Trance Trip (Neptune Project - A Question of Reality)
Pactolous
2019-04-17 21:35 
0
1891
| Rovat: Minden zenei stílusnak megvannak azon alkotói, akik nincsenek túltolva a hírekben, a közösségi médiában vagy éppen a rádiós műsorokban. Meglepetésszerűen jelentkeznek, évente csak pár számmal, de az is lehet, hogy még ennél is ritkábban. Aztán vagy robbantanak vagy nem. Természetesen a trance műfajnak is megvannak a remetéi, egyesekről már jó régóta nem hallottunk (khmm... Jonas Steur), a Neptune Project viszont egy teljes értékű albummal törte meg a csendet.
Nem hibáztatok senkit, ha nem annyira ismerős a név, pedig Dan Willis és Jules Moyce kettőse már több, mint 10 éve komponálgatnak minőségi uplifting trance muzsikákat. Az eredetileg trióként induló csapat dolgozott már többek között Luke Bond-dal, John O'Callaghan-nel, a The Noble Six-szel, készítettek remixet Aly & Fila-éknak, Mike Koglin-nak, sőt, még Pink Floyd számokat is átültettek kedvenc stílusunkba is. Ha dalcímeket szeretnétek, ám legyen, az Aztec, a Rhea és a The Inside címek mindenképp érdemesek arra, hogy a YouTube keresősávjába begépelődjenek. Sőt, akkor már érdemes elővenni a tavaly év végén megjelent nagylemezüket is, az A Question of Reality-t is, mert... fú, hol is kezdjem? Aki olvas már egy ideje szerintem tudja, hogy én albumpárti vagyok. Nem tehetek róla, én anno kazettákon kezdtem el zenéket hallgatni és elvarázsolt, ahogy a dalok, a különböző hangulatok váltották egymást. Azóta is azt értékelem egy zenész produktumában, ha érzékelek mögötte valami elképzelést, nem csak egymás után feldobált számok egyvelege az egész. Sajnos ezzel a hozzáállással lehet, hogy már a kisebbséghez tartozom, de amikor azt látom, hogy valaki más is így gondolja, annak fenemód tudok örülni. A Neptune Project alkotása már a lemezborítóval csapdába ejti figyelmünket; de most komolyan, nézzétek meg! Egyszerre csodálatos, elmebeteg, pszichedelikus, nosztalgikus és futurisztikus! Hatalmas taps és ováció a festmény készítőjének, Christopher Lovell-nek (aki egyébként, mint zenész is közreműködött)! Mások kiválasztanak egy túleffektezett profilképet magukról, egy divatos betűtípussal felírják a nevet, címet és voilá, kész is a borító! Ugyan kérem...!  Szóval úgy tűnik, itt valami más, valami hatalmas készült el: még egy hangjegy sem hagyta el a hangfalakat, de már érezzük, ezzel az albummal törődtek a készítői. Aztán ahogy megindul a korong, ez tudatosul is bennünk. Az uplifting trance mellett chillout, ambient jellegű dalok is tiszteletüket teszik, a számok szépen egybeolvadnak, sokszor nem is érzékeljük, hol ér véget az előző, mikor indul el a következő. A lemez koncepciója is egyfajta tudattágítás, tudományos elmélkedés, olyan tudósok, írók, gondolkodók szónoklatait is beleszőtték a dalokba, mint például Albert Einstein, Terence McKenna vagy Graham Hancock. Érdemes ezekre felkészülni, mert aki veretést, csapatást vagy csak egy ízig-vérig uplifting lemezt vár, az csalódni fog. A nyitott elme, a különböző zenei műfajok szeretete és a toleráns hozzáállás kulcselemek hallgatás közben! És ha ez megvan... nos, onnantól kezdve már tényleg ízlés dolga, hogy mennyire jön be az egész, én most dalokra lebontva megpróbálom a saját véleményemet, indoklással együtt leírni, ahogy szoktam. From the Past into the Present Future (feat. Terence Mckenna) Igazi, pszichedelikus intró, mondjuk nincs is mit csodálkozni a borító és annak tükrében, hogy közreműködőként Terence McKenna etnobotanikust, pszichonautát, misztikust jelölték meg (ezeket Wikipédiáról lestem meg, nem vagyok ennyire művelt ám). Sok dallam nincs benne, egy végeláthatatlan lebegés az egész, de megalapozza az album atmoszféráját. Bioluminescence Klasszikus uplifting trance dallal folytatódik a lemez. Ha csak felületesen hallgatjuk, könnyedén elintézhetjük, hogy semmi extra, viszont a részletek patentul összefonódnak, remek egységet alkotnak. Tény, nincs olyan vezérdallam, ami megragadná a figyelmünket, amit dúdolhatnánk munkában vagy főzés közben, de összességében nagyon is egyben van, az építkezése pedig már-már Eco munkásságát idézi. Pulse (feat. Polly Strange) Albert Einstein hangja után egy chillstep jellegű, ambient beütésű szám úszik be, aminek felettébb örülök, mert mostanság eléggé hiányoznak a trance albumokról. Talán ezért is van egyfajta nosztalgikus hangulata. Proteus Szépen váltakoznak a számok (most még), ezúttal egy újabb tempósabb darab következik. Nagyjából ugyanaz igaz rá, mint korábbi társára: kompromisszumok nélküli, vérbeli trance muzsika, a régi iskola tananyaga szerint megkomponálva. Egy fokkal karakteresebb szintik is szerepelnek benne, de én azért örültem volna, ha több egyediség szorul bele. Mindenesetre még így is kifejezetten szép szám, sok panaszra nincs ok, ráadásul azóta kijött a The Thrillseekers remix is (ami szerintem rá is tromfol az eredetire)! Ízelítő a "Proteus" című dalból Elixir of Life (with Luke Bond & Christopher Lovell) Tanítanivaló átvezetés után, belassulva érkezünk meg ebbe az elszállós dalba. Ambient a javából, Schiller és Enigma hatások mindenhol és szerencsére Luke Bond sem hozott be kommersz elemeket. Ha vevők vagyunk erre a világra, akkor önállóan is szerethető, de itt érzésem szerint inkább intermezzoként funkcionál. Something to Believe in (feat. Polly Strange) Enyhén megszakítva az eddigi láncolatot, most nem egy uplifting nóta folytatja a sort, BPM ügyileg maradunk az alsóbb tartományokban, de a hangszerelés elektronikusabb jellegű. Az elején megijedtem, hogy a változatosság elmarad, de szerencsére középtájékon tovább bonyolódtak a dolgok, ezáltal csodásan kinyílt a dal. Véleményem szerint így is kifejezetten finom, de még egy Club Mix-et is el tudnék belőle képzelni. Lifting Me Up Aki a címből nem tudja megállapítani, milyen jellegű ez a szám, nos, engedélyezem neki, hogy elszégyellje magát. Ismételten egy tisztességgel megírt dal, nagyszerű férfi énekkel felvértezve. Eljött az idő, hogy zárójelesen, alsó indexben, de mégis megjegyezzem, hogy amennyire szimpatikus az egész album megtervezése, annyira sajogat a tény, hogy a melódiák terén azért támad némi hiányérzet. Introspection Hasonló a megszólalás, mint az előző számnál, egyedül a férfi ének csökkent le egy rövid mondatra, amit ismétlésre állítottak. Kicsit sajnálom, hogy a dal végén jelentkező gitár(szintetizátor) csak ott kapott helyet és nem főtémaként szerepel, sokat dobott volna az összképen. SETI (with Christopher Lovell) Szép, nyugodt darab, amiben a hiányolt gitár most eredeti formájában szerepel. A zongora dallamok engem Markus Schulz Breathe Me to Life számát juttatták eszembe, azt pedig szerettem, szóval eddig egész jó. A koncepció szerint elhelyezett tudós monológoktól viszont már erőteljes zsibbadás lett úrrá rajtam. Surrender (feat. Polly Strange & Christopher Lovell) Olyan gyönyörűen egybefolynak a dalok, mintha csak egymás közvetlen folytatásai lennének... vagy csak ennyire jellegtelenek? Közel sincs így, ez a nóta például hiába ambient ismét, az ének pazar, Christopher gitárjátéka finoman simul be a hangszín kavalkádba, az egészből olyan pozitívan nosztalgikus hangulat árad, mintha egy új York albumot (new York album?... bocs) hallgatnék éppen. Egy tempósabb változat szerintem simán leütné pár vetélytársát. A Sign from Above A begyorsulást mégis ez a dal hozza meg, és most már tényleg fel kéne csapnom a szinonima szótárt, hogy újat írjak. Uplifting, kellemes, vocoderizált énekrészletekkel, de alig nyújt maradandót. A szabályok szerint megszerkesztett muzsika, hozzáadott extra nélkül. The Rabbit Hole (with Revolution 9 & Christopher Lovell) Ha már pszichedelika, nyilván szóba kerül az LSD, nyilván befigyel egy-kettő Pink Floyd hatás és nyilván utalunk az egyik legbetegebb The Beatles számra (szó szerint értve a számot: Number Nine, Number Nine, Number Nine... aki érti, érti), hogy Alízt és Csodaországot meg sem említsem. Most, hogy leírtam pár google érdemes infót, a dalról is mondanom kéne valamit, de sokat nem lehet: monológok, gitárok, hangorgia. Panspermia (feat. Graham Hancock) Graham Hancock újságírót is megnevezték a lemezen, de természetesen nem azért, mert hangszert kapott a kezébe: ő a gondolataival, nézeteivel szerepel itt. Igen, ez is egy zenei aláfestéssel rendelkező agytágítás. Flight into Space (with Christopher Lovell) Az utolsó intermezzo, amiből a lemez végére kicsit sok sűrűsödött össze. Éppen csak egy perc az egész, minimális gitárjátékkal a főszerepben. Orenda (with Luke Bond & Christopher Lovell) A finálénál már azt hittem egy hangoskönyvbe vedlett át az egész lemez, de a melódiák végül csak megérkeznek. A gitár végre hangsúlyosabb jelenléttel rendelkezik, a szintik ügyesebb hangszínekkel variálják meg a teret. Sajnos begyorsulás nem lesz, a tetőpontra lábdobok nélkül érkezünk meg és ezzel nem is lenne baj, sőt, csak éppenséggel három olyan, önmagában nehezen értékelhető "dalféleség" előzte meg, ami elvette ennek a jelentőségét. Az A Question of Reality mindenképp egy megbecsülésre érdemes tett a trance zenei palettán, ott, ahol inkább csak dalcsokrok, mindenféle elképzelés vagy komolyabb gondolat nélkül összerakott számhalmazok az uralkodók. Ebben a közegben üdítő és üdvős dolog egy vezérmotívumra felfűzött concept-album jelenléte, ehhez viszont több energiát kellett volna elégetni, a már meglévő ötleteken pedig finomítani. A Deltát idéző tudományos beszédek sokadjára már unalmasakká válnak, a rosszul választott dalsorrend ledegradálja az ígéretes kísérleteket, a melódiákba pedig több eredetiség, bátorság kéne. Elképesztő a borító, és egy darab kivetnivalót sem találtam a hangszerelésben, ebben a tekintetben minden profi és követendő, akárcsak a hozzáállás is. Ám ahhoz, hogy az évtized trance lemezének tituláljam (mint ahogy ezt egy Reddit felhasználó is tette), azért még több kell. Nem győzöm hangsúlyozni: ez egy igen-igen jó album! De lehet ez jobb is!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!