Sok kicsivel mire megyünk? (Solarstone - ..--- / Ben Gold - Sound Advice (Chapter One))
Pactolous
2018-05-25 16:15 
0
2456
| Rovat: Kezdem magam úgy érezni, mint egy elszenesedett őskövület, aki mellett a kor úgy halad el, mint BMW-s a sztrádán. Görcsösen ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, hogy az album, mint kifejezési forma elképesztően fontos szerepet tölt be egy énekes, egy zenekar vagy egy producer életművében, de úgy tűnik a Spotify-generáció a rövidebb, instant élményre vevő. Most két trance előadó középlemezét veszem nagyítóm alá; vajon meggyőznek arról, hogy jobb a több kicsi, mint az egy nagy?
Lehet, hogy meglepő eredményre jutok, ugyanis Solarstone tavaly már bebizonyította, hogy egy nyolc számos album is nyújthat teljes értékű élvezetet. A .---- minden ízében remek volt, csak éppenséggel az én ízlésemnek kevés. Én a klasszikus lemez híve vagyok, nem pedig az ilyen feldarabolt módszereké, de hát ez van. Viszont Richard bőségesen ellátott minket az elmúlt egy évben az EP-ről előbújó kislemezekkel, Pure mixekkel, különálló számokkal, úgyhogy tulajdonképpen nincs okom a panaszra. Egy apró félsz azért volt bennem, mert például a Cosmic Gate hasonló megoldása a második nekifutásra már egyáltalán nem hozott lázba, én pedig nem akarok egy Solarstone produkcióban csalódni. A frappánsan csak ..--- (azaz Kettő) címet viselő újabb alkotás viszont nem verte le a lécet, úgyhogy kiengedheti mindenki a benntartott levegőt.  Még mielőtt kielemezném Richard gyermekét, hadd mutassam be hibrid cikkem második szereplőjét: Ben Gold is hasonló elgondolás alapján adta ki Sound Advice (Chapter One) című minilemezét. Annak ellenére, hogy már nem mai motoros a szakmában (és az apja, Graham Gold is az elektronikus zene egyik nagy alakja), ez nevezhető az első albumának, még ha ilyen rövid is. És higgye el nekem mindenki, az! Spoiler alert: Ben Gold meg sem próbált mélyebb értelmet adni ennek a koncepciónak, tulajdonképpen kiadott 7 dalt, amik együttesen alig érik el a 25 percet! Szép kis "radio edit" gyűjtemény, amiből az egyik ráadásul kétszer szerepel. Ha megnézem Solarstone albumának hosszát, a maga 53 percével már kiad egy teljes értékű album hosszúságot. Kétféle értelmezés, kétféle végeredmény. De lássuk akkor a dalokat, először jöjjön a pont-pont-vonal-vonal-vonal! Midsummer Nights John Lennon Imagine-jét idézi fel a zongora kezdő akkordmenete, aztán megjelennek az ütemek is, és nyugodtan konstatálhatjuk, hogy a tavalyihoz képest feljebb tornászta Richard a bpm mérőt. Nagyon finom hangulat uralkodik a dalon, kapunk jellegzetes Solarstone gitár hangszíneket is (nem a Seven Cities ugrik be róla, inkább a Pure), kezdésnek pedig abszolút ideális. Esti borozgatós, teraszra kiülős szám. Shards Gerincvelőig hatoló gitárokkal indít a nóta, ami már jó pont nálam (a Requiem-et juttatta eszembe, amit szintén imádok). A dalban Richard énekel, ami egy kicsit intim hangulatot ad neki. Gyönyörű érzések váltakoznak, az egész megszólalás telt, kidolgozott, profi és pont olyan, amilyet egy Solarstone daltól elvárok. Ez a fajta kimunkáltság és atmoszféra, amit én értékelek és szeretek egy trance számban. Thank You És ha már intimitás: azt hiszem Richard még sosem engedett minket magához ilyen közel. A tavalyi év végén elhunyt az édesapja, és az ő emlékére szól ez a dal, az ő kedvenc nagyzenekari művén, Händel Xerxész operájának a Largo (vagy Ombra mai fú) áriáján alapszik. Egy megkésett "köszönöm" egy epikus trance dal formájában: ha nem ismerném az eredetét, akkor is imádnám, de így ad egy érzelmi pluszt neki (pont úgy, mint a RAM-féle RAMelia-nak) és hát így nem is kérdés, hogy az év egyik legjobbjaként tartom már számon. Ízelítő a "Thank You" című dalból I Want You Here (feat. Thea Riley) Az ének és a melódiák gyönyörű harmóniája, meggyőződésem, hogy a következő Solarstone slágert benne tisztelhetjük majd. Mondhatja bárki, hogy a trance stílus válságban van (a frászt, csak több munkába kerül a sok bizsu közül a drágaköveket kiválasztani), de amíg ilyen számok pattannak ki egyes producerek fejéből és meg is jelenhetnek, addig nincs itt semmiféle válság! Shield Pt. II Na, ez egy érdekes szám! Az első része már ismerős lehet 2014-ből, ám míg a másik zenei sorozat, a Slowmotion egyes részei dallamban is markánsan különböznek, addig itt egy az egyben viszonthalljuk a gitár által feljátszott főtémát. Igaz, csak bizonyos időközönként tér vissza, amúgy egy pszichedelikus, elvont hangulattal felvértezett effekt parádét hallhatunk. Élek a gyanúperrel, hogy Richard ezt is a Dolby Atmos Sound helyiségébe írta, mert ez a hangkavalkád ott szólhat igazán ütősen. Én egy kicsit fintorogtam az újrafelhasznált dallam miatt, de a köztes részek, az elborult hangok és a remek vonósok kárpótoltak. Vajon lesz harmadik rész is? This is Where It Starts (feat. Jonathan Mendelsohn) Egy őszinte vallomással kell kezdenem: én egy ideje már a falra mászok Jonathan Mendelsohn hangjától. A 2009-es Nic Chagall műben, a This Moment-ban semmi bajom nem volt vele, sőt, Dash Berlin számainál már rezgett a léc, utána már viszont kifejezetten irritált. Épp ezért sajnos ezt a számot sem tudtam megkedvelni. A refrén résznél már fogtam is a fejem, amikor pedig meghallottam a sablonos(nak tűnő) dallamvezetést, nem akartam elhinni, hogy ez Solarstone. Szerencsére utóbbi nem olyan vészes, mert továbbhallgatva találkoztam érdekes megoldásokkal, harmóniaváltásokkal, dallamokkal, és ezek emeltek az értékelésen. Egy másik énekessel mindenképp jobban jártunk volna, de ha készül belőle egy dub vagy instrumental verzió, már annak is örülni fogok. Motif Egy kis megalkuvás után jön egy újabb kísérletezgetős darab. Minimális melódia uralkodik a dalon, de azt ügyesen variálja Richard a különböző hangszínekkel; amikor már épp megunná az ember, bejön egy újabb fokozás. Persze azért még elviselhetett volna a nóta egy plusz mélységet, valami váltást, de azért nincs túl sok okom a panaszra. Albumra kellenek az ilyen játékok. Without You (feat. Meredith Call) Amíg az előző album zászlóshajója volt a Meredith Call énekével ellátott I Found You, addig az itteni zárószámról ez nem nagyon képzelhető el (legalábbis nem ebben a formában). És ezzel nincs is semmi baj! Végre egy break-es alapú, atmoszférikus, lebegős szám, olyan, amiket én nagyon szeretek Richard-tól. Nehezen találom már a további dicsérő szavakat: ez a szám ékes példája annak, hogy a Solarstone név egyet jelent a minőségi zenével. Az évek múlásával annyi előadóban csalódik az ember, épp ezért annyira felemelő érzés, ha van valaki, aki képes konstans kiemelkedő szintet hozni. Bár akadnak apróbb furcsaságai a ..--- albumnak, a nyolc szám ellenére is tisztességes hosszat produkál, az elvárásoknak pedig bőven megfelelt. Ha ilyen lesz a feltehetően jövőre érkező ...-- is, ha tudja tartani ezt az ütemtervet, akkor felőlem Richard maradhat is ennél a koncepciónál, mert ahogy ő míveli, úgy bizony nem csak fogyasztható még számomra is, de mindenki számára követendő példa. Mit is írhatnék még? Csak így tovább! Így...  ...és ne úgy, ahogy Ben Gold a Sound Advice (Chapter One) esetében!  There Will Be Angels (with Audrey Gallagher) Az biztos, hogy ezzel a számmal semmi gond sincsen! A gitárokért hatalmas kisötös jár, Audrey éneke kiváló, a refrén fülbemászó, a kiteljesedés is remekbeszabott. A kisalbum húzószáma, de nekem 2018 csillogásai között is megtalálható, és persze megérdemelten. Stay (with Sivan) Kifejezetten kellemesen indul: andalító ének, meghitt zongora. Aztán jön egy olyan beindulás, ami elgondolkodtatott: most vajon ki kinek lehet a szellemproducere? Ha nem tudnám, hogy Ben Gold albumot hallgatok éppen, egy új Gareth Emery számra tippelnék. Később meg majd lesz egy kis Ashley Wallbridge is (pedig ez nem is Garuda kiadvány). Ennyire jól megy mások leutánzása? Vagy így akarja Ben bemutatni, mennyire sokoldalú előadó? Ennél azért lennének jobb módszerek is... Mindenesetre nem nyomja rá nagyon a bélyegét a dalra, egy picit kellemetlen szájízt hagyott nálam, másnak lehet fel sem tűnik majd. Two (with Ruben de Ronde & Rodg) Projeckt barátommal jókat nevetgéltünk azon, hogy miért lett Kettő a dal címe, ha egyszer hárman írták. Vajon ezzel jelezték, hogy csak ketten végeztek érdemi munkát? Vagy ez a BombSquadKittens második része lenne? Na jó, abbahagyom a konspirálást: a Two egy tisztességesen összerakott progresszív dal, amire erősen ráül Rodg hangzása, a dallamvilág 'bengoldos', Ruben meg... gondolom összerakta. Nem túl mély nóta, de szintén nincs sok gond vele. Ízelítő a "there Will Be Angels" című dalból The Conquest (with Omnia) Itt van az Ashley Wallbridge munkásságát eszembe juttató dal, de elsőre még a nyolcvanas évek ízét is felfedeztem. Markus Schulz már a legújabb Dakota albumán is hozott egy hasonlót, a The Way It Is című szám feldolgozását; a zongora ahhoz nagyon hasonló. Mindez most végül is mellékes (az én agyam sajnos így összepároztatja a különböző muzsikákat, ha hasonlóak, elnézést), ezt figyelmen kívül hagyva sem mutat fel sajnos sok eredetiséget. Korrekt, de nem több. New Republic Szimfonikus, epikus trance - ha meghallom a sajátosságait már verem is a fejem a falba, de szerencsére a kiállásnál nem találkoztam a szokásos klisékkel. Szép zongora, príma vonósok; mielőtt örülhettem volna ennek, találkoztam mással. Sajnos ezek a szintis megoldások már eléggé lerágott csontnak számítanak, jobban tette volna Ben, ha másik úton halad tovább. Strike as One (with Allen Watts) A végére még egy kis uplifting trance is belefért a büdzsébe. Ben Gold megszokott szintifutamai visszaköszönnek itt is; nem túl bonyolult melódiák, de szellemesek és ide pont eleget nyújtanak. There Will Be Angels (with Audrey Gallagher) (Acoustic Version) A zárásért az első szám akusztikus verziója felel. Most hadd ne ecseteljem azt, hogy mennyire olcsó megoldás egy ilyen rövid lemezen ezt meglépni, ráadásul Audrey éneke megegyezik az eredeti verzión szereplővel. Tehát csak annyiban meghittebb a hangulat, hogy zongora az alap, az ének nem lett például érzelmesebb, nem idomul az akusztikus megszólaláshoz. Szép, szép, de szerepeltetése nem indokolt, illetve ha mégis ragaszkodik hozzá az ember, lehetett ezt volna bátrabban is azért. Őszinte leszek, igazából csak kettő dal tetszett igazán a Sound Advice egyes fejezetéről, a többi sajnos csúnya dolog, de a "futottak még" kategória díjazottjai. Ben Gold minimális erőbedobással szeretne maximális profitot termelni és még az is lehet, hogy sikerül neki. Én viszont úgy látom, hogy az eddigi feldarabolt lemezek mind többet adtak, mint emberünk. Ez így nagyon kevés, sőt, gyér. És ez azért nagyon szomorú, mert Ben Gold egy tehetséges (és amikor látni őt, az is nyilvánvaló, hogy lelkes) zeneszerző. Ennél sokkal, sokkal több van benne, amit örülnék, ha ki is adna magából, lehetőleg bővített és több ideig szeretgetett formában.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!