Ötpercnyi irodalom

Írta Papa Dátum 2008-09-14 20:44 Hozzászólás 0 Olvasta 1962 | Rovat: Irodalom »

Azon a kora szeptemberi vasárnapon még nem tudták hogy mindez mit jelent. Talán egy új kezdetet? Vagy valami régi végét? Nem tudhatták. Talán nem is akarták tudni. Az igazság majd úgyis kiderül, persze csak idővel! A lényeg, hogy az a vasárnap különleges volt.


Gondolatok a sötétben

A sötétség megszámlálhatatlanul sok formát ölthet, és felfoghatatlanul sok helyen megbújhat. Ez nem prédikáció akar lenni, csupán csak egy figyelmeztetés. Azoknak, akik majd utánam jönnek. Azoknak, akiknek talán már nem lesz elég idejük, hogy saját életük üteme szerint fedezzék fel az előbb említett igazságot.

Mi is a sötétség? A fájdalom, a magány, vagy a halál szinonimája? Lehet. Nem vitatom, hogy néha ilyen formát is ölthet magára. De nem lehet hogy a sötétség csupán a világosság ellentéte? Nem lehet hogy csupán azért létezik, hogy értékelni tudjuk a fényesség óráit? A természet mindig kényesen ügyelt az egyensúlyra, ahogy ebben az esetben is. Nem ismeri a fényt, aki még nem látta a sötétet!

Talán az emberek félik a sötétséget? Hiszen még a halálból visszatérők közül is sokan fényes alagútról, magához ölelő sugárzó fényről beszélnek! Igen. A többség retteg, vagy legalábbis megrian, ha eljön a sötét. Még én magam is csak a felszínét súrolom annak, ami az igazi sötétség mélyén nyugszik, így él még bennem a szülők által tanított félelem. De ha egyszer elérem a legalját, ahol már nincsen tovább, vajon ott nem a fénnyel fogok találkozni? Nem tudom. De ha majd úgy alakul, akkor kíváncsian fogok elébe menni.

Azt azonban már megtanultam hogy a sötétség mindig ott van. Még akkor is, mikor a fényt ontó nap a legerősebben tetőzik! Az árnyékot, mely a sötét ás a fény különös kapcsolatának gyermeke, sosem lehet megszűntetni, legfeljebb csak mi magunk nem fogjuk látni. Azt is tudom, hogy nem élnek szörnyűséges lények a sötétben! Maga a sötétség az, ami él. Képtelenek vagyunk felfogni, halandó érzékszerveinkkel, így a másoktól hallott formula szerint viselkedünk, amikor szembe kell néznünk vele. Saját elménk az, ami megtölti a sötétséget borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokkal. Persze lehet, hogy hagytam magam megvezetni, s ahogy az emberben is élhetnek paraziták, úgy talán a sötétségben is lakozhatnak gonosz lények.

A sötétség a képzeletünk legnagyobb barátja. Nincs semmi más a világon, ami a sötétségnél jobban tudná segíteni fantáziánk elszabadulását. Ha alszunk, legtöbbször a sötétség ölel minket át, s talán nem bolondság azt hinni, hogy álmaink is a sötétben születnek, majd megvilágítja őket belső lángunk.

A sötétségnek lelke van tehát. De vajh gonosz? Ellenünk tör, és örökös harcban áll a fénnyel? Ha győzedelmeskedne vajh minden véget érne? Elképzelhető. Ahogy azonban én megismertem, sokkal inkább semlegesen viselkedik. Nem tesz mást, csak ami a dolga. Egyszerűen csak létezik, a többi pedig már ránk van bízva. Ránk. Halandó emberekre. Ugyanazon emberekre, akik képtelenek vagyunk teljes valójában felfogni a sötétséget. Tiszteljük, féljük, imádjuk? Rajtunk áll, hogyan vélekedünk róla. Őt szinte biztosan nem érdekli.

A sötétség rengeteg formát ölthet. Megszámlálhatatlanul sok helyen megbújhat. Vár ránk, hogy magához öleljen bennünket. Hogy a bennünk élő sötétség végre ismét teremtőjével legyen. Mert a sötétség egy dolgot kedvel mindennél jobban. Egy helyen érzi magát igazán jól… A mi szívünkben!

[1] [2] (2/1)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!