Szervusz kedves Te, ki idelátogattál!
Először is köszöntünk téged a honlapon!
"De hova is kerültem? Mi ez az oldal?" A kérdés jogos, engedd meg, hogy felhomályosítsalak! Az oldal annak idején egyfajta gyűjtőhelynek indult, ahonnan a dalaimat le lehetett tölteni. Ez később, a fősulis időkben módosult: mindenféle témákban kerültek ki cikkek, legyen az filmismertető, elmélkedős írás, irodalom, zeneajánló vagy humoros szösszenet. 8 éves fennállásunk alatt ez a forma bizonyult a legjobbnak eddig. Egységes témakört ne keress, itt bizony mindenről írunk, amiről azt gondoljuk érdemes... és amire van időnk. Nincs rendszeres megjelenés, de igyekszünk valamiféle ütemtervet tartani, több-kevesebb sikerrel.
Ha úgy gondolod, írásoddal színesítheted a honlapot, kérlek, ne fogd vissza magad, küldd el nekünk, örömmel elolvassuk, és ha olyan, kitesszük, hadd olvassa el más is! Az írásokat és észrevételeket erre az e-mail címre várjuk:
pactolous[kukac]mail[pont]inter[pont]hu
Fenn vagyunk már Facebook-on is, csatlakozz hozzánk, és értesülj mindig egyből az új írásokról!
Kellemes kalandozást a honlapon!
Pactolous
Cikkek
Talán manapság ez egy túlontúl konzervatív, egysíkú állásfoglalás, de én akkor is a levegőbe kiáltom: imádom a nőket! Persze nem kívánom felszítani a nemek és nemtelenek valamint a különféle szexuális orientációk táborai közötti vitát, cikkem célja nem ez, vegyük ezt egy egyszerű tényközlésként részemről. És miért is eme kinyilatkoztatás? Öt igazán tehetséges hölgy lemezét szemeltem ki, amiből legalább négy kihagyhatatlan idénről! Név szerint: Alanis Morissette, Amy Macdonald, Katy Perry, Katie Melua és Vanessa Carlton.
Amilyen brutálisan fostalicska volt ez az év, annyira nem is gondoltam volna, hogy a jó öreg AC/DC csapata visszatér egy lemezzel. Persze nem csak az egész Covid mizéria miatt nem számítottam rájuk: az elmúlt években rengeteg csapás érte őket, nem tettem volna fel rájuk nagyobb összeget, mint tuti befutók. És tessék!
A cím senkit ne tévesszen meg, nem whisky-ket hasonlítok majd össze (bár most, hogy mondom...), hanem egy ír és egy skót trance producer lemezeiről értekezem, név szerint Trance Wax és Will Atkinson debütáló albumjairól. Nem akarok minden poént már most ellőni, de úgy látszik ezek az írek és skótok nem csak az égetett szesz gyártásában kiválóak.
Egy új dal megírása nálam egy komplex, sok időt felemésztő és magányos folyamat. Ellenben ha remixről van szó... nos, még akkor is, de hosszú idő után Projeckt ismét csatlakozott, így lett az alkotói folyamat társas jellegű. Jobban, mint eddig bármikor! És ennek eredményét szeretném most megmutatni Nektek!
Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a csalódás fájdalmas. Legyen az mondjuk egy mélyen megsebző esemény, mondjuk amikor a párod megcsal vagy akár csak egy apró dolog, például a kedvenc éttermedben nem úgy készítik el az ételt, ahogy megszoktad vagy amikor egy általad szeretett filmnek csapnivaló folytatása érkezik. Biztonságérzetet ad, ha valami a megszokott módon történik. Bizonyos csalódások után viszont érkezhet megkönnyebbülés, némelyik pofára esésből még feltápászkodhatunk. A Hurtsnek is sikerült!
Tudom, tudom, mindenki unja már ezt a koronás időszakot, de egyelőre nincs mit tenni, vigyázzunk egymásra és bírjuk ki, ameddig szükséges. És használjuk ki, hogy az előadók, producerek, zenekarok sem tétlenkednek ez idő alatt, hanem új anyagokkal lepnek meg minket. Ezúttal Markus Schulz beszédes című lemezét vettem elő, lássuk érdemes-e rá időt szánni?
Nem szívesen veszem fel a rosszmájú kritikus szerepét (bár biztos az vagyok, amennyire bírom az alkoholt), de alkalomadtán muszáj mindkét oldalnak fájó, erős, de tanító jellegű szidalmakat megfogalmazni. Persze ezek sokszor pusztába kiáltott szavak, hiszen célpontjaim ritkán olvassák magyar nyelven megírt szösszeneteimet, úgyhogy jóformán csak terápiás célzattal ventilálom ki magamból a keserűséget. Ahogy most is.
BT már 7 éve nem jelentkezett albummal, pedig 2013 óta kiadott ötöt is. Ez a mondat így önmagában egy orbitális oximoron, úgyhogy el is oszlatnám a kérdőjeleket: az úriembernek bevett szokása, hogy a "normális" lemezei közé beiktat olyan kísérleti, elvont, nehezen emészthető darabokat is, amiket a slágereit szerető közönség nagy része biztos nem hallgat meg. Hogy ez most mennyire előnyös döntés, hagyjuk is és inkább örüljünk annak, hogy most ismét a "kommerszebb" BT jelentkezik.
Miután sikeresen megnéztem az első és legnagyobb Gundam univerzumot (három van belőle, nem számítva a teljesen különálló mellékhajtásokat), úgy gondoltam írok róla egy kis összefoglalót, mert tudom, hogy mindenkinek csak ez hiányzik az életéből. Tudom, tudom, nagyon rendes vagyok.
Ez a megátalkodott Covid-19 egészen fenékbe erőszakolta a 2020-as évünket minden téren és hol van még a vége? Ha valami aprócska jó is kisülhet ebből a bizarr helyzetből az maximum a kreatív energiák újbóli fellendülése lehet. A karantén időszak alatt rengeteg művész vonult vissza a stúdiókba turnézás helyett és ennek legalább örülhetünk. Solarstone is így múlatta el az időt, ennek oka az, hogy ismét új albummal jelentkezhetett.
Már egy ideje kigondoltam ezt az alrovatot, kérdezősködtem ismerősöknél, haveroknál, barátaimnál, hogy mit gondolnak róla, érdekesnek találják vagy csak az én agyamat birizgálta fel az ötlet? Akadt, aki látott fantáziát benne, persze valószínű, hogy a reakcióktól függetlenül is belevágtam volna, mert szeretem annyira a zenét, hogy belemásszak általam kevésbé ismert előadók életművébe gyöngyszemek után kutakodva. Most viszont itt a klaviatúra előtt ülve megtorpantam: mi legyen a rovat címe? Az erőltetett One Hit? I Wonder... gyors elvetése utána kitaláltam egyet, az első célpont pedig már adott volt: a svéd rockegyüttes, a Europe.
Nem állítom, hogy minden előadóművész életében eljön az a pillanat, amikor többet mutat meg magából a zenéjén keresztül, de szerintem abban kiegyezhetünk, hogy fel tudnánk sorolni pár ilyen példát. Gareth Emery most gondolta úgy, hogy a dalszerzést és a produceri feladatokat ezúttal a saját, sokkal szabadabb kezébe veszi, ennek a lenyomata lett ez az új lemez, ami viszont véletlenül sem trance. Vagy legalábbis nem teljesen. Erre jobb felkészülni!
Az Awolnation egy meglehetősen bohém együttes Amerikából, akikre jobb műfaji meghatározás híján csak a pop-rock aggatható. Én viszont pont ezt szeretem bennük, még a gyengébb lemezeiken is képesek meglepni engem, az pedig még nagyobb öröm számomra, ha végre dicsérő szavakkal tűzdelhetem tele írásomat.
Egyre több alkalmam nyílik deep/progresszív house/trance lemezeket értékelni és ennek bizony kifejezetten örülök. Ez a fajta hangzás egyre közelebb és közelebb vájja magát az eredetire és igényességre ácsingózó szívemhez és szerencsére album szinten is érkeznek a jobbnál jobb muzsikák. Most ismét két alkotásról értekeznék egyszerre, úgy érzem ez egy kiváló alkalom, hogy összehasonlíthassam őket, az elkövetők pedig Jody Wisternoff és Matt Fax.
Csúfondáros helyzet az, amikor a magasra felsrófolt elvárások elveszik a zene önmagában való élvezetét. Így olyan előadók munkája kaphat a meleg mellé hideget is, amelyik lehet nagyon meg sem érdemelné. A közhiedelemmel ellentétben ez ilyenkor az epés pennájú kritikusnak is fáj. Lám, itt van Craig Connelly új lemeze és örömöm mégsem teljes: folyton csak az elégedetlenkedés, mi?
Pactolous
2020-12-23 19:49 
0
7060
| Rovat: