Az ír meg a skót (Trance Wax - Trance Wax / Will Atkinson - Last King of Scotland)
Pactolous
2020-12-12 18:27 
0
3349
| Rovat: A cím senkit ne tévesszen meg, nem whisky-ket hasonlítok majd össze (bár most, hogy mondom...), hanem egy ír és egy skót trance producer lemezeiről értekezem, név szerint Trance Wax és Will Atkinson debütáló albumjairól. Nem akarok minden poént már most ellőni, de úgy látszik ezek az írek és skótok nem csak az égetett szesz gyártásában kiválóak.
Nosztalgia gyanta (Trance Wax - Trance Wax) Ki gondolta volna, hogy egy karrier beindulhat kizárólag klasszikus trance számok újrafeldolgozásaiból? Pedig nem idegen formula ez, ha például a rockzenét nézzük, egy először cover bandaként indult zenekarnál, kellő nagyságú ismertség és önbizalom megszerzése után felmerülhet az igény saját szerzemények megírására. Trance Wax pontosan ezt az utat követte, majd időközben magáévá tette a régi idők hangzásvilágát, így első önálló lemeze (ami szintén a Trance Wax nevet viseli) egy olyan nosztalgia vasút, amire egyáltalán nem ciki felülni.  Én első alkalommal akkor hallottam Garry McCartney-ről, amikor az OceanLab örökzöldjét, a Satellite-ot átformálta egy visszafogottabb break dallá. Emberünk itt nem állt meg, nem sokkal ezután elővette a Clear Blue Watert is, ekkor már érződött, hogy kellő tisztelettel nyúl hozzá az eredetikhez és mégis ad valami pluszt hozzájuk, ami a legtöbb rework-ről manapság nem igazán mondható el. Számomra ez azonban még nem adott okot arra, hogy nyomkövetőt tegyek a hátára, elkönyveltem jó remixernek, de azt nem is mertem gondolni, hogy idén már az első lemezéről írhatok. Méghozzá lelkesen! Ferry Corstennel közös száma, a Black Lion kifejezetten minőségi összedolgozás volt, a korábban, mintegy előhírnökként kiadott Manaya már ténylegesen levett a lábamról, aztán a különböző rádióműsorok sem idegenkedtek az album promózásától, úgyhogy tényleg kíváncsi voltam, mennyi spiritusz és lendület van a koncepcióban. Jelentem alássan, elegendő! Buel Un Latha Már a kezdő tétel olyan, mintha visszarepültünk volna a kilencvenes évekbe vagy a kétezres esztendők elejére. A megfelelő hangulat felidézéséről a gondosan kiválasztott szintetizátor hangszínek és dobalapok gondoskodnak, de ez mit sem érne változatosság és ötletek nélkül. Szerencsére ezekkel nincs gond, én egyes helyeken még a Beverly Hills-i zsaru főtémáját (illetve annak egy kis darabkáját) is kihallom, de ha ez így is van, ez inkább főhajtás, nem nyúlás. Lifeline Hogy Garry mennyire érzi ezt a retro feelinget, azt kiválóan tükrözi a hangszerelés: a rengeteg helyen felhasznált alap sample ütemektől (idevágó, rákeresendő nóta: The Winstons - Amen Brother) elkezdve a house zongorákon át a basszusokig, szintikig szinte mindent áthat a nosztalgia. És az énekről sem kell lemondanunk. Manaya Őt már említettem, az év egyik legfurcsább és legkellemesebb meglepetése. Ezúttal az alap nem tört, inkább klubosabb hangzású és ismét annyira jól esően régies, mintha egy korabeli In Da House kazettáról mászott volna le. Gyerek- és kamaszkort felidéző darab. Ízelítő a "Manaya" című számból El Nido Felettébb érdekes és szokatlan melódiákat játszó gitárszerű hangokkal indít a dal, aztán bemelegednek a finom, progresszív basszusok is. A törzsi kántálásoktól nem szabadulunk meg, de én még nem érzem unalmasnak. Furcsa dolog ez, mert pont akkor, amikor azon morfondíroznék, hogy valami még hiányzik, akkor pont bejön valami. Alone Again Szinte minden dalban van valami olyan elem, amire felfigyelünk felemelt szemöldökkel: "vázz, ez honnan ismerős!?" Persze normál esetben ez csúnya eset lenne, nem szeretjük az innen-onnan összelopkodott muzsikákat, de mivel jelen esetben ez direkt van így, nincs harag. Különben is, ha végigéltük 1997-et úgy, hogy minden dance/trance/house dal ugyanazt a pizzicato string hangot tette meg főhőséül, akkor azt hiszem a Roland dobgép soundokkal sem kell kivételt tennünk. Amúgy a dal se rossz ám! Rayna Masszívabb alapok és elvontabb szintik viszik magukkal ezt a számot és talán itt éreztem először azt, hogy a keleties ének mellett elfért volna még valami más, egy karakteresebb dallam például. Eve Erős Way Out West hangulat lett úrrá rajtam, ami nem egy rossz ajánlólevél. Kettős felépítésű szám, a kiállás kicsit más, mint a többi rész, ez ügyesen megbolondítja az összképet. A hangszínek megint gondos kiválasztásról tanúskodnak, szóval ez ismét egy príma nóta. Calling for You Végre egy másfajta világ, ez az amit manapság melodic technónak hívnak? Nem teljesen, de hajaz erre a mostanság felkapott alműfajra, főképp a monoton alap és az akkordmenetek változásait figyelmen kívül hagyó basszus miatt. Kellően elvont hangulat, amit a szintik és az ének pont annyira oldanak fel, hogy ne legyen unalmas az összhatás. Sőt, talán a lemez egyik legfigyelemreméltóbb darabja. A teljes album Throne Egyik személyes kedvencem, pedig ha a melódiákat nézzük, nem egy végtelenségig túlbonyolított dal. Az ütemek zaklatottabbak, ez tény, de engem a középütt megjelent karakteres dallam fogott meg. Igen, ilyenekből elkélt volna még egy-két másik számba, de sebaj. Nitedream (with Jan Johnston) Hogy még jobban ráerősítsen a nosztalgiára, Garry a trance egyik "alap hangját" hozta el nekünk Jan Johnston személyében. Bizsergető újra őt hallani, az előző dalból újra felhasznált szintit már kevésbé: ha már mindenképp ragaszkodott ehhez, igazán rakhatott volna pár szám különbséget a kettő közé a dalsorrendben. Beachbreak Adja magát egy ilyen albumon valamiféle strandos, baleár, Sunlounger-es atmoszféra, jelentem, ezt is megkaptuk. A gitárok sem maradnak el, viszont ők nem kaptak akkora hangsúlyt, pedig egy jó vezérdallammal emelhetett volna fényén. Így egy kicsit összecsapottnak érzem. Rivers (with Moya Brennan) A kocsiban hallgatva először azt hittem átváltottam véletlenül valami Chicane albumra, de nem, csak a Saltwaterben is éneklő Moya danolászik ebben a számban is. Átverésemben nagy szerepet játszhatott, hogy maga a hangszerelés is hajaz egy kicsit Chicane régebbi slágereire, a címadás vízi témájáról nem is beszélve (sós víz vs. folyók), de legyen ez is inkább hommage. A kínai hegedű, vagyis az erhu szerepeltetéséért hálás vagyok, igazán kaphatott volna több műsoridőt. Malu A különböző rádióműsorok előszeretettel válogatták be ezt a számot a repertoárjukba, gondolom azért, mert a sok uplifting trance közé könnyű volt beilleszteni. Kellemes darab, kivételesen szimpatikus, hogy a fő dallam ezúttal nem akar hatásvadász módon tetszelegni, megelégszik azzal, amije van. Northern Sky A zárásért ismét egy tört jellegű dal felel, Rank 1 számokat felidéző szintiszőnyegekkel, amit középen egy szolid durvulás variál meg. Ó igen, azok a basszusok! Sikerült ezzel egy igen erős dalt választani a lemez végére. Ízelítő a "Malu" című számból Trance Wax bemutatkozó albuma egy szerethető darab és a megfelelő húrokat pendíti meg bennünk. Nem állítom, hogy minden ízében hibátlan lenne, véleményem szerint kevesebb, de hosszabb számokkal egy kiegyensúlyozottabb album jöhetett volna létre, legalábbis én szeretem, ha 5-6 percen át elveszhetek egy dalban és nem kell idejekorán felocsúdnom, hogy eljött a vége. Mintha Garry mindenképp meg akarta volna mutatni, hogy mennyire sokrétű őkelme és mennyire otthonosan mozog ő a különböző stílusokban. Ez érződik, de sajnos akadnak kevésbé fényes gyémántok is az ékszeres dobozban. Nagyobb gondunk sose legyen, én személy szerint kíváncsian várom, hogy a jövőben mivel frissíti vagy gondolja tovább a receptet, vajon meddig életképes ez a nosztalgikus break-trance stílus? Nos, ezen már törje ő a fejét, ne mi!  A másik írásért lapozz, vagyis kattints a kettesre! |
[1] [2] (2/1)
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!