkor csak egy valamim lesz: a tudat. A tudat, hogy bár elgyötörten, egyedül, ostobán, céltalanul, haszontalanul szerepeltem, de ott voltam! Mindvégig.




Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!