Mesebeli varázsvilág vagy nem mindennapi dráma? (Harry Potter és a félvér herceg)
Adri
2009-07-28 20:42 
0
3311
| Rovat: A Harry Potter és a Félvér Herceg bemutatója és az előzetes tesztközönség véleménye már megosztotta a rajongók és nem rajongók, de 'azért megnézem, mert lassan már kultusz' tábort: a filmet hol elváráson alulinak, hol felettébb jól felépített humoros, ugyanakkor drámai alkotásnak nevezik a kritikusok és a nézők.
Ami tény és mindenki számára elfogadott: az új Harry Potter rész bizony igencsak kevert műfajúra sikeredett, ugyanakkor hatalmas tömeget vonzott a mozikban már a bemutató első hétvégéjén. (Magyarországon 234 165 mozijegyet váltottak csak ezen a hétvégén {forrás: Origo})  A kezdetek: varázslatos, gyermeki világ
A Harry Potter sorozatot sokan sokféleképp értelmezték már, köszönhetően talán a rendezőknek, akik szép számmal képviselték magukat: némi túlzással állítható, hogy a sorozat minden része más rendezőhöz köthető. A teljesség kedvéért vegyük sorra őket!Az első két részt Chris Columbus álmodta meg (szó szerint, hiszen végülis az ő fejében született meg a vizuális varázsvilág), aki egy gyermeteg világot mutatott nekünk nézőknek, ahol elsősorban a csoda, a mágia és a meseszerűség került a középpontba. Ezzel sikerült is megnyernie egy elég szép néző- és rajongótábort. Részemről csalódást a harmadik rész jelentett: Alfonso Cuarón olyannyira megváltoztatta a Roxfort világát (pl. Hagrid háza), hogy rossz volt nézni. Szomorú és valószínűleg az én hibám, de ebből a részből más számomra nem is nagyon maradt meg. Ha már mindenkit említettem, szót érdemel a negyedik rész alkotója, Mike Newel is. A tűz serlege már magával ragadó történet, talán itt kezdődik a Potter-filmek felnőttekhez szóló szála: Harry amúgy is tragikus története még drámaibbá válik Cedric Diggory halálával, ami csak fokozódik az ötödik rész végével, amikor Harry egyetlen rokona, Sirius Black is meghal. (Legnagyobb sajnálatomra, Gary Oldman játéka hiányzott a következő részekből. De hát feltámasztani mégse lehetett.)  Drámai feszültség A David Yates által megalkotott film (hozzá köthető az 5. rész is) sajátos humor-fantasy és dráma egyvelegét sok kritikus negatívan bírálta, számomra azonban ez a keverék egyfajta megkönnyebbülést jelentett. Hiszen, megvallom őszintén, az előzetes baljós hangvétele után némiképp félve ültem be a moziterembe, tudván, hogy a film 12-es karika alatt fut és elsősorban mégiscsak gyerekfilmről beszélünk. Eképpen nincs az a szülő, aki megtilthatná kedves gyermeke számára, hogy megnézze az ifjú varázslótanonc legújabb kalandjait. Úgy vélem ez az, amit semmiképpen nem téveszthetünk szem elől, ha a filmet kritizáljuk. A film tehát egyszerre szólítja meg a felnőttek és a gyerekek generációját, nem tévesztve szem elől annak elsődleges célközönségét. És ez az, amit Yates, véleményem szerint igencsak jól megoldott: egyszerre tűntek fel benne a tinédzserek mindenkori problémái, - legyen az szerelmi bánat vagy a tinédzserkorban tipikusnak mondható önbizalomhiány -és a sötét drámai elemek. A történet középpontjában természetesen Harry vívódása vagy inkább vívódásai állnak: Sirius korábbi megjelenése és elvesztése elvette tőle a család utolsó lehetőségét is (kegyetlen bizony ez a Rowling néni), mindezek mellett a már előző részekben is megjelenő „meg nem értettség” érzése is egyre inkább eluralkodik hősünkön és akkor még nem is említettük a Tom Denemmel való hasonlóságából és „a megbízzunk-e Pitonban?” kérdésből adódó dilemmáit. Igen, ha lecsupaszítjuk a történetet és elvesszük ezeket az apró és néha tényleg inkább röhejes, mint vicces tinirészeket (gondoljunk csak a vonaton leheletbe rajzolt szívre), egy valódi drámát kapunk. Véleményem szerint ezek a részek enyhítették ezt a drámát vagy inkább már tragédiát. Azonban tény az is, hogy a korábbi részekhez viszonyítva kevésbé varázslatos a hatodik epizód: nem varázslókról, hanem mindennapi fiatalokról szól, akik keresik a helyüket a világban. Az, hogy ez épp egy varázslóvilág, némiképp növeli a technikai lehetőségeket, ezek azonban inkább a lenyűgözés, semmint a szükségesség látszatát keltik. A filmről elmélkedve nem mehetünk el szótlanul a színészek játéka mellett sem: az új szereplő, (a Lumpsluck professzort alakító) Jim Broadbent új színt visz, a már-már rutinosan hozott, néhol kissé unalmas figurák közé. A történet elsősorban a szereplők lelki világára helyezi a hangsúlyt, ezen keresztül új megvilágításba kerül például Dumbledore és Harry kapcsolata, valamint Draco Malfoy vívódása. Ez, talán kicsit nagyobb mozgásteret ad a színészeknek is: végre a Pitont alakító Alan Rickman is hozza a formáját. (Ami a többi részben nem igazán sikerült neki). Azonban Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange) is megérdemel egy kis hátbaveregetést, ha csak így verbálisan is: rendkívül jól hozta az „őrült nő” figurát. Ha már itt tartunk a Hermione-t alakító Emma Watson is rászolgált arra, hogy kiemeljem: ebben a részben először nem tette nézhetetlenné a filmet.  Vívódás
Mindent összevetve a szereplők összetettségének bemutatása, az előre- és visszautalások megoldása bravúros, csak dicsérni tudom a rendezőt. Hol vagyunk már az első két rész gyermetegségétől és egyszerűségétől?Véleményem szerint a film egyfajta átvezetés az ötödik és a hetedik rész között: könnyed, kevésbé akciódús, inkább kissé „lelkizős” történet, amely segít megérteni a következő részek történéseit. (Ami, nyilván nem nagy titok, ha elárulom: happy enddel végződik majd, akárcsak ez a rész, a már-már elcsépeltnek mondható „a barátság mindenek felett végjátékkal”.) A film nyilvánvalóan behozza az árát, mindemellett rendkívül sokat ígér és nagy elvárásokat állít az utolsó- kétrészesre tervezett- Halál ereklyéihez. Kíváncsian várom a folytatást. |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!