Dagály (Lana Del Rey - Did You Know That There
Pactolous
2023-06-27 19:56 
0
1373
| Rovat: Egyre nehezebb Lana Del Rey albumjairól írnom, ugyanis mostanság ismétlődik a formula. Egyrészt az is, hogy többszöri hallgatásra nyílik meg a lemez (vagy én neki), másrészt pedig az is, hogy... nem tudom kerülgetni a forró kását, eléggé egyhangú lett a végeredmény. Szerintem elkélne a hölgynek egy kis szünet...
Tavalyelőtt is megjelent kettő (!) lemeze, és sem a Chemtrails Over the Country Clubra, sem a Blue Banistersre nem tudnám azt mondani, hogy ott vannak a legjobbak között. Persze megértem, ha Lana tudatosan ilyen irányba kormányozza szólókarrierjét, szíve dolga, de ebben az esetben én hamarosan megnyomom a leszállásjelzőt. Minden cikkíró rémálma lett az új album címe, és bár a Did You Know That There's a Tunnel Under Ocean Blvd közel sem annyira vészes, mint amennyire elsőre gondoltam volna, nem hiszem, hogy kell nekem ilyenből még több.  The Grants Egy bakival indul a lemez, persze semmi komolyra nem kell gondolni, egyszerűen csak meghagyták, ahogy a vokalisták (Melodye Perry és Pattie Howard, korábban Whitney Houstonnal is dolgoztak együtt) elrontják a refrén főtémáját (kétszer is). Aranyos, emberi pillanatok, ami átvált egy szép, zongorás, vonós kíséretes lassú számmá. Én legszívesebben lezárásnak raktam volna be, szóval ha Lana már egy ilyennel kezd, nagyjából sejthetjük, hogy milyen lemezzel lesz dolgunk. Did You Know That There's a Tunnel Under Ocean Blvd Meglepően szépséges, kicsit régebbi Lana számokat felidéző szám. Bár főképp zongorára és vonósokra építkezik, a dal a végére gyönyörűen kinyílik. Sweet A hangszerelési metódus nem változott szinte semmit, a hangulat musical jellegű, néhol érdekes az akkordmenet, viszont az én figyelmem már most lankad. Állítólag Emilie Haynie dalának, a Wait for Life-nak dallamát használja fel újra, ami azért is érdekes, mert abban Lana is énekelt, de hogy ebből mennyi igaz, annak nem néztem utána. Nézze el mindenki nekem! A&W Nos, ez egy igen érdekes darab... Két részből épül fel, az első egy szokásos, lassú áradat, ezúttal viszont remek akkordváltásokkal és dallamokkal. Egy vallomás az édesanyáról, aki nem is annyira édes, az életről, a médiáról, önmarcangolásról. Aztán jön egy elektronikus elborulás, ami átvált egy kifejezetten monoton trap/hip-hop egyvelegbe, ami feltehetően valami drogos mámorról szólhat. Nehezen emészthető ez a része, bár van benne valami hipnotikus. Judah Smith Interlude Egy négy és fél perces átvezető, ami tulajdonképpen egy telefonnal felvett prédikáció Judah Smith (a Churchome egyházi közösség alapítója) előadásában? Értem az üzenetet és hogy témájában passzol ide, de az amúgy sem túl izgalmas albumból még jobban kirántott hosszával ez a... valami. Érthetetlen és értelmezhetetlen jelenléte, legalábbis ebben a formában. Candy Necklace (feat. Jon Batiste) Ilyen, amikor az egy szál zongorás hangszerelés elég ötlettel párosul: a refrén szépen kíséri a dallamot, a közepén egy szólót is kapunk, a végén pedig Jonnal karöltve szinte csak a dalcímet mantrázzák, szépen levezetve a dalt. Amikor először hallgattam a lemezt, ez a dal fogott meg a leginkább. Jon Batiste Interlude Kezdek mérges lenni: egy újabb átvezető, ami ráadásul ismét egy hosszabb, 3 és fél perces darab? Jont és Lanát hallhatjuk, utóbbi néha énekel, előbbi meg jóformán meg csak óbégat. Megmenti az egészet, hogy itt legalább egy pszichedelikus, elszállós zenei háttérrel bolondították meg a receptet, de talán mondanom sem kell, ez még kevés ahhoz, hogy a jövőben ne léptessem át, ha esetleg előkerül... Kintsugi Ha a dalszöveggel együtt fogadjuk be ezt a már-már versszerű költeményt, akkor bizony Lana talán egyik legszomorúbb dalát kapjuk meg. A gyász feldolgozása, szeretteink elvesztése, a törött szív gyógyulásának a kincugi (törött kerámiák javítása japán módra) művészetéhez hasonlítása... csodaszép! Zeneileg sajnos eléggé semmilyen és csapongó, amikor kocsiban hallgattam (és ott ugye nem igazán a költői szóvirágokra figyel az ember elsősorban... pedig megígértem már magamnak, hogy Lana albumot ott nem hallgatok) kifejezetten vártam már, hogy vége legyen. Elképesztően sokat dob rajta a szöveg, és szerintem egy másfajta megközelítés sem csorbított volna az üzeneten... Fingertips Zeneileg egy folyamatosan áramló, mindenféle szerkezet nélkül hömpölygő óda, mintha egy szabad vers megzenésítése lenne. Talán nem is állunk messze az igazságtól, mert amennyire fárasztó sajnos hallgatni ezt a dalt, annyira kíméletlenül őszinte Lana: régi emlékek, öngyilkosság, drogok, önvád, kétségek, a kétféle szerep (a sztár vs. az ember) megélése... ismét azt kell mondanom, hogy ha odafigyelünk, mit is akar Lana nekünk elmesélni, akkor bizony alig merünk majd levegőt venni, de ehhez a muzikális forma így nem éppen a legmegfelelőbb. Vagy de, viszont akkor velem van a baj... Paris, Texas (feat. SYML) Összességében ezt tartom a legjobb dalnak a lemezről. De miért is? Hiszen nagyjából két dallam-toposz ismétlődik, ráadásul szövegileg sem annyira lehengerlő, mint mondjuk az előző kettő! Az összhatás! Bár nagyjából itt is csak egy darab zongora kíséri Lanát, de az éneke nem tűnik zsúfoltnak, az aláfestés pedig nem veszik el a háttérben. Egymást erősítik, még ha ez azt is jelenti, hogy sokszor ugyanazokat a hangokat adják elő. Talán ilyenkor tör elő a szubjektum, amikor nem tudom megmagyarázni, hogy miért ez tetszik a legjobban, de bármikor, ha előkerül, akkor visszarepít Lana legerősebb korszakába. Grandfather please stand on the shoulders of my father while he's deep-sea fishing Először is köszönjük Lana ezt a dalcímet... Másrészt a dalért is hálásak vagyunk, mert az eléggé hosszú és absztraktnak tűnő elnevezés ellenére ez egy kifejezetten erős szám. Lana visszaszól a kritikus hangoknak, de közben zeneileg is erőteljes, pedig most sem szakadunk el a bevált sablonoktól. Let the Light In (feat. Father John Misty) Akusztikus gitár, dobok (!), vonósok, már majdnem country hangulat, na végre! Teltebb hangszerelés, követhető rendszerbe rendezve, miért nem lehetett több ilyen dal a lemezen? Margaret (feat. Bleachers) Lana barátjáról, Jack Antonoffról (aki maga is szerepel a dalban) és szerelméről, Margaret Qualley-ről szól ez a dal, amit hölgyeményünk egyfajta esküvői ajándéknak is szán. Szépséges szám, bő szöveggel, de igazából most működik a dolog, a szokványosnak mondható akkordok ellenére is. Fishtail Trap dobok és autotune? Két olyan dolog, amire egyáltalán nem vágytam. Szerencsére Lanáék értelmesen használják, és sikerült egy elég hipnotikus nótát összehozni, az ijesztő elemek ellenére is. Peppers (feat. Tommy Genesis) A dal Tommy Genesis Angelina számából használ egy jelentős részt refrénként, a vége felé pedig a Ponyvaregényből ismerős Miserlou dobtémája is megjelenik. Merész kísérletezés vagy öncélú katyvasz? Magam sem tudom eldönteni... Taco Truck X VB Tulajdonképpen két dalból gyúrták össze az utolsót, a Taco Truck egészen megfelel ízlésemnek, a végére a szintikkel és a gitárokkal kellően kinyílik. Hogy miért kellett a végére a Norman Fucking Rockwell albumról a Venice Bitchet (némiképp más formában) iderángatni, nos, arról fogalmam sincs. Imádom azt a számot, de ennek így itt nem látom értelmét. A Did You Know... (le nem írom még egyszer a teljes címét) nagyon felemás lemez lett. Talán Lana legőszintébb alkotása és mint ilyen, igenis érdemes a figyelemre. Viszont, ha nincs meg a nyelvismeretünk vagy éppen nem nézünk utána, Lanának hogyan is alakult az élete, nos akkor marad a végtelenül dagályos, zongorás-vonós, nehezen értelmezhető dalok sokasága. Arról a pár fejvakarásról nem is beszélve... Sokadik alkalom ez már, amikor ekkora munkát kell belefektetni egy lemez meghallgatásába, és sajnos kezdem már úgy érezni, hogy nem éri meg. Biztos, hogy én is hibás vagyok ilyen téren, mert még mindig a legkommerszebb albumát tartom a legjobbnak és azt a világot hiányolom már régóta, de többször is megmutatta már Lana, hogy képes lenne művészi, de mégis könnyebben befogadható lemez megírására. Eljön még valamikor az az idő?  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!