Monstre lemezmustra

Az ügyfél parancsol (Client – Command)
Angol lánycsapat és nem a Spice Girls na? Nem hiszem, hogy a Client ugrana be mindenkinek elsőre, amit nem is csodálok. Ez a lánytrió ugyanis rétegzenét játszik, nevezhetjük nyugodtan elektro-szintipopnak: a Kraftwerknél kommerszebb, de a Depeche Mode-nál sokkal elektronikusabb, egészében hallgatva viszont egész jó zenéket alkotnak. A DM-hez pedig nem csak ennyi köti őket, hiszen Andy Fletcher „fedezte fel” a lányokat.

Client A, Client B először 2003-ban hallatott magáról Client című albumukkal, ami kifejezetten korrektre sikerült. Második eresztésük, a 2004-es City ennél még jobb lett, én speciel ekkor ismertem meg őket a Radio című zseniális számuk által (kis érdekesség, a második albumon sok neves művész működött közre, például az egyik számban maga Martin L. Gore vokálozik). A harmadik Heartland elnevezésű korong már Client E csatlakozásával készült el (milyen beszédes nevek nem?), a hangzás sokkal teltebbé vált, érettebb lett az anyag. Client E azonban ment, és jött Client C (gondolom az ABC rend miatt), most pedig a negyedik albumnál tartunk, ami a keresztségben a Command nevet kapta a szülőktől.

Igazából nem is hallottam ennek a lemeznek az eljöveteléről, de ahogy megtudtam, elvárásaim máris megfogalmazódtak: a dalok még élvezhetőbbek, kidolgozottabbak legyenek, az énekek erőteljesebbek, de maradjon meg az elektronikus jelleg és a szokásos Client hangzás. Utóbbiak jelen vannak, előbbiek néhol sántítanak, az album majdnem olyan szürke lett, mint maga a borító.

Your Love is Like Petrol – Elvont, eletronikus kezdés; „a szerelmed benzinízű, az ajkaid mint a gázolaj”. Érdekes, néhol disszonáns, de a refrénnél már beindul.

Can You Feel? – Beharangozó sláger, ennek megfelelően dallamos, játékos, popos. Gyors ritmusa és a szintiszólamok szerethetővé teszik, nem is beszélve az egyszerű refrénről.

Don’t Run Away – Sötétebb hangulat következik, a zongora gondoskodik erről. Nehezebben emészthető, de a dark-kedvelők szeretni fogják.

Make Me Believe In You – Tört ütemek, vonósok, 80-as évekből kölcsönzött basszustémák – ilyen alapokból csak jó dolog sülhet ki. És valóban, bár nem túl erős az eredmény, de kellemes színfoltja a lemeznek.

Lullaby – Erőteljesebb dobok és basszusok: erre vártam már az album kezdete óta. Egy valami azonban irritálja a csőröm: az első refrén hamiskásnak hat. Még jó, hogy később már jól szól, szinte már harmónikus az összhatás.

Ghosts – Halk zongora indítja el a hatodik számot, később becsatlakozik a basszusgitár, az elektromos gitár, a szinti és az ének is. A címhez illően baljóslatú a hangulat, ez a refrénnél érzékelhető, ugyanakkor mégsem késztet öngyilkosságra.

Satisfaction – Így szólna Madonna Erotica című száma Client feldolgozásban; lehet, hogy van is valamilyen kapcsolat közöttük? A szisztéma hasonló: dance-s alapok, ének helyett beszéd a verzékben, a címek között is látok hasonlóságot (Erotika, Kielégülés). Ez a szám viszont jobban hangszerelt, lüktetőbb, kevésbé unalmas.

Son of a Gun – Nem túl magával ragadó, triola-ritmusú töltelékdal.

Blackheart – Érdekes hangszerelésű dal, jópofa és hatásvadász ötletek egyaránt megjelennek. Egy bajom van csak vele: az ének szinte elveszik a sok szinti mellett. Amúgy buliszám lehetne.

In My Mind – Búcsúzóul természetesen egy lassabb dal került a korong végére. Kicsit elenszenvesen egyszerűen indul, de értékelendő, ahogy kiteljesedik. Az elsőre hamis ének is később beilleszkedik a többi hangszer mellé. Sajnos a végével nem vagyok megelégedve: olyan gyönyörűen érhetett volna véget egy sima zongorával, de bele kellett rondítani az eltorzított énekkel. Kár, mert ezzel nem eredeti lett a lezárás, csak simán gyenge.

A limitált változaton helyet kapott még 4 remix, és egy bónusz szám, a Soldier. Ez a dal rövid, de velős és jó ritmusú lett.

Esküszöm első hallgatás után szomorú szívvel, de le akartam húzni ezt az albumot. A City és a Heartland után kicsit csalódás volt nekem, egy daltól sem lűdbőrzött a hátam a gyönyörtől (mint pl. a Radio-nál vagy a Drive-nál). Második alkalommal azonban felfedeztem a lemez részletszépségeit, és megtaláltam az elrejtett pozitívumokat. Nem tudom hányszor kell még rájönnöm arra a tanulságra, hogy nem szabad mindig ugyanolyat várni, hiszen a fejlődés elengedhetetlen ebben a műfajban, ha fenn akar valaki maradni a poppaletta színpadán. Kétségkívül ez a fejlődés nem abban mutatkozott meg, amit én elvártam volna, de talán jobb is, hogy nem lett kommerszebb a Client. Maradjon annak, ami: egy elektro-szintipopot játszó lánycsapat Angliából.

A "Can You Feel?" klipje