Weak metal (HammerFall - Hammer of Dawn)
Igazából már az előző lemeznél, a Dominionnál is érzékeltettem, ez a fajta kézifékes visszafordulás számomra hosszú távon kezd unalmassá válni, és féltem, hogy a zenekarnak viszont elegendő ennyi. Nos, a Hammer of Dawn nem fog meggyőzni arról, hogy tévedtem volna. Hiába nyilatkozzák a srácok, hogy ez a lemez bizony fontos mérföldkő a diszkográfiájukban, igazából csak egy újabb HammerFall album, nem több annál. És itt most nem is feltétlenül az a baj, hogy nincs újdonság és megint ugyanazt kapjuk, csak máshogy. Valahogy hiányzik az erő a dalokból, nem váltanak ki euforikus érzéseket, túlságosan ismerősek, annyira, hogy egy-kettőnél még az újrahasznosítás kínos jelei is felfigyelhetők. Pedig volt rá három év, hogy kellő mennyiségű nóta csiszolódjon gyémánttá...

Brotherhood
Sokat elmondhat a dalról, hogy a klippel együtt kedveltem csak meg valamennyire, és abban is inkább csak Joacim lánya miatt. A hozzá tartozó videóban ugyanis a tagok gyermekei is szerepelnek, ami olyasmi húzás, mint a kutyák szerepeltetése a hollywoodi filmekben: nem lehet vele mellélőni és nem mellesleg aranyos is. Maga a dal viszont olyan, mintha egy HammerFall generátorral készült volna; a verzék is ismerősnek hatnak valahonnan, a refrént is pontosan tudjuk, hogy merrefelé kanyarodik majd, a kórus is óbégat rendesen, a szövegben pedig kínosan próbálják felidézni a régebbi HF dalok címeit. Mindezek ellenére nem rossz nóta, de épp csak annyira indítja be a lemezt, amennyire épp elegendő.
Hammer of Dawn
A déja vu érzésétől nem ennél a dalnál szabadulok meg, egyből a Bushido ugrott be róla. Bár a hangnem nem ugyanaz, a dallam is eltér minimálisan, de szinte egy az egyben ugyanazt kapjuk a fő témánál. A verzéknél tetszenek az egyszerű, de hatásos gitárriffek, minden más téren viszont az általános fantáziatlanság uralkodik.
No Son of Odin
Az első hangoknál végre elégedetten csettintettem (playback csettintés volt, mert a fütyülés mellett, ezt sem sajátítottam el), ez igen, így kell elindítani egy nótát! A refrénnél egy picit megint rezeg a léc, de nem vészes, a belassulást sajnálom csak. Olyan jó tempója van a dalnak, kár megfelezni; állandóan vissza-visszafogják, amit egyébként már nem először lépnek meg a srácok.
Venerate Me
Ahol most tart a lemez, ott ez a szám teljesen elsikkad, egyáltalán nem képes megragadni a figyelmet, legalábbis az enyémet biztosan nem. Értem én, hogy a power metál műfajának határait nehéz feszegetni, de azért páran már sikeresen megpróbálkoztak vele (Gloryhammer, Sabaton, Victorius, Lovebites), nem így a HammerFall, aki görcsösen ragaszkodik a bevált panelekhez. A szóló résznél azért találkozhatunk pár érdekesebb fordulattal.
Reveries
Kórussal kezd, kicsit másfélével, mint amit tőlük megszokhattunk (ekkor még nem tudtam, hogy egyúttal ez a refrén is), az énekelt melódia viszont ismét szokványosnak tűnik. A sebesség belassult, egy darabig viszont nem is törődök vele a basszusgitár király hangszíne miatt. Furcsa módon a nánánázás kapta meg a főszerepet, ami olcsó megoldásnak tűnik, koncerten működhet, mégsem vagyok róla meggyőződve, hogy ez jól áll a HammerFallnak. Majd az idő eldönti...
Too Old to Die Young
Az album első, felületes átpörgetésekor ez a szám ragadta meg a leginkább a figyelmem és másodjára sem csalódtam benne. A tempó végre remek mindenhol, a dallamok érdekesek és a szöveg is végre elszakad a templomosok, kardok, sárkányok világától. Nem egy vad, inkább egy szép, himnikus nóta.
Not Today
Csendesebb dal, viszont már az első taktusoknál megijedtem: ez a fajta dallamvezetés és világ nagyon nem az én kenyerem, mintha egy rendes hangszerekkel előadott mulatós szám lenne. A refrénnél picit javul a helyzet, de szinte az összes HF ballada jobb ennél.
Live Free or Die
Abszolút korrekt dal a bandától, főleg ezen a lemezen, még azt is látom magam előtt, ahogy rázom és üvöltöm a címadó sorokat egy esetleges koncerten. Persze a teljes életműben már nem szerepelne annyira előkelő helyen, de egy pillanatra hadd ne legyek rosszmájú: ez egy okés szám!
State of the W.I.L.D.
Hasonlóképpen vélekedek erről a dalról is: a verzékben vannak érdekes momentumok, a refrén nem túl bonyolult, de működik, sőt, eléggé fülbemászó, a szólók pedig, mint mindig, vérprofik. Továbbra is van egy minimális gyártószalag utánérzés, de magamban a lemez kevéske fénypontjai közé sorolom.
No Mercy
A zárószám nem teketóriázik, zakatol továbbra is a dupla lábdob, azt hittem, hogy búcsúzóul szolidan letépi a fejemet végre valami. A refrénnél realizáltam, hogy ez nem történik meg, valahogy nem tudott meggyőzni a nagyjából egysoros és egy akkordos főtéma. Az egyszerű lehet hatásos, és végül is koncertre ideális lehet (sokat nem kell a közönségnek megjegyezni, még az ittasoknak sem), itt mégis inkább lustaságot érzek ki. Varjúszóval: kár!
Mit is mondhatnék? A Hammer of Dawn egy teljesen átlagos HammerFall lemez, sőt szerintem még gyengébb is annál. Alig akad emlékezetes pillanata, amire felfigyelünk, arra is inkább csak azért, mert a többi annyira gyengus. Ahogy feljebb is írtam: úgy látszik erre álltak be a srácok, ez kell a hallgatóság nagy részének, hát ezt is szállítják le. A koncerteken úgyis csak 3-4 szám kerül elő a nagy slágerek mellett, évek múlva pedig elő lehet citálni valamelyiket innen, mint „de rég nem játszottuk, most elővettük”-kategóriás dalt. A tűz, amelyben az a bizonyos kalapács kovácsolódott, kihunyni látszik...

Hozzászólások
Nem érkezett még hozzászólás, legyél te az első!